A _spiritualizmust_, vagyis azt a tanítást, hogy a dolgok igazi, a
jelenség mögött rejlő lényege szellemi természetű, az ismeretelméleti
intellektualizmus idézte fel. Ha nem az érzékek útján, hanem csak
absztrakt gondolkodás útján bírjuk a dolgok valódi természetét
felismerni, akkor ennek a lényegnek magának is szellemi természetűnek
kell lennie. Ezt a következtetést legelőször Platon vonta le
határozottan és az érzékileg észre nem vehető _ősképekben_ vagy
_ideákban_ vélte megtalálhatni a valóban létezőt. _Platon_ e gondolata
hathatósabban hatolt tovább, semmint gondolnók és még ma is befolyással
van gondolkodásunkra. Ha az ideák önálló életéről beszélünk, melyek
valamely időt mozgatnak, akkor tulajdonképen platonikusok vagyunk. A
római kor újplatonikus gondolkodói, különösen _Plotinus_ misztikus
értelemben képezték tovább ezt a tanítást.
A középkor szigorúan dualisztikus érzelmű, de az újkor kezdetén, mikor
_Descartes_ az öntudatban találta meg az igazság legbiztosabb forrását,
a spiritualizmus újra föléled s _Leibnizben_ találja meg
legjelentékenyebb képviselőinek egyikét. _Leibniz_ monádjai szellemi
lények s szerinte ilyenekből áll a világ. Az angol _Berkeley_, aki az
ismeretkritikai idealizmust megalapította (lásd föntebb), szigorúan véve
spiritualista, amidőn azt állítja, hogy csak szellemek léteznek,
amelyeknek tudattartalma a világ.
Újabb időben _Wilhelm Wundt_ alapított spiritualisztikus metafizikát,
amikor a lét tartalmát mint egyéni akarattevékenységek sokaságát fogja
fel, amelyek szellemi természetűek. _Hermann Lotze_ és _Theodor Fechner_
is a spiritualizmusban vélték megtalálhatni az ontológiai problémák
kielégítő megoldását. _Lotze_ az anyagot és szellemet mint az abszolutum
megjelenési formáját fogja fel, amely maga túlnyomólag szellemi
természetű, míg _Fechner_ a mindent meglelkesítést veszi fel és ezzel a
materiális atómokat is végső ponton szellemieknek nyilvánítja.
Végül _Schopenhauer_, aki az akaratot és _Jakob Frohschammer_, aki a
világfántáziát tekinti a dolgok végső és igaz lényegének, szintén
spiritualisztáknak tekintendők. Ha azonban a modern spiritizmus, melyet
fentebb mint misztikus gondolkodási irányt ismertünk meg és amely sokkal
többet dolgozik szemfényvesztő fogásokkal, mint argumentumokkal, a
spiritualizmus előkelő nevét veszi fel, akkor ezt mint megengedhetetlent
kell visszautasítani.
A spiritualizmus közeli rokonságban van az ismeretkritikai
idealizmussal. Mindkét gondolkodási irány szerint a világ lényege
szellemi természetű. A lényeges különbség azonban abban rejlik, hogy az
ismeretkritikai idealizmus minden lépést a tapasztalaton túl, tehát
minden metafizikát elutasít és épen abban keresi erejét, hogy csak a
tapasztalatban adotthoz tartja magát, holott a spiritualizmus tudatos
metafizika és az is akar lenni és mint ilyen túlmegy a közvetlen
tapasztalaton. Az ismeretkritikai idealizmus számára a világ
_tudattartalom_, a spiritualizmus számára önálló, a megismerő
szubjektumtól független _szellemi lényeg_.
A spiritualizmus, pontosan nézve, nem más, mint a természeti népek
_animizmusának_ filozófiai kialakítása. Az ősember a fát, a forrást,
néha még a követ is eleven, akarattal bíró lényeknek tekinti, amelyek
neki használnak vagy ártanak. A filozófus spiritualista felismeri a
természeti történés törvényszerűségét és a külvilágban az atomok tömegét
látja, melyek mechanikai és kémiai törvények szerint vonzzák vagy
taszítják egymást és ezen a módon «az istenség élő köntösét szövik.»
Ezen utolsó egységeknek azonban szellemet és tudatot tulajdonít, mert
egy objektumnak önálló létezését szellemi bensőség nélkül nem tudja
elképzelni. Akár képzetnek, akár akaratnak vagy fantáziának gondolja el
ezt a szellemi bensőséget, ez a mindent meglelkesítés fundamentális
appercepciónk varázsa alatt áll. A forma, amelyben a világot kénytelenek
vagyunk felfogni, bizonyosan igazi lényegének egyik oldala. Ezt azonban
egyetlenné tenni szerintünk époly tarthatatlan, mint értéktelen.
A spiritualizmus bizonyos tekintetben magasabban áll, mint a
materializmus, mivel lelki életünk közvetlenül adott tényét belevonja
világképébe és nem alacsonyítja le fölösleges mellékkörülménnyé. A
különbség a fizikai és a pszichikai között azonban itt is elmosódik.
Époly kevéssé bírjuk felfogni, hogy mikép tud az anyag gondolkodni, mint
azt, hogy mikép lehet a szellemnek kiterjedése. A materiális folyamatok,
mint már megjegyeztük, megközelíthetők az érzéki észrevétel számára, a
szellemiek megközelíthetetlenek. Hogy most már ily össze nem
hasonlítható dolgok hogy keletkeznek egymásból és hogy mehetnek át
egymásba, azt sem akkor nem bírjuk belátni, ha az anyagból szellem, sem
akkor, ha a szellemből anyag lesz.
A spiritualizmus azonban még egy másik, mélyebben fekvő hiányban is
szenved. Ha a világ szellemi lényegben áll, akkor a szellemi történésbe
valami megmaradónak, egy szubsztanciának a fogalma vezettetik be. Most
már azonban, mint már megjegyeztük, szellemi életünkre, a mint
tudatunkban végbemegy, jellemző az, hogy az mindig csak mint esemény,
mindig csak mint történés áll előnkbe. E történés felfoghatóságára aztán
a megmaradó szubsztancia fogalma tökéletesen alkalmatlan, szükségképen
félrevezető gondolkodási eszköz. A modern fizika még a
természettudományból is ki akarja küszöbölni ezt a fogalmat és itt is
csak a történés törvényeiről, de sohasem megmaradó hordozójáról akar
beszélni. Ez a törekvés a fizikai folyamatokra vonatkozólag nekünk
hasztalannak tűnik fel, de a lelki élet szemlélésére a
szubsztancia-fogalom abszolut kiküszöbölése nyomatékosan ajánlatos s a
modern pszichológia energikusan követeli, sőt részben már végre is
hajtotta. Ha szellemi szubstanciákról beszélünk, ezt ellenmondásnak kell
éreznünk, ha a pszichológiai jelenségek természetét a tényeknek
megfelelően fogjuk fel. Ezért a pszichológiának kell mindenekelőtt óvást
tenni az olyan világnézet ellen, amely oly kevéssé szolgáltat igazságot
a lelki folyamatok tényleg adott lefolyásának és természetének.
Nem oly egyoldalúan, mint a materializmus és a spiritualizmus igyekeznek
megoldani az ontológiai problémát a többi monisztikus rendszerek,
melyekről fentebb szó volt. Folytonos absztrakció útján törekszenek egy
magasabb fogalomig eljutni, amely az anyagot és szellemet, a fizikai és
pszichikai történést magába foglalja. Ezt a magasabb fogalmat vagy egy
megmaradó, örök szubsztanciában, vagy a szüntelen levésben, a történés
törvényében igyekszenek megtalálni. Ezért a világfolyamat monisztikus
felfogásában két további formát különböztetünk meg: a szubsztancia
monizmusát és a történés monizmusát.