Az ismeretproblémákkal szoros kapcsolatban van az ontologiai probléma.
Az a kérdés, hogy mit vagyunk képesek megismerni, magától vezet arra a
kérdésre, hogy mi létezik, mi a lényege a valóságosnak. Történelmileg az
utóbbi kérdés korábban merült fel, mint a megismerés problémája, ami
teljesen érthető, mert a levőnek természetéről való kérdésnek arra nézve
is megvan az értelme és érdeke, aki ismeretelméletileg még nem hagyta el
a naiv realizmus talaját.
A nem filozofáló ész arra a kérdésre, hogy mi a való, ezt fogja felelni:
az engem körülvevő dolgok, melyeket látok, hallok, megfoghatok. A naiv
értelem felfogása szerint tehát az egyes dolgok rendezetlen sokasága a
létező, de még minden teoretikus spekuláció előtt, még a praktikus
világnézet talaján feltűnik és észrevevődik a különbség az _eleven_ és
_élettelen_ között. Az élettelen nyugton marad, amíg külső lökés nem
hozza mozgásba, az eleven saját ösztönéből és céltudatos módon mozog. Az
elevenben tehát oly lénynek kell laknia, amely ezt a mozgást előhívja.
Az a lény az álomban ideiglenesen, a halálban örökre elhagyja a testet.
Ezt a lényt leheletszerűnek képzelik, ugyanaz az alakja, mint a testeé,
de meg nem fogható, bizonyos értelemben immateriális. Ez a lény a
testtől különböző és elválasztható lélek. A _lélekhit_, mint ahogy a
néprajzi tudomány kétségtelenné teszi, _az emberi nem közkincse_. Sehol
sem találtak oly népet, amelynél ne volna meg ez a hit, amely a halál
jelenségeiből, valamint az álmokból is természeti szükségszerűséggel
fejlődik ki.
Így már ezen a gondolkodási fokon a létező két nagy, egymástól teljesen
különböző csoportra oszlik: a _testek_ és a _lelkek_ birodalmára. Ez a
különválasztás persze még nem logikailag éles. A holt vagy legalább ép
most elhalt testet még érzésre képesnek tekintik és olyan tulajdonságok
viselőjének, melyeket mi pszichikaiaknak mondunk. Mikor Achilles a holt
Hektort végighurcolja a földön, akkor az ellenséget még ezzel kínozni
akarja és ha Patroklos lelke kesereg, hogy annyi férfiúi bátorságot és
ifjúságot el kell hagynia, akkor épen a test tekintetik a tulajdonságok
viselőjének. Egyáltalán ezen a fejlődési fokon a _test_ a _személyiség_
hordozója és a lelket úgy tekintik, mint ettől különböző lényt.
Másrészről a léleknek van alakja, alkalmilag láthatóvá lesz és így
megfoghatatlan, testetlen ugyan, de nem a szó legszorosabb értelmében
immateriális.
A filozófiai spekuláció aztán az ilyen bizonytalan, ilyen kevéssé éles
felfogással nem elégszik meg. Tekintettel a jelenségek
törvényszerűségére és egységes összefüggésére, megvan az a törekvése,
hogy a világmindenséget egy _egységes_ elvből fogja fel és magyarázza.
Már most azt a nézetet, hogy egy elv elegendő a világ megmagyarázására,
hogy minden létező egységes és egyforma természetű, _monizmusnak_
nevezik.
Ezzel szemben annak a gondolkodási iránynak, mely két különböző
szubsztanciát vagyis lényeget vesz fel, _dualizmus_ a neve; az a nézet
pedig, mely szerint kettőnél is több a szubsztancia, _pluralizmus_.
A nem filozofáló ész felfogását mint bizonytalan dualizmust lehet
megjelölni. A _monizmus_ ellenben különböző lehet. Azt lehet állítani,
hogy csak testi vagy anyagi van, hogy csak _matéria_ van és minden
szellemi csak az anyag funkciójául tekintendő s maga is valami
materiális. Ennek a gondolkodási iránynak a neve _materializmus_.
De azt is lehet állítani, hogy csak a szellemi világnak van valóságos,
reális léte, míg minden materiális csak mint képzet van adva és így csak
úgy tekinthető, mint valami szelleminek a megjelenési formája. Ez a
_spiritualizmus_ álláspontja, mely gyakran _idealizmusnak_ is nevezi
magát.
Emellett még vannak különböző, gyakran elég komplikált formái a
monizmusnak, melyek azonban, ha kevésbbé jelentékeny különbségeket
leszámítunk, két tipusra vihetők vissza. A monizmus egyik formája az
ős-szubsztanciának bizonyos nemét tételezi fel, amely maga se nem anyag,
se nem szellem, hanem mindkettőt mint kisugárzást, mint attributumot
vagy másvalamiképen tartalmazza. Ez az ős-szubsztancia, mely mint
önmagának saját oka (causa sui) és legtöbbnyire mint istenség is
gondoltatik, vagy változatlan marad, vagy mindig új formákba fejlődik.
Ezt a világnézetet, melyet kiváló gondolkodók képviselnek, a
_szubsztancia monizmus_-ának nevezzük.
Ettől lényegesen eltérő a monisztikus gondolkodásmód egy másik neme,
amely szigorúan véve nem is támaszt arra igényt, hogy világnézet legyen.
Ujabb kutatók t. i. azt a kísérletet vállalták, hogy a merő tapasztalat
talajára álljanak és emellett eltávolítsák a különbséget a fizikai és a
pszichikai között. A tapasztalatot bizonyos elemekre és ezeknek
funkcionális vonatkozásaira kell visszavezetni és a tudomány ne tegyen
egyebet, mint hogy ezt a tapasztalatot ökonomikusan rendezi. A
szubsztancia helyére az energia fogalma vagy a történés még általánosabb
fogalma helyeztetik. Mivel az energia tömege állandó marad és formái
egymásba áthelyezhetők, tehát az univerzumot mint rendezett eseményt
fogják fel, amely egységes törvényeknek van alávetve. A
világszemléletnek ezt a nem épen könnyen érthető módját a _történés
monizmusá_-nak nevezzük.
Ezekkel a monisztikus felfogásokkal szemben áll az az irány, amely a nem
filozofáló ész felfogásához tér vissza és két különböző lényeget,
anyagot és szellemet tételez fel. Ennek a dualizmusnak magától
értetődőleg különböznie kell a naiv tudatétól. A logikai
ellentmondásoknak el kell háríttatniok és a szellem és anyag kölcsönös
viszonya a tényeknek megfelelően kell hogy megfoghatóvá tétessék.
Ezen gondolkodási irányok mindegyike külön-külön megvizsgálást kíván.