26. §. Genetikus és biológiai ismeretelmélet.

Hogy a megismerés nem csupán az érzékek és nem is csupán a gondolkodás

útján jön létre, hanem hogy mindenütt mindkettőnek együtthatására van

szükség, az most általánosan elfogadott meggyőződés. Már most feltámad a

kérdés e két megismerési forrás osztályrésze és kölcsönös viszonyuk

dolgában. «Fogalmak tartalom nélkül üresek, szemléletek fogalmak nélkül

vakok», mondotta _Kant_ és ezzel kétségkívül megtalálta a helyesnek

egyik oldalát. Az érzéki észrevételekben a rendező ész minden hozzáadása

nélkül van valami zavaros, kaotikus. A fogalmakkal való merőben

absztrakt operálás hijjával van a materiális, anyagi alapnak és nem adja

biztosítékát a ténybeli érvényességnek. Ha tehát azt mondják: az érzékek

szolgáltatják az anyagát, az ész a formáját az ismeretnek, akkor ez

általánosságban igaz ugyan, de mégis túlságosan általános, semhogy

megfogható felvilágosítást tartalmazzon.

A genetikus szemléletnek a megismerési processzust a többi lelki élettel

kapcsolatban kell vizsgálni. Az ismeretelméletnek nem szabad a

megismerést erőszakosan elválasztania az érzéssel és akarással való

kapcsolatából, röviden, az ismeretelméletnek _pszichológiai_ alapvetésen

kell alapulnia.

Nem szabad továbbá elfelejteni, hogy a megismerésre való ösztön az

életfentartás ösztönéből ered. Az embernek környezetében el kell

igazodnia, tudnia kell, az őt körülvevő tárgyak közül melyikkel kell

ellátnia magát, értenie kell aktuális és potentiális erőnyilvánításaikat

és meg kell tudni őket magyarázni, ha fenn akarja magát köztük tartani

és uralkodni akar rajtuk. Valóban minden tudomány is praktikus

szükségletnek köszönheti keletkezését. Így az asztronómia a mezőgazdaság

és a hajózás szolgálatában s talán a pontosabb időbeosztás céljából is

fejlesztetett ki. A geometria mint földmérő-mesterség keletkezett, az

aritmetika a kereskedelem szolgálatában fejlődött ki. A szükség nemcsak

imádkozni tanított, hanem gondolkozni is. Amint azonban a megismerésre

való ösztön fel volt keltve, sokkal szélesebbre és sokkal hatalmasabban

fejlődött ki, mint amennyire a közvetlen szükség terjedt. Szervezetünk

funkció-szükségévé vált, amely tevékenységet követel. Ezen az úton

keletkezett a tudásra való törekvés a tudásért magáért, így fejlődött ki

az a teoretikus csodálkozás is, melyet fentebb mint a filozófia kezdetét

jelöltünk meg. A megismerési ösztönnek biológiai eredetét azonban nem

szabad elfelejteni.

Ha továbbá azt mondják, hogy az érzékek adják a megismerés anyagát, az

ész a formáját, akkor meg kell kísérelni, hogy azt a formát közelebbről

meghatározzuk. _Kant_ az ész alapformáit a lehető ítéleti formákra való

reflexió útján találta meg. Ezek a formák azonban a _formális logika_

mesterséges termékei és egyáltalán nem azonosak a tényleg végrehajtott

ítéletekkel. Ezért helyesebbnek tetszik, az _ítélet_ formáját általában,

ahogy tényleg végbemegy, megvizsgálni. Hiszen minden ismeret, az

egyszerű érzéki észrevétel ép úgy, mint egy nagyon komplikált

gondolatsor eredménye az ítélet formájában kell hogy gondoltassék és

kifejlesztessék.

A lényeges minden ítéleti aktusban most már nem, ahogy sokfelől hiszik,

a fogalmak összekapcsolása vagy a képzetek asszociációja. A megítélt

folyamat inkább az ítélet előtt mint egységes képzet van adva. Az ítélet

által most már a képzettartalom bizonyos formálást és tagozást nyer és

pedig oly módon, hogy a folyamat egy önállóan meglevő erőcentrumra

vonatkozhatik és mint ez erőcentrum erőnyilvánítása állíttatik oda. Az

illatos rózsa az ítélet számára mint egész van adva. Ebben az ítéletben:

a rózsa illatozik, az illatozás mint a «rózsa» erőcentrum

erőnyilvánítása van adva. Az erőcentrum az alany, a nyilvánítás az

állítmány.

Ez a felfogás még érthetőbb lesz, ha megkíséreljük, hogy megtaláljuk az

általános pszichológiai törvényt, amely hathatósnak mutatkozik benne.

Tudniillik itt nincs egyébről szó, mint az appercipiálás egy minden

emberrel közös neméről. _Appercipiáláson értjük egy képzet formálását és

elsajátítását a figyelem által aktuálissá vált képzet-diszpoziciók

által._ Ha figyelmünket egy tárgyra koncentráljuk, akkor ez ezáltal a

tudat nézőpontjába emelkedik és minden képzet, amely a tárggyal, akár

hasonlóság, akár kontinuitás utján összefügg, megelevenedik ezáltal.

Ezek a fölébresztett képzetek most már együtt árasztják ki

világosságukat a tárgyra, miáltal ez új megvilágításba kerül.

A meglevő képzet-diszpoziciók között természetesen azok elevenednek meg

legkönnyebben a figyelem útján, amelyek a legerősebben vannak kifejlődve

és ennélfogva a megfelelő egyéneknél az uralkodók. Egy és ugyanaz a

tárgy ezért különböző személyeknél különböző képzet csoportokat elevenít

meg, azaz különböző módokon appercipiáltatik. A legkönnyebben

felidézhető képzetcsoportokat nevezzük az _uralkodó appercepciós

masszának_. Így pl. a fáradt vándor egy erdőben csak az árnyat adó

helyet látja, a festő ellenben a színárnyalatokat és a facsoportokat

fogja figyelembe venni, az ács a fatörzsek nagyságára és erejére ügyel,

az erdész a fák növésére, a vadász a vad nyomára.

Bármily különbözőképen appercipiálhatók most már ugyanazok a tárgyak,

mégis van egy felfogásmód, az appercepció egy módja, amelyet minden

történéssel egyforma módon állítunk szembe. Ha egy gyermek kísérletet

tesz, hogy egy tárgyat összenyomjon, akkor az az ellenállás, amelyet

tapasztal, mint akart ellennyomás tűnik fel neki. A gyermek t. i. saját

akarat-impulzusait a környező tárgyaknak is tulajdonítja és a

folyamatokat így mint akaratnyilvánításokat fogja fel. A gyermek minden

folyamatot úgy appercipiál, hogy ezáltal a legerősebb képzet-diszpozició

mozdul meg. Minden diszpozició között azonban egynek sincs hozzávetőleg

sem akkora ereje, mint annak a test mozgásai által mindig újra

aktuálissá váló diszpoziciónak, hogy akarat-impulzusokat éljünk át. Az

átélt akarat-impulzusok emléke tehát legkönnyebben ébresztődik fel és

ezek az emlékek adják az uralkodó appercepciótömeget, amelyet a gyermek

minden folyamatba belekever, amelyre figyelmét fordítja. Minden

észrevett tárgy a gyermek számára lelkes lényszámba megy és mindent,

amit a tárgyon észrevesz, mint a dolog akarat-cselekvését fogja fel.

Ugyanezt a meglelkesítő (animisztikus) és emberiesítő (anthropomorfikus)

felfogást találjuk a természeti népeknél is. A víz folyása, a szél

fúvása, a nap, a hold, a csillagok fénye, mindezek a folyamatok mint

látható vagy láthatatlan lények akaratnyilvánításai magyaráztatnak. Az

appercepciónak ezt a módját, mely által a környezet minden folyamata

mint önálló objektumok akaratnyilvánítása magyaráztatik, _fundamentális

appercepciónak_ nevezzük.

_Kant_ a _Tiszta ész kritikájá_-ban ismételten szól az appercepció

szintetikus, eredeti, vagy transcendentális egységéről. A gondolkodásnak

azt a képességét érti alatta, hogy a látottat az öntudat egységében

tudja összekapcsolni. «A gondolkozom» – mondja – minden képzetemet kell

hogy kísérni tudja. Szerinte is minden megismerésnek ez az alapfeltétele

hat az ítélet aktusában s nyomatékosan mondja, hogy «az ítélet nem más,

mint annak a módja, hogy adott ismereteket az appercepció objektiv

egységébe hozzuk». A _transcendentális appercepció_ tehát Kant szerint

is végbemegy minden ítéletben s szerinte ez az alapformája és

alapföltétele minden megismerésnek.

_Kantra_ támaszkodva, mégis tőle nyilvánvaló, sőt sarkalatos

különbségben nevezzük minden emberi megismerés alapformáját és

alapfeltételét nem transcendentális, hanem _fundamentális

appercepciónak_. Míg t. i. _Kant_ felfogása szerint az appercepció

egysége minden tapasztalat előtt adva van, tehát transcendentális és

ennélfogva apriori való, abban, amit fundamentális appercepciónak

nevezünk, van tapasztalat, persze olyan tapasztalat, melyet minden

emberi szervezet, amely egy környezetben fejlődik és ettől benyomásokat

kap, szükségszerűen kell hogy megtegyen és tényleg meg is tesz. Míg

továbbá Kant az appercepció transcendentális egységében csak az egészen

általános, közelebbről meg sem határozott föltételt látja képzetek

összekapcsolására, egy öntudatba való besorozására, mi a fundamentális

appercepcióban a pontosan meghatározott speciálisan emberi és

emberiesítő formálást véljük megtalálni, amelyen minden tartalomnak

keresztül kell menni, hogy szellemi tulajdonunkká váljék. A

fundamentális appercepció által környezetünk folyamatai az univerzum

nyelvéből emberi nyelvünkre fordíttatnak.

Kísértsük meg most már az emberi ismeret fejlődési menetét, ahogy a

fundamentális appercepciónál fogva végbemegy, röviden vázolni.

A lelki élet kezdete valószínűleg egy homályos _életérzés_, amely a

gyönyör és kín ellentétes állapotai közt mozog. Ezt az érzést úgy kell

tekintenünk, mint az öntudatnak eredeti, még egyáltalán nem

differenciált reakcióját a környezetben és a test belsejében ható

ingerekre. Ezt az érzést úgy látszik nem kísérik semminemű képzetek, még

egészen zavaros és kaotikus természetű. Mély álomból vagy ájultságból

való ébredéskor élünk meg valami hasonlót és ilyen öntudati állapotot

tételezhetünk fel újszülött gyermekeknél.

Úgy látszik, ilyenkor a kín-állapotok sokkal világosabban érezhetők,

mint a gyönyör-érzetek és élénk mozdulatokban nyilvánulnak. Már élete

első napjaiban, sőt talán az első óráiban is a gyermek valószínűleg a

gyönyör és kínérzések különböző nemeit éli át. A lelki élet már kezd

_differenciálódni_ és sokfélévé alakulni. A fiatal lélek csak azt veszi

észre, ami fejlődésére előmozdítólag vagy ártalmasan hat. A környezet

jelenségei csak annyiban exisztálnak reá nézve, amennyiben gyönyört vagy

kínt szereznek. Mennél többféle benyomások áramlanak most már a

gyermekre, annál jobban differenciálódik gyönyör és kín érzése. Mikor

aztán mind több idő mulik el alvás és sírás között és a gyermek ráér,

hogy a környezetet magára hattassa, akkor a különböző gyönyör- és

kínérzések mind nyilvánvalóbban válnak el egymástól. A hideg más kínt

kelt, mint az éhség, a meleg fürdő olyan gyönyörérzést, amely láthatóan

különbözik attól az érzéstől, melyet a gyermek táplálék vételekor él

meg. Az öntudat-állapot változásai, melyeket a gyermek átél, akkor a

gyönyör- és kínérzés mellett még egy világosan észrevehető alkatrészt

tartalmaznak s ez az alkatrész az inger természetével sokkal szorosabb

vonatkozásban van, mint az eredeti gyönyör- és kínérzés.

Ez az alkatrész az a pszichikai momentum, melyet érzetnek nevezünk. Az

érzet tehát bizonyos meghatározott változása az öntudat állapotának,

amely ép oly világosan elüt az őt kísérő kín- vagy gyönyörérzettől, mint

más változásoktól.

A kifejlődött öntudatban nem fordulnak elő egyszerű érzetek. Itt mindig

csak az érzetek komplexumai vannak adva, amelyek külső vagy belső

ingerekre vonatkoznak és mint való dolgok vagy folyamatok tünnek fel. Az

ilyen érzetkomplexumokat nevezzük _észrevételeknek_. Az adott

érzet-csoportok összefoglalása egységes észrevételekké aztán a

fundamentális appercepció dolga. Az észrevett dolog az erőcentrum és az

érzetek, melyeket bennünk előhív, ennek erőnyilvánításai vagy

tulajdonságai.

Az észrevételek aztán diszpoziciókat hagynak hátra szervezetünkben,

melyeknél fogva a tárgy képe öntudatunkban előállhat anélkül is, hogy az

érzéki inger hatna. Az ilyen reprodukált észrevételeket nevezzük

általában _képzeteknek_. A képzetek lefolyását különböző törvények

szabályozzák, főleg azonban a szervezet koncentrációjának bizonyos módja

határozza meg, melyet _figyelemnek_ nevezünk. Az önfentartási ösztön a

primitiv állapotban arra viszi az embert, hogy a tárgyaknak

mindenekelőtt azokra az ismertetőjeleire koncentrálja figyelmét, melyek

élete fentartására a legfontosabbak. A figyelemnek a _biologikusan

fontos_ ismertetőjelekre való e koncentrációja által keletkeznek a

tipikus képzetek, melyek fontos előzetes fokát adják a később

kifejlesztendő logikai _fogalmaknak_. A tipikus képzetek keletkezése

kiválóan alkalmas arra, hogy a biológiai momentumot az emberi ismeret

fejlődésében felismerhetővé tegye. Azáltal, hogy legelőbb arra

vigyázunk, amitől életünk fentartása függ, megtanuljuk az egyfajta

dolgokat egy gondolkozási aktusba összefoglalni és így megnyerjük

egyikét a legfontosabb eszközöknek tapasztalataink ökonomikus

rendezésére.

Nagyon jelentékeny haladást idéz elő ebben az értelemben a nyelv. A

nyelv hangjai kétségkívül akaratlanul hallatott érzés-hangokból

keletkeztek. Ugyanazoknak a benyomásoknak gyakori ismétlődése által

eltompul az érzés és a hangok arra szolgálnak, hogy a beszélő

környezetében való folyamatokat jelöljenek. Ezeket a hangokat a többi

emberek megértik és aztán szándékosan előidézik, hogy társaikkal

megértessék magukat és közös munkára egyesüljenek. A nyelv első hangjai,

többnyire egytagú tőszavak, egy egész folyamatot jelölnek anélkül, hogy

ebben megkülönböztetnék a dolgot és a cselekvést. Mikor ezek az egyszerű

hangok többé már nem voltak elegendők arra, hogy megértést keltsenek,

egy folyamat megjelölését két ilyen tő-hanggal igyekeztek eszközölni és

ezzel a tő _alanyra_ és _állítmányra_ oszlott s meg volt találva a

_mondat_ formája. Ez a gondolkodási fázis, melyet alkalmilag meg lehet

figyelni a gyermekek beszélni tanulásánál, nagy fontosságú. A mondatban

t. i. a fundamentális appercepció megtalálta adaequat kifejezését. Az a

forma, amelyben a világot felfogni kénytelenek vagyunk, most már

világosan ki van domborítva, az így megjelölendő folyamat teljesen meg

van formálva, tagolva és egyúttal objektiválva. A nyelvileg formulázott

fundamentális appercepciót nevezzük most már ítélet-funkciónak. Az

ítélet alanya most mint önállóan létező erőcentrum van odaállítva, az

állítmány az alanynak épen most végbemenő erőnyilvánulását jelöli.

Azáltal azonban, hogy a folyamat jelölésére egy hang már nem elég, egy

új és nagyjelentőségű fázis áll be. «A rózsa illatozik», – ennek az

ítéletnek az alanya, tehát «a rózsa» szó most már nem jelöl egy egész

folyamatot, hanem viselőjévé lesz minden egyáltalán lehetséges

hatásoknak, amelyek a rózsából kiindulhatnak. Minden objektum, amelyben

ugyanazok az erők rejlenek, ugyanazzal a névvel jelöltetik és ezáltal

egy gondolkozási aktusba van összefoglalva. A szó most a tulajdonságok

és állapotok viselőjévé válik, melyek minden hasonló nevű objektumot

megilletnek és ezáltal a tipikus képzet szilárd, a szóhoz tapadó

fogalommá fejlődik.

Az állítmány által azonban a tulajdonságok, állapotok és vonatkozások is

bizonyos értelemben különválasztatnak a tárgyaktól, melyekhez tartoznak

és ezzel hozzáférhetővé tétetnek az önálló tárgyalás számára. Olyan

tulajdonságok, mint kemény és lágy, állapotok, mint járás és alvás,

vonatkozások, mint kicsiny és nagy ily módon önálló gondolkodási

objektumokká tétetnek és ezzel fogalmakká emelkednek. Csak most válik

lehetségessé, hogy az egyenletességeket és törvényszerűségeket a

világtörténésben ne csak felületesen észrevegyük, hanem «tartós

gondolatban megszilárdítsuk». Ezáltal azonban az emberi szellem egyre új

és mind jobb gondolkodási eszközöket nyer, hogy a tapasztalatot

ökonomikusan rendezze, a világtörténést felfogja és uralkodjék rajta. Az

ítélet-funkció mindig új, mind komplikáltabb, mindjobban összesűrített

formákká fejlődik és rövid, egyszerű és kényelmes formulázásokat talál

az összefoglaló gondolattartalmak számára.

Az észrevevési ítéletek mellett, amelyekben egy épen most észrevett

folyamat az ismert módon formáltatik, tagoltatik és objektiváltatik,

keletkeznek _fogalmi ítéletek_, amelyekben a történés törvényei oly

módon formuláztatnak, hogy bizonyos fogalmakhoz bizonyos ismertető

jegyek soroztatnak. Ez a mondat: «a cethal emlős állat», tartalmazza azt

az állítást, hogy minden cethalat megilletnek azok az ismertető jegyek,

amelyek minden emlős állattal közösek. Ez ítélet alapján tehát minden

cethalról állíthatom, hogy piros és meleg vére van, tüdővel lélekzik,

eleven magzatokat hoz a világra stb. Emellett azonban megáll az ítélet

eredeti formája. A kezdetleges kulturfokok és a gyermekek durva

anthropomorfizmusa, ahol a környezet minden tárgyát lélekkel bírónak

tekintik és ennek minden tulajdonságát mintegy akarati tevékenység

kifolyását fogják fel, az előbbrehaladó ismeret előtt nem állhat helyt.

De a legabsztraktabb fogalom is gondolkodásunk számára az erőcentrum

bizonyos neme marad, melynek ismertető jegyeit mint potenciális hatásait

fogjuk fel.

Az ítélet-funkcióból keletkezik az _igazságnak_ az ismeretelmélet

számára oly rendkívül fontos fogalma. Már _Plato_ és _Aristoteles_ is

helyesen emelték ki, hogy az ítélet a képzettől, vagy ahogy

_Aristoteles_ kifejezte magát, a «kötetlen beszéd»-től abban különbözik,

hogy csak az ítéletben lehet szó igazról és hamisról. Egy képzet, melyet

átélek, tényleg megvan, de magában véve se nem hamis, se nem igaz. Ha

ennek dacára beszélnek helyes és hamis képzetekről, akkor az csak

rövidített kifejezésmód. A helyes képzet olyan képzet, amely helyes

ítéletekre képesít, hamis képzet pedig az, amelyből helytelen vagy nem

igaz ítéletek támadnak. Érzésekre és akaratnyilvánításokra sem

alkalmazhatók az igaz és hamis predikátumok. Csak _ítéletek_, melyek

gyakran előtte járnak érzelmeinknek és akarati cselekvésünknek és fontos

rész-okai ezeknek az élményeknek, csak ítéletek lehetnek igazak vagy

hamisak s ez ítéleteknek igazságától vagy hamisságától függ gyakran az

ezáltal meghatározott érzelmi és akarati állapotok célszerűsége.

Igazság tehát csak az ítéletben van és most már az a kérdés, hogy

keletkezik ez a fogalom és mit jelent. Az itt előadott nézet alapján e

kérdésekre választ adni nem nehéz. Az ítéletben egy adott képzettartalom

formáltatik, tagoltatik és objektiváltatik. Az ítélet ily módon

szellemünk spontaneitásának vagy öntevékenységének aktusa, olyan aktus,

amely által a fölvett benyomás magyarázatot nyer. Ha most már emlékszünk

arra, hogy az öntevékenységnek ez az aktusa az önfentartásra való

törekvésben gyökerezik, akkor könnyen be fogjuk látni, hogy a

benyomással végbevitt magyarázatnak az a célja, hogy megtalálja a

rendszabályokat, melyeket a gyermeknek alkalmaznia kell, hogy a

benyomásra a célnak megfelelő módon reagáljon. Ezen a fejlődési fokon a

magyarázat akkor helyes, ha a célnak megfelelő rendszabályok következnek

belőle, ellenben téves, ha ennek alapján ferde, azaz az életfentartásra

ártalmas intézkedések történnek. Mennél gazdagabbul és mennél

többféleképen fejlődik most már az élet, annál könnyebben fog beállani

az az eset, hogy egy és ugyanazon folyamatot különböző személyek

különbözőképen magyarázzák. Mivel minden magyarázat bizonyos

rendszabályokra vezet, tehát mindenki a saját magyarázatáért és az ennek

megfelelő intézkedésekért fog síkra szállni, a másokét ellenben

energikusan el fogja utasítani. Ezt a visszautasítást élénk érzelmek

kísérik és bizonyos hangokban nyilvánul. Mivel aztán az alkalmak az

ilyen helytelennek tartott magyarázatok visszautasítására bizonyára nem

ritkán adódnak, megfoghatónak tünik fel, hogy különleges hangjelek

fejlődtek ki, melyek egy folyamat magyarázatának visszautasítását, tehát

egy idegen ítélet és az ebből adódó következmények visszautasítását

fejezik ki. Ilyen hangjegyek a világ csaknem minden nyelvében vannak:

ezek a _tagadó szócskák_, vagyis a _negációk_. A «nem» és a «talán» most

is még gyakran olyan érzésekkel vannak egybekötve, amelyek eredetüket

elárulják.

Az ismeretfunkció, mint láttuk, az önfentartási ösztönből fejlődik ki,

de nem marad meg ezen a fokon. Az általános belátás, hogy környezetünk

megismerése fontos, sőt nélkülözhetetlen eszköze önfentartásunknak, arra

indít, hogy ott is törekedjünk megismerésre, ahol jóllétünk nem

közvetlenül részes. Érdeklődünk tehát környezetünk folyamatainak

magyarázata iránt általában és hamar megtesszük a tapasztalást, hogy

magyarázataink helyesek vagy tévesek lehetnek. Mások helytelen

magyarázatait kezdetben élénken, később nyugodtabban utasítjuk vissza és

a tagadás ekkor ítéletünk merő formai elemévé válik. Magyarázataink

mindegyike visszautasításra találhat, tehát minden ítéletnél, amelyet

érzünk vagy hallunk, figyelünk a benne tartalmazott, a megítélt

folyamatokhoz való vonatkozásra. Csak abból a tapasztalatból, hogy az

ítéletek gyakran téves magyarázatokat tartalmaznak, tanuljuk meg ezeket

a vonatkozásokat az ítélet és a megítélt dolog között megismerni és

figyelembe venni. E vonatkozás figyelembevétele által keletkezik aztán

az _igazság fogalma_.

Igazság tehát egy meghatározott vonatkozás az ítélet aktusa és a

megítélt folyamat között s most már arról van szó, hogy meghatározzuk

ennek a vonatkozásnak a módját és meglétének feltételeit. Rendszerint

azt mondják, az igazság abban áll, hogy az ítélet megegyezik a megítélt

folyamattal. Ebből az következnék, hogy az ítéletben a megítélt folyamat

egyszerűen utánképeztetik, bizonyos tekintetben kopiroztatik. Ez a naiv

elképzelés azonban a mai felfogásnak többé nem felel meg. Tudjuk, hogy

az ítéletben a képzettartalom formáltatik és tagoltatik és itt már nem

lehet szó megegyezésről. Sőt inkább azt kell mondanunk: az ítélet igaz,

ha a benne végrehajtott formálás és objektiválás a valóságos folyamatnak

oly módon megfelel, hogy a jóslások, melyek a kimondott ítéleten

alapulnak, tényleg beválnak, amiből aztán az következik, hogy az ítélet

a megítélt folyamatnak megfelel, hogy hozzá van szabva vagy vele

adaequat. Az ítélet a valódi folyamat funkciója kell hogy legyen abban

az értelemben, hogy az objektiv tényállás változásából az ítélet

megfelelő változása is következik és hogy a következtetések, melyek az

ítéletből adódnak, a folyamatra nézve érvénnyel bírnak.

A jóslások beválása az ítélet igazságának legfontosabb és elhatározó

kritériuma. Ezt nevezzük _objektiv kritériumnak_. Nem egy ítéletnek

úgynevezett evidenciája, sem elgondolásának kényszerűsége a meggyőző

bizonyítéka igazságának, hanem a reá alapított jóslások beválása. Csak

ezáltal adhat az univerzum ítéleteinknek megcáfolhatatlan módon

bizonyító erőt és igazságértéket.

Természetesen vannak aztán ítéletek, amelyeknél az ilyen igazolás nem

lehetséges. Ha megismerési törekvésünkben túlmegyünk a tapasztalat

határain, akkor be kell érnünk azzal, hogy az igazságnak egy kevésbbé

biztos kritériumát nyerjük, amely azonban még mindig bizonyos kezességet

nyujt aziránt, hogy gondolataink nem jutottak teljesen téves útra. Ilyen

kritérium a gondolkodó társak helyeslése. Nevezzük ezt interszubjektiv

kritériumnak.

Ez a két kritérium adja tényleg a mértéket, amely szerint

meggyőződésünket valamely ítélet igazságáról megalkotjuk, ha ennek nem

is vagyunk mindig tudatában. Egy ítélet kimondásánál a hasonló esetekben

rája alapított jóslások gyakran bekövetkezett megerősítései, mint

emlékek oly módon hatnak ránk, hogy azt hisszük, nem kell előbb

bevárnunk, vajjon a jóslások bekövetkeznek-e. Hasonlóképen sok esetben

már előre bizonyosak vagyunk a gondolkozó társak helyesléséről. Minden

matematikai ítéletnél, vagyis olyanoknál, melyek számukra és nagyságukra

vonatkoznak, ha ezek az ítéletek az ismert számtörvényeknek megfelelőleg

állíttatnak fel, megvan az a rendíthetetlen meggyőződésünk, hogy rájuk

alapított jóslásainknak be kell következniök és hogy minden gondolkozó,

aki az ítélet értelmét megérti, hozzájuk fog járulni. Bizonyos ítéletek

helyességéről való ez általános meggyőződésnek következtében sok

gondolkodónál az a vélemény alakult ki, hogy vannak ítéletek, melyek

minden tapasztalatot megelőzően és anélkül, hogy a tapasztalat által

való igazolásukat be kellene várni, kétségtelenül biztosak és igazak.

_Plato_ erre a vélt tényre alapítja azt a bizonyítást, hogy az ember

lelke már a testbe való belépése előtt is kell hogy létezett legyen,

mert vannak oly ismeretei, amelyeket nem serezhetett tapasztalatból.

Ezek a belátások emlékek abból az időből, mikor a lélek még a testtel

össze nem keverten élte makulátlan, tiszta, isteni létét és ezért helyes

belátásokat nyerhetett a dolgok lényegébe. Kissé kevésbbé misztikus

formában tér vissza ez a gondolat a tizenhetedik és tizennyolcadik

század gondolkodóinál, akik velünkszületett ideákról, eredeti

belátásokról szólnak és az emberi észnek azt a képességet tulajdonítják,

hogy saját erejéből tud igazságot találni. _Kant_ a «Tiszta ész

kritikájá»-ban vizsgálja ezt a képességet s e mű első részében arra a

kérdésre próbál megfelelni, hogy mikép lehetséges tiszta matematika? Azt

akarja tehát megmutatni, hogy szemlélőképességünk milyen őstulajdonánál

fogva jutunk arra, hogy minden tapasztalat előtt, tehát a priori, tudunk

ítéleteket mondani számokról és nagyságokról, amely ítéleteknek objektiv

érvényük van.

A megismerési processzus és különösen az igazság-fogalom biológiai

szemlélése azonban arra tanít, hogy az ilyen őstulajdon, ilyen eredeti

belátások fölvétele nemcsak fölösleges, hanem egészen tarthatatlan.

Mindenütt, ahol egy ítélet evidenciájáról, elgondolásának

kényszerűségéről beszélnek, ez az evidencia és elgondolási kényszerűség

előbbi tapasztalatokon alapszik. Az emberi szellem fejlődésének folyamán

megtanulta, hogy a tapasztalatokat ökonomikusan rendezze. Eszközöket

talált arra, hogy az előbbi generációk tapasztalatait értékesítse és a

lehető legegyszerűbb formulákhoz juttassa. Mikor aztán minden következő

nemzedék az elértnek alapján tovább épít, a már elvégzett munkát nem

kell többé kezdettől fogva újra elvégeznie. Gyermekeinket már az elemi

iskolában megtanítjuk, hogy az örökölt gondolkodási eszközöknek hasznát

tudják venni és ekkor könnyen megtörténik, hogy azokat a gondolkodási

formákat, melyekhez gyermekkorunktól fogva hozzá vagyunk szokva, az

emberi szellem őstulajdonainak tartjuk, holott tényleg nem egyebek, mint

elmúlt nemzedékek fáradságosan összehalmozott örökségei.

Ha a megismerés processzusát, ahogy ma a felnőtt ember tudatában tényleg

végbemegy, analitikai leírásnak akarnók alávetni, akkor bizonyára hamar

eljutnánk oly elementáris folyamatokhoz, melyekről az egyes ember nem

tudná többé kimutatni, hogy saját átélt tapasztalatából erednek. Ezáltal

megint egy a priori, fogalmak és gondolkozási formák dolgában való

őstulajdon látszata idéződnék elő. Épen ezért azonban a pszichológiai

tények és törvények kutatására nem elegendő az analitikai leíró módszer.

Csak a genetikus és biológiai szemléleti mód hozzájárulása által

lepleződik le az igazi tényállás.

Az ilyen szemléleti mód alapján mondhatjuk most már: Nincs a priori

ismeret. Az organizmus és környezet összehatásából fejlődnek ki a minden

emberrel közös ismeret – formák, melyek legfontosabbikául és leginkább

alapvetőjéül a fundamentális appercepciót és az ebből keletkező

ítélet-funkciót kell tekintenünk. Ebből fejlődnek ki a

_szubsztanciálitás_ és _kauzalitás_ ismeret-formái vagy kategóriái,

melyeket Kant az ész veleszületett alapformái közé számít.

A _szubsztancia_ fogalma, mely által a dolgok megmaradó, a jelenségek

változásában változatlan lényegét értjük, már előreképezve benne rejlik

az érzéki észrevételben, ahol érzetek komplexumai a fundamentális

appercepciónál fogva egységes dolgokká foglaltatnak össze. A mi

felfogásunkban megkülönböztetjük a dolgot tulajdonságaitól és úgy

tekintjük, mint azt, ami az állapotok és vonatkozások váltakozásában

megmarad és fentartja magát. Az ítélet-funkció által szintén valami

megmaradó jön létre a szubjektumban s ez a megmaradó tekintetik a belőle

kiinduló hatások hordozójának. Ha még ezután megtanuljuk a dolgokon

megkülönböztetni az anyagot és formát, akkor megint az anyag az, ami az

alakulás és mozgás változásában egyforma marad és fentartja magát. Így

fejlődik ki aztán a változatlan, a megmaradó fogalma, amely alapjául

szolgál minden változásnak és önmagával mindig egyforma marad. Mivel

minden szubjektum magában foglalja a szubsztancia fogalmát, ezért

érthető, hogy ez a valónak minden felfogásában visszatér s épen ezért

vélték benne az emberi ész alapformáját megtalálni. A filozófiai

rendszerekben épen úgy, mint a természettudományi teoriákban egyaránt

hathatósnak találjuk a szubsztancia-fogalmat. A fizikában és kémiában

sokáig az atómokat tartották és sok tekintetben tartják még most is az

utolsó, változhatatlan szubsztanciáknak, minden változás megmaradó

hordozóinak. A biológiában a sejteket vagy ezek alkatrészeit (neuronok,

plasomok) tekintik végső organikus szubsztanciáknak. Az utóbbi időkben

megtették ugyan azt a kísérletet, hogy a szubsztancia fogalmát

kiküszöböljék a természet-szemléletből. Utóbb rá fogunk térni ezekre a

kísérletekre, de már most ki kell mondanunk, hogy ez a kiküszöbölés

gondolkodóképességünk által sohasem hajtható tökéletesen és maradandóan

végre.

A _kazualitás_ ismeretformája egyfelől akarat-cselekvéseinkben, másfelől

minden ítélet-aktusban közvetlenül adva van. Ha mi a virágzó fáról való

észrevételt ebbe az ítéletbe formáljuk át: «A fa virágzik», akkor a fát

mint erőcentrumot fogjuk fel, amely önmagából előhozza a virágzást.

Saját akarat-cselekvéseinkben hézagtalan közvetlenséggel éljük át az

átmenetet az akarat-elhatározástól az izomkontrakcióig. A

környezetünkben való eseményeknél néha a sorozatnak csak egyes tagjait

vesszük észre. Akarat-cselekvésünk analógiája szerint azonban

kiegészítjük a hiányzót és a fundamentális appercepciónál fogva az

események sorozatait, melyek szabályszerűen egymásra következnek, úgy

fogjuk fel, mintha az átmeneteknek ugyanaz a hézagtalansága uralkodnék

bennük. Minden folyamatot, melyet mi észreveszünk vagy feltárunk,

azáltal okozottnak kell gondolnunk, ami megelőzte, a kauzális

kapcsolatot nem küszöbölhetjük ki gondolkodásunkból. Amidőn ítélünk,

erőcentrumokat állítunk oda, amelyek hatnak s a szubjektum és predikátum

összekapcsolása marad az előképe minden oki kapcsolásnak.

_David Hume_ volt az első, aki az okfogalom pszichológiával és

kritikájával foglalkozott. Azt hitte, bebizonyíthatja, hogy közvetlen

tapasztalatunkban csak szabályszerű egymásra következés van adva és hogy

az okozás eszméjét tévesen vittük bele a világba. _Kant_, kinek – mint ő

maga mondja – «ez a kritika félbeszakította dogmatikus álmát», a

kauzalitásban az ész oly alapformáját vélte megtalálni, melyet a

kívülről jövő érzet-anyaghoz hozzá kell tennünk, hogy tapasztalat váljék

lehetségessé. Szemléleti módunk arra tanít, hogy a kauzálitás az

ítélet-funkcióból természeti szükségszerűséggel fejlődik és hogy mint

ez, az organizmus és környezet kölcsönhatásának eredménye. A kauzálitás

tehát nem tartozik teljesen az ismeret szubjektiv tényezőjéhez, az

objektiv tényezőnek is része van létrejövetelében s így megvan annak

egészen észszerű értelme, ha objektiv okokról beszélünk. Újabb időben

sok tekintetben visszatérnek Humehoz és vele együtt azt állítják, hogy

mi mindig csak az események egymásra következését, de sohasem kauzális

kapcsolódását tapasztaljuk. Ezzel szemben arra kell utalni, hogy a merő

egymásra következés a kauzális kapcsolódástól lényegesen különbözik.

Olyan események között, melyek szabályszerűen egymásra következnek, az

időbeli következésen kívül még van egy belső kapcsolat, amely úgy

tetszik, ahhoz az összeköttetéshez hasonlít, melyet

akaratcselekvéseinkben az akarati impulzus és az izom-kontrakció között

mindennap átélünk. Ahol ezt az összefüggést megtaláljuk vagy alaposan

sejtjük, ott kauzális kapcsolatot sejtünk, ahol ellenben nincs meg, ott

csak erőbeli egymásrakövetkezésről lehet szó. Ha egy nagy háborút egy

üstökös megjelenése előz meg, akkor tapasztalat által vezetett elménk az

üstököst sohasem fogja amaz erőcentrumnak tekinteni, amelynek

erőnyilvánulása a háború. Itt tehát csak egymásra következés van

előttünk. Ha ellenben egy adag kininnek az az eredménye, hogy a beteg

testhőmérséklete csökken, akkor az ismételt tapasztalás alapján jogosan

tesszük fel, hogy a kinin beadása által olyan fiziológiai folyamat

vezettetik be, amely lefolyásában a hőmérséklet alábbszállását hozza

magával.

A _számfogalmak_ is az ítélet-funkcióból fejlődnek ki. Egyforma tárgyak

csoportjai arra indítanak, hogy ugyanazt a megnevező ítéletet

ismételjük. A párosan elrendezett testrészek adhatták erre az első

alkalmat. «Kéz, kéz», «szem, szem», «láb, láb». Az ismétlést eredetileg

bizonyosan mozdulatok kísérték és az ismétlések számát a tárgyak

határozták meg. Aki egy három fából álló csoport szemlélésekor ezt az

ítéletet mondja: «fa, fa, fa», annak épen a harmadik ismétlésnél kell

megállani. A további ismétlésre hiányzik az alkalom, t. i. a

hozzátartozó tárgy. Az utolsó ismétlést egy hang kísérhette, amelyből

lassankint a megfelelő számnév lett. Ezt aztán a tárgyak minden oly

csoportjánál alkalmazták, amely az ismétlések ugyanakkora számára adott

alkalmat és így keletkeztek az első számfogalmak. Minden az egységek

foglalata lesz, amely pontosabb vizsgálat után bizonyos meghatározott

vonatkozásokat mutat ezekhez az egységekhez és más számokhoz. Ezek a

vonatkozások a tárgyak minden csoportjánál egyformák s ezért minden

tárgyra érvényük kell hogy legyen. Így itt is a gondolkodás összefoglaló

tevékenysége útján a nyelv közreműködésével rendkívül fontos

gondolkozási eszközt találtak, melynek nagy értéke van a tapasztalás

ökonomikus elrendezésére.

Így fejlődnek az ítélet-funkcióból lassankint a megismerési formák és

gondolkozási eszközök, amelyekkel operálunk és amelyek szellemi

fegyverünkül szolgálnak. De a fundamentális appercepció mindig hathatós

marad és még a komplikált ítéletek is mindig ugyanazon a módon hajtják

végre az adott tartalmak formálását és objektiválását. Mikor

környezetünk benyomásait az univerzum nyelvéből a mi nyelvünkre

fordítottuk, ezzel ezeket a benyomásokat szellemi tulajdonunkká tesszük.

Ezt aztán azzal értékesítjük, hogy a felismert természeti erőket

szolgálatunkba kényszerítjük és így életünket nehéz feltételek között is

fentartani és tartalomban egyre gazdagabbá alakítani vagyunk képesek. Az

emberi szervezet és környezete közötti kölcsönhatás eredménye most már

így foglalható össze: _a világ megismerése az alakítás által és a világ

alakítása megismerés által_.

Az igazság, amelyet rendszerint minden megismerés céljául szoktak

megjelölni, mint láttuk, egy bizonyos vonatkozás az ítéleti aktus és az

ezáltal megformált és objektivált folyamat között. Ez a vonatkozás

természetesen csak gondolkozó lények tudatában van meg és

legvilágosabban akkor lép elő, ha oly ítéleteket, melyek ránk

származtak, az általuk megjelölt folyamatokkal összehasonlítunk. Idegen

ítéletek e vizsgálatánál aztán olyan pszichikai jelenségek jutnak

felszínre, melyeknek az ismeret fejlődésére nagy fontosságuk van. Ha egy

hallott vagy olvasott ítéletet meg akarunk érteni, akkor a hallott vagy

olvasott ítéletben már megformált és tagozott képzettartalmat ismét

egységgé kell összefoglalni. Míg az önállóan előállított ítélet

analizis, az átöröklődött ítélet szintézist kíván tőlünk. Az

összefoglalás és újraegyesítés ez aktusánál aztán gyakran állnak be

nehézségek és akadályok. Ha nem sikerül a hallott ítéletet egységes

képzetté egyesítenünk, akkor nem értjük a hallottat. Akkor _kérdések_

útján igyekezünk felvilágosítást nyerni. De gyakran megesik az is, hogy

sikerül a ránk származott ítéletben tagolt képzetet utólag

kiegészítenünk, azonban azt találjuk, az átöröklődött ítéletben

végrehajtott magyarázat nem helyes. Ebben az esetben a hallottat vagy

olvasottat jól megértjük, de nem hisszük el. Ezen a módon áll elő a hit

vagy általánosabban véve az _igaznak tartás_ pszichikai jelensége.

Újabb időben többfelől mondották ki azt a felfogást, hogy az igaznak

tartás aktusában van maga az ítéletfunkció lényege. _John Stuart Mill_,

az angol logikus mondta: «Ítélni és egy ítéletet igaznak tartani egy és

ugyanaz a dolog». Ez a vélemény már azért is tarthatatlan, mert hiszen

az igaznaktartás tárgya csak egy ítélet lehet; mivel pl. egy képzet

magában véve se nem igaz, se nem hamis, tehát nem is tartható igaznak.

Ebben a nézetben helyes csak az, hogy minden ítélet-aktusban egy

objektiváló elem rejlik. Ha tehát az igaznaktartás nem azonos az

ítélettel, akkor meg kell vizsgálni, miben áll ennek a jelenségnek a

lényege és meg kell ismerni annak különböző formáit és

intenzitás-fokozatait.

Az igaznaktartás vagy _tudás_, vagy _hit_. Tudásról akkor beszélünk, ha

az ítélet kimondásával az a bizonyosság van összekötve, hogy erre az

ítéletre ráillik az igazság _objektiv_ kritériuma. Ahol nem így áll a

dolog, ott csak meggyőződésről vagy hitről lehet beszélni. A tudás nem

ismeri az intenzitás fokozatait, vagy megvan, vagy nincs meg, aszerint,

amint az objektiv kritérium megvan vagy hiányzik. Ezzel szemben a hitben

az intenzitás sokféle fokozatai vannak meg. Kisebb vagy nagyobb

szilárdsággal hihetjük, többé vagy kevésbbé lehetünk meggyőződve.

Ha most már a hit és a meggyőződés pszichológiai természetét kérdezzük,

akkor már az a tény, hogy mind a kettő intenzive fokozva van, arra a

sejtésre vezet, hogy itt nem gondolkodási processzusokkal, hanem

érzésekkel van dolgunk. Ebben a felfogásban erősít meg az a megfontolás,

hogy a hit ellentéte, a _kétség_, valamennyiünk előtt mint érzelmi

állapot ismeretes.

Ha most már ezen érzések keletkezési föltételeit kérdezzük, akkor a

felelet nem lesz nehéz. A hit vagy a meggyőződés érzése akkor

keletkezik, ha egy ítélet megegyezése eddigi tapasztalatainkkal,

világnézetünkkel világosan tudatunkba jut. Megvonjuk egy ítélettől a

hitünket, ha ez minden eddigi tapasztalatunknak ellentmond, ha nem

tudjuk beleilleszteni világképünkbe, világnézetünkbe. A leghevesebb

lelki harcok sokszor ilyen új ítéletek eredményei, melyek nekünk

nyújtatnak. Így _Kopernikus_ állításainak sokáig nem hittek, mert hozzá

voltak szokva az emberek, hogy a bibliát tudományos kérdésekben is

tekintélynek tartsák.

A fejlődés folyamán természetesnek kell hogy feltünjön, hogy oly

ítéletek, melyeket azelőtt igaznak tartottak, valótlanoknak bizonyulnak.

Az ilyen ítéletek azonban többnyire már fogalmakká sűrűsödtek s a velük

való operálást megszokták az emberek. Ha most már az ítéletek nem igazak

többé, akkor a fogalmakat sem lehet valóban meglevő erőcentrumoknak

tekinteni. Ha pl. a keresztény időszak első évszázadaiban a pogányok

keresztény hitre tértek, akkor szemükben az addig imádott jelenségek

elvesztették realításukat. A tizenhetedik és tizennyolcadik század

kémikusai erősen hisznek az általuk feltételezett phlogiston

realitásában, oly anyagéban, amely minden éghető anyagban megvan. Mikor

aztán _Lavoisier_ helyesen magyarázta meg az égési processzust, a

phlogiston fogalma elvesztette érvényét, realitását. Ennek megfelelően

egy az igazság-fogalommal analóg gondolkozási eszköz fejlődik ki, amely

a fogalom vonatkozását a valósággal jelöli meg. Ezt a gondolkozási

eszközt nevezzük _existencia-fogalomnak_. Újabb időben ezt is

többféleképen értelmezték és ez nem egy kontroverziára adott alkalmat.

Mi az existenciát úgy fogjuk fel, mint _predikátumot_, mely a szubjektum

hatóképességet fejezi ki. Ha azt mondjuk: Isten létezik, ez annyit

jelent, hogy: Isten nem az emberi fantázia teremtménye, hanem megvan

függetlenül attól, hogy hiszünk-e benne, önálló erőcentrum, melyet

hatásaiból ismerünk fel. _Schiller_ «Bürgschaft»-jában a zsarnok

Dionysos nem hitte, hogy az önfeláldozó baráti hűség csakugyan létezik.

Ekkor átél egy eseményt, amelyet nem magyarázhat másra, mint ama

kétségbevont hűség hatására. Ezért meggyőzve kiált fel: «a hűség mégse

merő agyrém».

A megismerési processzus genetikus és biológiai vizsgálata megmutatta,

hogy minden ismeretforma és minden ismeret-tartalom a környezet és az

organizmus kölcsönhatásául tekinthető, midőn azonban a környezet

folyamatai az organizmuson belül különféle átformálódásokon és

feldolgozásokon mennek keresztül. Minden ismeretaktusban és minden

ismerettartalomban van egy objektiv és egy szubjektiv tartalom. A

szubjektiv komponensteket eddig megvizsgáltuk és legfontosabb fejlődési

fázisaikat feltüntettük. Most az objektiv komponenst fogjuk kérdezni, az

ismeret tárgyát, valóságos szubsztrátumát. Ezzel foglalkozik a második

része annak, amit a megismerés filozófiájának neveztünk. Ez a második

rész a levőről szóló tan, vagyis az ontologia.

NEGYEDIK FEJEZET. Metafizika vagy ontológia.