Az érzéki csalódások ténye, valamint az érzéki benyomások egyéni
különbözőségének ténye már korán arra vitte a filozófiát, hogy az
érzékeket ne tekintse tiszta megismerési forrásnak. Sőt inkább azt
hitték, hogy absztrakt, az érzéki világtól elfordult, önmagában elmerülő
gondolkodás útján lehet a dolgok valódi lényegét biztosan megragadni. Az
intellektualizmus ennélfogva már korán kifejlődött.
Mint már többször említettük, az _eleaták_ azt hitték, hogy az igazi
világot csakis nem-érzéki gondolkodás útján lehet felismerni. Az ő
nyomaikban jár _Platon_, akinél még az a felfogás is hozzájárul, hogy a
lélek a testben mint valami börtönben lakik, hogy a testével való
érintkezés megfertőzteti és csak a testiségtől való teljes elfordulás
által válik az igazi megismerés lehetségessé.
_Platon_nak ehhez a felfogásához csatlakozva, _Szent Ágoston_ kijelenti,
hogy szellemünk semmit sem tud oly biztosan, mint azt, ami számára
jelenvaló és semmi sem annyira jelenvaló számára, mint ő maga. (Nihil
tam novit mens, quam id, quod sibi praesto est, nec menti magis quidquam
praesto est, quam ipsa sibi. De trinitate 14, 7.) Ezt a gondolatot tette
aztán _Descartes_ minden filozófia alapjává, amikor a saját
gondolkodásunkról való tudomást mint az egyetlen biztos, teljesen
kétségtelen tényt állította oda. A _Szent Ágoston_ állításában és
_Descartes_ tételében (cogito, ergo sum) rejlő intellektualisztikus
felfogását a megismerési folyamatnak leginkább előmozdította a
_kopernikusi világnézet_ lassankénti elterjedése. Aki ezt elismerte,
annak meg kellett engednie, hogy az érzékek tanubizonysága, amely
megmondja nekünk, hogy a föld nyugszik és hogy a nap naponkint fölkél és
lemegy, nem tartható fenn a kopernikusi gondolat győzelmes hatalmával
szemben. A tizenhetedik és tizennyolcadik század felvirágzó
matematikája, amelyben a szemléletlen aritmetika hatalmasabbnak
bizonyult a szemléletes geometriánál, szintén sokkal hozzájárult, hogy
az absztrakt gondolkodást mint megismerési forrást az érzékek fölé
állítsa. Ezeknek az oly kétségbevonhatatlanul bizonyos matematikai
ítéleteknek a forrását akkor senkisem kereste az érzéki szemléletben,
hanem általánosan azt hitték, hogy itt az ész teljesen önmagából merít
és épen azért dolgozik oly föltétlen biztossággal, mert teljesen
befolyásolatlanul marad a jelenség káprázatától.
_Kant_ érdeme marad, hogy e hit jogosultságát először tette kérdés
tárgyává. «Hogy lehetséges a tiszta matematika?» így teszi fel a kérdést
és a válasz nem egészen intellektualisztikus. Az érzékek szolgáltatják
_Kant_ meggyőződése szerint az ismeret anyagát és csak ezáltal izgatják
az észt a vele született funkciók kifejtésére. Az ismeret azonban csak
azáltal jön létre, hogy az érzékek által szállított anyagot az ész
formálja. Az ész közli a természettel saját törvényszerűségét és _Kant_
ismert mondása szerint a természet törvényadójává lesz. _Kant_ azonban
még egy fontos lépéssel tovább megy. Az észnek szerinte megvan a joga,
hogy kategóriáival a szemlélhető alapon túl tovább operáljon s e mellett
«az objektumról való gondolatnak még mindig meglehetnek a maga igaz és
hasznos következményei a szubjektum ész-használatára». Ezen részleges
teljhatalmat, melyet itt _Kant_ az észnek juttat, _Hegel_ aztán oly
kiadósan használja fel, hogy az intellektus többé már nem törvényhozóvá,
hanem egyenesen a természet teremtőjévé válik. A világ lényege _Hegel_
szerint szellemi és fogalmaink a világtörténést ábrázolják dialektikus
fejlődésében.
Ezzel az intellektualizmus élére van állítva és gondolkodásunk anyagi
alapjától, az érzéki észrevételtől teljesen eltávolodott. Ennek
megfelelően csak természetes, hogy gondolkodásunk iránya ismét
szenzualisztikusabbá vált.
Az intellektualizmusnak kétségkívül igaza van abban, hogy minden érzéki
észrevételt eszünknek kell formálnia, hogy igazi és használható ismeret
jöhessen létre. A gondolkodásnak ez a formáló és vonatkozó tevékenysége
az idő folyamán számos formát és gondolkodási eszközt teremtett, amelyek
átmentek húsunkba és vérünkbe. Ilyenek többek közt a több ismertetőjelű
dolog fogalma vagy _szubsztancia_ és _attributum_, ilyen továbbá a
kauzális fogalom, amelyet minden történésre mellőzhetetlenül
alkalmazunk. Itt azután könnyen megtörténik, hogy az ily fogalmakat az
ész őstulajdonainak tekintjük és velünk születettnek tartjuk. Velünk
született törzsformák vagy kategóriák föltételezésében azonban mindig
van sok kockázatos és erős megfoghatatlanságokat tartalmaz. Ezért az ily
feltevések helyére a formáló észtevékenység genetikus elemzésének kell
lépnie, hogy ama formák tapasztalati eredetét kinyomozzuk.
Mielőtt azonban megbeszélnők a genetikus ismeretelmélet problémáit,
röviden rá kell mutatnunk az intellektualisztikus gondolkodási irány egy
kinövésére, amely minden időben el volt terjedve és most ismét
hatalmasabban emeli fel fejét. A magasabb ismeretet titokzatos, a
felületes megfigyelés elől kisikló forrásainak keresését, a
miszticizmust értjük.