Szenzualisztikus bizonyos értelemben a nem filozofáló ész, amikor az
érzéki észrevételt tekinti az ismeret legbiztosabb forrásának. Az _oida_
(tudok) görög szó az _id_ tőből képzett perfectum-alak s ez a tő
«látást» jelent. «Tudok» tehát a görög nép tudatában annyi, mint
«láttam». Érdekes bizonyítékai ennek a népies felfogásnak _Homeros_
Iliászának II. énekében a 484. s köv. sorok, ahol a költő a múzsákhoz
fordul, akik mindenütt jelen voltak és így tudnak mindent. Jellemző
különben a gondolkodás e fokára nézve az észrevevés és gondolkodás
azonosítása, amikor az utóbbi is az érzéki észrevevés egy módjának
számít. Ez a felfogás megtalálható még a régi görög filozófiában is.
Szenzualizmus azonban filozófiai értelemben csak ott van, ahol az
érzékek ellentétben az ésszel egyedüli ismeretforrásnak tekintetnek.
Ebben az értelemben szenzualista a szofista _Protagoras_ (megh. 411. Kr.
e.), aki az érzéki bizonyságot elutasító eleatákkal szemben határozottan
kimondja, hogy csak az létezik, amit érzékileg észreveszünk és még a
geometriai tételek igazságát is vitatja, ha azok látszólag
ellentmondanak az érzéki észrevételnek.
Újabb időben _John Locke_ ragadta meg újra a szenzualizmust, amikor
rámutatott minden tapasztalat érzéki eredetére. Azáltal azonban, hogy
_Locke_ megenged egy belső észrevevést is (reflection), szenzualizmusa
már nem egészen tiszta. A legkimondottabb szenzualista az újabb
filozófiában a francia _Condillac_ (1715–1780.). _Condillac_ szerint a
lélek csak egy egyetlen képesség, nevezetesen az érzéki érzés képessége
s ebből fejlődnek ki a komplikáltabb gondolkodási processzusok.
_Condillac_ elméletének szemléltetésére egy szobor fikcióját használja,
amely egymás után kapja meg a különböző érzékeket. Először szerzi meg a
szaglóérzéket és legutoljára a tapintó érzéket, amely a külvilág
képzetét hozza létre.
Miután a nagy intellektualisztikus rendszerek, _Kant, Fichte, Schelling,
Hegel_ egy időre teljesen kiszorították a szenzualizmust, a modern
tudományban és filozófiában bizonyos mértékben újra érvényre jut. Az a
meggyőződés, hogy az érzéki észrevevés minden tapasztalat végső forrása,
egyre általánosabb lesz. Ha mint _Kirchhof_ és _Mach_ akarják, a
tudománynak csak az a feladata, hogy a tényeket leírja, és _Mach_
formulázása szerint nem egyéb, mint ökonomikusan rendezett tapasztalat,
akkor ez bizonyos értelemben véve szenzualizmus. Ha most aztán a
legfontosabb gondolkodási eszköz, amelyet a leíráshoz és az ökonomikus
elrendezéshez használunk, nevezetesen a matematika, maga is végső ponton
érzéki szemléletre megy vissza, akkor a felfogás még
szenzualisztikusabbá válik. A szenzualizmusnak bizonyára abban is igaza
van, hogy amennyiben fizikai jelenségek jönnek tekintetbe, az érzéki
észrevevést mint legeredetibb forrását és végső instanciáját tekinti.
Nem látja azonban meg, hogy egyrészt a saját magunk által átélt
pszichikai jelenségek megfigyelésében nem kevésbbé biztos forrása nyilik
a tapasztalatnak s hogy másrészt az érzéki észrevevésbe észrevétlenül
magasabb, azaz komplikáltabb pszichikai jelenségek is belefolynak.