Az ismeretelméletnek az a feladata, hogy az emberi megismerés eredetét
és fejlődését vizsgálja és e mellett megállapítsa azokat az elemi
folyamatokat, melyekből a nagyon komplikált ismeret-processzus
összetevődik.
Az ismeretkritikától az ismeretelmélet annyiban különbözik, hogy a
kritika fölveti a megismerés lehetőségének kérdését, míg az elmélet azt
a tényt, hogy megismerünk, előre feltételezi s arra vállalkozik, hogy
fejlődése és törvényszerűsége szerint kikutatja és a megismerés
összefüggését a többi lelki élettel feltárja. A két filozófiai
diszciplina azonban többféleképen összeesik. Közös bennük a kérdés az
emberi megismerés határait illetőleg s ezért sok helyt egy diszciplinává
vannak összefoglalva. Az általunk alkalmazott különválasztás
megkönnyítheti a problémák megértését.
Az ismeretelmélet a filozófia történetében később lépett fel, mint az
ismeretkritika. Már az eleaták és utánuk az atomisták (Kr. előtti ötödik
század) tagadták az érzékek megismerőképességét, de nem tettek
kísérletet arra, hogy a megismerés keletkezését megmagyarázzák. Még
energikusabb kritikát találunk az úgynevezett cirenaikusoknál (Kr.
előtti negyedik század), akik már csaknem a fenomenalizmust tanították.
Említésreméltó kísérletet a megismerés eredetének és fejlődésének
megmagyarázására csak _Aristoteles_ tett, de mindjárt összefoglaló
módon. Hasonlóképen a sztoikusok is vizsgálták a megismerés keletkezését
és kérdezősködtek az igazság kritériuma után.
Mindazáltal csak az újabb kor dolga maradt, hogy a tudományos
ismeretelméletet kifejlessze. _John Locke_ (1632–1704.) adta itt a
leghatalmasabb ösztönzést és _Berkeley_, valamint _Hume_ tovább
dolgoztak. _Kant_ itt is alapvető fontosságú, amennyiben minden időre
megállapította az ismeretelméleti vizsgálat nélkülözhetetlenségét.
A «tiszta ész kritikájában» _Kant_ élesen elkülönítette egymástól a
megismerés két forrását, talán élesebben, mint amennyire a pszichológiai
tényállás megengedhetőnek tünteti fel. Ez a két forrás az érzékiség és
az ész. Ez a kettéosztás irányadó az ismeretelmélet főirányaira.
Arra a kérdésre, hogy honnan származik megismerésünk, két különböző
felelet merült fel. Némelyek az _érzékeket_ jelölik meg a legfontosabb,
sőt az egyedül megbízható ismeret-forrásul. Ennek a gondolkodási
iránynak a neve _szenzualizmus_. Mások úgy vélik, hogy csupán absztrakt,
fogalmi gondolkodás útján lehet biztos ismeretekre szert tenni, míg az
érzések csak chaotikus, zavaros benyomásokat adnak. Ezt a gondolkodási
irányt _racionalizmusnak_ szokás nevezni. Mivel azonban ezt a műszót
gyakran más értelemben is használják, a csodajelenségeknek észszerű
magyarázatát értik rajta, ajánlatosabb a szenzualizmussal szembenálló
ismeretelméleti irányt inkább _intellektualizmusnak_ nevezni.
Ezek mellett az egyoldalú irányok mellett mindinkább érvényre jut az a
meggyőződés, hogy az ismeret az észrevevés és gondolkodás együttműködése
által jön létre. Ennek a kombináló iránynak a számára, mely bizonyára
egyedül felel meg a tényeknek, nem fejlődött ki határozott műkifejezés,
ami érthető is, mert rajta belül helyet találnak a legkülönbözőbb
nézetek.
Minden eddigi ismeretelmélet arra korlátozódott, hogy az ismeret
eredetét és fejlődését az emberben mint egyes lényben vizsgálja, azaz
amennyiben az ember környezetével szemben áll és reagál azokra az
ingerekre, amelyek reá hatnak. A modern néprajzi tudomány azonban
kétségtelenné teszi, hogy az együttélés és az érintkezés nemcsak az
ismeret közlésére, hanem létrejöttére is nagy befolyással van. A nyelvet
illetőleg ezt rég felismerték és a nyelvnek ismeretelméleti fontosságát
behatóan vizsgálták. De ezenkívül is kétségkívül van _szociális tényező_
az ismeretfejlődésben, melynek vizsgálatával a tudomány még távolról sem
foglalkozott eleget.