Az a több mint kétezer év folyamán végzett gondolkodó munka, amely arra
a nézetre vezet, hogy az észrevehető dolgok léte észrevétetésükben áll
(esse = percipi, _Berkeley_) vagy hogy az élet az én képzetem
(_Schopenhauer_), mélyen bevilágított az emberi megismerés természetébe
és érvényessége körét körülhatárolta. Az érzéki csalódások ténye már az
ókorban megrendítette a hitet az érzékek hitelre érdemes voltában,
ellenben mindannak, amit az absztrakt gondolkodás felállított, meghagyta
objektiv érvényességét. _Berkeley_, _Hume_ és _Kant_ aztán felismerték
gondolkodási formáink szubjektiv természetét és ennek alapján csak a
jelenséget állapították meg mint megismerhetőt, a jelenség mögött levő
önmagában való dolgot (Ding an sich) felismerhetetlennek jelentették ki.
Eddig a pontig fenntartás nélkül el kell fogadni az ismeretkritika
eredményeit. De hogy megóvjuk magunkat a durva félreértések ellen,
melyek az annyira absztrakt és sok tekintetben idegenszerű
gondolatsoroknál nagyon is könnyen becsúsznak, pontosan meg kell
különböztetnünk a _látszatot_ és a _jelenséget_.
_Látszat_ alatt értjük az olyan képzetekre való alkalmat, melyek
helytelen ítéletekre vezetnek. Az érzéki látszat, amelyről itt főképen
szó van, abban a külső benyomásban áll tehát, melyet a dolgok
érzékeinkre tesznek, amennyiben ez a benyomás helytelen ítéletekre
vezet. Helytelenek az ítéletek akkor, ha utólagos észrevételek vagy
megfontolások helyesbítik, ha nem válnak be azok a várakozások, melyek a
látszatból eredő ítéletekre vannak alapítva. Két példával fogjuk ezt
megmagyarázni.
A ferdén a vízbe merített bot szemünknek úgy tünik fel, mintha törött
volna, vagyis erre az ítéletre ad alkalmat: a bot el van törve. Ha most
már a botot kihúzzuk a vízből, akkor megtartja egyenes vonalúságát és
úgy ítélünk, hogy most nincs eltörve. De még fönnáll az a lehetőség,
hogy a víz eltöri a botot. Ekkor meggyőződünk a vízbe merített bot
megtapogatása útján arról, hogy a bot törött volta a vízben sem
állapítható meg tapintási érzékeink útján. A nagyobb hitel, melyet
tapintási ítéletünkkel szemben tanusítunk, arra az ítéletre vezet: a bot
_nincs_ eltörve, csak töröttnek _látszik_. Mikor aztán megismerjük a
fény törési törvényeit, akkor megtaláljuk a töröttség e látszatának
indokolását is és a dolog el van intézve. A legközelebbi alkalommal
ugyanaz az érzéki benyomásunk lesz a bot törött voltáról, de az
ítéletünket nem engedjük már megcsalni.
Komplikáltabb a dolog a látszólagos égi mozgásoknál. Mindnyájan tudjuk
az iskolából, hogy a nap áll és a föld mozog. Mégis valamennyiünknek úgy
látszik, hogy a nap naponkint fölkel és leszáll, míg a föld látszólag
nem változtatja helyét és többnyire e szerint a látszat szerint ítélünk.
A kopernikusi világnézet helyességéről való meggyőződés azonban ép oly
szilárdan áll. Mivel azonban ezt a meggyőződést nem más észrevételek,
hanem cáfolhatatlan és kényszerű megfontolások idézték fel, alkalmilag a
látszat háttérbe szorítja. Egyetlen művelt ember sem engedi azonban
magát ez oly általános, oly hathatós és a szó szoros értelmében
kápráztató látszattól ítéletében megtéveszteni.
Másvalamit értünk azonban _jelenség_ alatt. A jelenség a világ, ahogy
érzékeinknek nyújtja magát és szélesebb értelemben, ahogy mi
elgondoljuk. Jelenség alatt nemcsak az első, felületes, külső benyomást
értjük, nemcsak azt a külszínt, amely érzékeinkre tolúl, hanem a
világnak ismeretünk számára hozzáférhető darabját. Amennyiben a világ
számunkra felismerhető, annyiban jelenség. A jelenség nem csal, mint a
látszat, csak arra emlékeztet, hogy megismerésünknek korlátai vannak.
Az ismeretkritika életbevágó kérdése most már az, hogy fel vagyunk-e
jogosítva a számunkra egyedül hozzáférhető jelenségből egy neki alapul
szolgáló lényegre következtetni, amely tőlünk függetlenül áll fenn, akár
felismerhető, akár nem. _Kant_, aki a jelenségeknek itt kifejtett
fogalmát először ragadta meg teljes mélységében, _Kant_, aki megismerő
szervünkbe oly mélyre bevezette az analizis szondáját, amint előtte
senki, erre a kérdésre határozottan igennel felelt. Dacára sok olyan
helynek, ahol a Ding an sich-et merő gondolattá szállítja le, végleges
meggyőződése, hogy minden jelenségnek valami reális, a megismerő
szubjektumtól függetlenül fennálló szolgál alapjául. _Kant_-tal együtt
igennel felel erre a kérdésre legbensőbb és legmélyebb érzésünk is,
amely teljes erejéből tiltakozik a tagadás ellen. Ha egy tárgyat
érzékeinkkel észreveszünk, akkor olyan kényszer alatt állunk, melyet
mint _külső_ kényszert kell megállapítanunk. Látjuk, hogy érzik ugyanezt
a kényszert embertársaink is és sohasem tudjuk elhinni, hogy az
észrevett dolgok eltünnek, amint nincs ember, aki észrevegye őket.
Mindazáltal, mint fentebb már láttuk, a neokantiánusok szigorú
idealizmusának érvelésében nagy logikai erő van. Amíg én és környezetem
egyedül állunk egymással szemben, addig az idealisták bizonyításával,
hogy a világ az én tudattartalmam, nem lehet semmi helytállót
szembeállítani. Itt az ellentmondásnélküli világnézetre komolyan törekvő
gondolkozó tudatában egy hosszú időre elviselhetetlen állapot áll elő. A
kérlelhetetlen logika minden lépést az extramentálisba, mint meg nem
engedettet utasít vissza. Legbensőbb életérzésünk azonban nem
nyugodhatik bele s nem is akar belenyugodni a külvilág idealitásáról
való képzetbe. Az érzés ezen ellentmondása azonban nem lehet elég a
filozófusnak. Amit ő hamisnak érez, arról be is kell bizonyítania, hogy
hamis. Itt a gondolkodás és érzés közötti elviselhetetlen meghasonlásból
való igazi megváltásul kínálkozik a más tudatának szemlélése.
A szigorú idealista számára a többi emberek természetesen csak
jelenségek. Amennyiben a testi szervezetük vétetik tekintetbe, ez nem
nyújt nehézségeket, mert hiszen testünket is a külvilághoz kell
számítanunk. Nehezebbé alakul azonban az ügy, ha az embertársak
tudattartalmai jönnek tekintetbe.
Gondoljuk el, hogy egy embertársam _(E)_ meglátogat engem és beszél
velem. Amíg én _E_-t csak mint tudatom tartalmát veszem számba, addig
azokat a beszédhangokat, amelyeket ő hallat, olyasformán kell felfognom,
mint egy harang csengését, vagyis mint beszédszerveinek mechanikus
hatásait. Amint azonban felelek neki, kívánságait teljesítem, ezzel már
hallgatólagosan bevallom, hogy szavaiban pszichikai jelenségek
kifejezését látom. Ezzel azonban elismertem, hogy _E_-nek tudata, tehát
tudattartalmai is vannak. Ebben azután már benne van a bevallása annak,
hogy _E_ önálló, tőlem független lény. Mivel tudattartalma van,
szigorúan véve ugyanolyan önálló exisztenciával rendelkezik, mint
amilyenre én tartok igényt. Az olyan lény, amelynek magának
tudattartalmai vannak, nem lehet maga is egy másnak a tudattartalma, még
kevésbbé exisztálhat mint egy másnak merő tudattartalma.
Még világosabbá lesz ez a következő meggondolásból. _E_ bizonyára sok
olyat élt meg és tapasztalt, amiről én nem tudok semmit. Ha most már
_E_-t csak mint az én tudattartalmamat venném számba, akkor vagy el
kellene tőle magától mindennemű tudatot tagadni, vagy legalább is
valamiképen bele kellene őt összes tudattartalmaival együtt helyeznem a
saját tudatomba. Ez azonban lehetetlen. Mert ha nem akarom a
legnyilvánvalóbb és leginkább kétségkívüli tényeket arcul ütni, sohasem
állíthatom, hogy _E_ összes tudattartalmait ismerem. Sőt egyenesen meg
kell engednem, hogy _E_-nek vannak tudattartalmai, amelyek egyáltalán
nem lehetnek az én tudattartalmaimmá. Most legyen aztán _E_ az én
tudattartalmammá! Ebből az a minden logikát kigúnyoló következés kerülne
ki, hogy _tudattartalmam tudattartalma nem az én tudattartalmam_.
Ezzel tehát be van bizonyítva, hogy a szigorú ismeretkritikai idealizmus
következéseiben logikai képtelenségekre vezet és ezzel érvelése elveszít
minden meggyőző erőt. Az olyan világkép, melyben embertársaink csak mint
materiális mechanizmusok, nem pedig mint önálló tudatcentrumok találnak
helyet, nem léphet fel azzal az igénnyel, hogy a valóság adaequat
kifejezése legyen.
_G. Berkeley_, az idealizmus megalapítója nem is riad vissza attól, hogy
az önállóan érző és gondolkodó szellemek többesszámát vegye fel, de ő az
ebben rejlő következetlenséget észre sem vette. Újabb idealisták, mint
pl. _von Leclair_, teljesen felfogták a «te-probléma» nehézségét és
alkalmilag megengedték, hogy ez az ő szempontjukból nem oldható meg.
Azzal segítettek magukon, hogy fölvették egy _össztudat_ fikcióját,
melynek tartalma épen az _univerzum_. Hogy az ilyen hipotézis már nem
_ismeretkritikai_, hanem a legnagyobb mértékben _metafizikai_ és
transcendens, vagyis túlmegy minden lehetséges tapasztalaton, azt nem is
kell mondani. Pszichológiailag ez a hipotézis csaknem végrehajthatatlan.
Alig sikerül teljesen belegondolni magunkat. Az olyan elmélet azonban,
amely egy olyan kétségtelen tényt, mint amilyen a tudattal biró
embertársak létezése, teljesen érthetetlenné tesz vagy csak nagyon is
merész metafizikai hipotézisekkel tud megmagyarázni, természetszerűen
elveszít minden meggyőző erőt és ezzel minden filozófiai értéket.
Ha ennélfogva az ismeretkritikai idealizmus a külvilág realitásának
tagadásával tarthatatlannak bizonyul, akkor tudományosan és
filozófiailag sokkal jogosultabb, ha visszatérünk az egészséges józan
ész nézetéhez és a világot a benne lakó emberekkel együtt, mint önálló
és a megismerő szubjektumtól független lényeget tekintjük. Ez pedig a
kritikai realizmus álláspontja.