Abban a nézetben, hogy az engem körülvevő világ csak az én képzetem,
hogy minden, amit észrevevés vagy gondolkodás útján a világból
felismerni vélek, nem a világot illeti önmagán, hanem csakis mint az én
öntudattartalmam jöhet számba, van valami roppant elképpesztő a nem
filozofáló ész számára. Egész praktikus világnézetünk azon a föltevésen
nyugszik, vagyis inkább azon a magától értetődő előfeltételen, hogy amit
látok és megfoghatok, az valóban fennáll és akkor is fennáll, amikor én
nem veszem észre.
A történeti fejlődés mindenesetre valamivel megfoghatóbbá teszi a
külvilág idealitásáról szóló nézetet. Könnyen belátjuk, hogy fizikai és
pszichikai organizmusunk a világkép létrejövetelekor nem viselkedik
merőben befogadóan vagy receptiv módon. Sőt inkább épen reakciói a külső
ingerekre, a saját tevékenységei azok, amelyek által a világkép
létrejöhet. Ennélfogva nyilvánvaló, hogy mi magunk, vagyis testi és
lelki szervezetünk sokkal járul hozzá a tapasztalat létrejöveteléhez.
Még megfoghatóbbá és az egyes dolgokban érthetőbbé válik ez, ha kissé
gyakoroljuk magunkat a lélektani analizisben. Ha például vizsgálom az
asztalt, amelynél most dolgozom, akkor ez a naiv realizmus számára egy
négyszögletű, sárgára festett fa-lap, amely négy lábon áll. Ha azonban
kissé pontosabban vizsgálom ennek az észrevételnek a részleteit, akkor
meglátom, hogy a szín csak mint az én érzetem létezik, az asztal alakja
mint a szem kötőhártya és izomérzeteinek komplexuma útján jut
öntudatomba s a keménység, valamint a simaság, pontosan megvizsgálva,
csak tapintási qualitások. Így tehát a kezdetben egészen objektiv asztal
a szubjektiv érzet-kvalitások egész komplexumává lett. Most már csak az
a kérdés, mennyiben tűnik elém ez az asztal mint egység, mint olyan
dolog, amelynek tulajdonságai épen ezek az érzet-qualitások. Ha azt
kérdem, mi marad meg belőle, ha elvonom az asztaltól a színét, alakját,
keménységét, simaságát, akkor mindenesetre zavarba kell jönni és bajosan
tudnék mit megjelölni. Ha most már kiderül, hogy az érzetkomplexumoknak
ez az egységes dolgokká való összefoglalása az ember pszichikai
szervezetében leli alapját, akkor úgy látszik, az asztal tényleg merő
jelenséggé, öntudat-tartalommá válik, amelyről egyáltalán nem lehet
állítani, hogy öntudatomtól függetlenül létezik.
Ugyanily módon bebizonyíthatom környezetem minden dolgáról, hogy
érzet-komplexus, amelyet természetemnek bizonyos organizációja foglal
össze egységgé.
Ha most már a fizika fölfedezéseit arra használnók, hogy a szubjektivet
az objektivtől elválasszuk, ez egy szigorú idealistával szemben nem
használna semmit. Azt lehetne mondani: amit mi fénynek érzünk, a
valóságban éterrezgés, a hang pedig a levegő rezgése. A színek és hangok
csak szubjektive léteznek, de minden szemtől és fültől függetlenül
állanak fenn azok a rezgések, melyeket a fizika mint amaz érzetek
objektiv okát ismert fel. Az ideálista erre azt felelné: hiszen a levegő
és az éter rezgései mégis mindig csak _gondolt_ rezgések maradnak,
melyek kedvező körülmények között érzékileg észrevehetővé tehetők. A
szubjektiv tényező tehát itt sincs semmiképen kiküszöbölve és érzeteink
ezen «objektiv» okai öntudattartalmak maradnak.
Ami azonban ezeknek a rezgéseknek kauzális jellemét illeti, ezzel
sajátságosan áll a dolog. A szem és fül csak _távolbaható_ érzékszervek.
Segítségükkel olyan folyamatokat ismerünk fel, melyek tőlünk bizonyos
térbeli távolságban játszanak le. Amint mi a megfelelő érzéki érzeteket,
mint a rezgések hatását fogjuk fel, melyek egész az érzékszervig
hatolnak és ott az érintés bizonyos módja útján az érzetet váltják ki, a
megfelelő érzetek a _tapintási_ érzetek jellemét kapják. A szemünk és a
fülünk ezáltal tapintási szervekké válnak, melyek csak látszólag hatnak
messzire, a valóság szerint ép úgy, mint a bőrünk, csak közvetlen
érintés által afficiálódnak. Már most sokáig a tapintási érzék
tekintetett s tekintetik sok tekintetben ma is, mint a
legcsalhatatlanabb, az objektumokat közvetlenül megragadó érzék. Az
idealizmusnak azonban kétségkívül igaza van abban, hogy a _tapintási
adatoknak_ ugyanolyan _szubjektiv_ a jellemük, mint a többi érzékéinek.
Igazán teljesen lehetetlennek látszik tehát, hogy ismereteinkből a
szubjektiv tényezőt teljesen kiküszöböljük. Ahol úgy látszik, hogy az
objektiv ok és a szubjektiv hatás különválaszthatók egymástól, ott
mindig kiderül, hogy az «objektiv» ok is csak mint tudattartalom van
adva.
Hathatós támogatást nyert a szigorú idealizmus a modern
érzék-fiziologiától is. _Johannes Müller_ ismert törvényében a
_specifikus érzék-energiákról_ azt a tényt formulázta, hogy
érzék-idegeink, bárhogyan is ingereltetnek, mindig csak egyforma módon
reagálnak.
Ha pl. a látóideget (nervus opticus) nyomás által, nagy villamos áram
által izgatjuk, akkor is ép úgy színérzetek keletkeznek, mintha fénnyel
izgattuk volna. Ha tehát valamely érzéki érzetünk van, akkor e törvény
értelmében még az se biztos, vajjon egy objektive meglevő tárgy vagy
pedig valamely másféle, az érzék-idegekben előidézett folyamat-e ennek
az érzetnek az oka.
Amíg mint egyes ember állok a világgal szemben, addig teljesen
cáfolhatatlannak tetszik, hogy a világ csak mint tudatom tartalma van
adva. Az általam észrevett dolgok léte (_esse_-je) lényegileg
észrevétetésükben (percipi) áll. Így formulázza _G. Berkeley_ röviden és
szabatosan az idealizmus álláspontját. Egy transcendens, extramentális
világ föltevése, úgy látszik, teljesen önkényes, fölösleges,
bebizonyíthatatlan. Kiváló természetkutatók, mint _Helmholtz_ és
_Meynert_ s bizonyos értelemben _Mach_ is, kimondották, hogy a
tudománynak be kell érnie a jelenségben mutatkozó törvényszerűség
felkutatásával és a folyamatok objektiv természetét nem tudja
bizonyítani. Sőt _Meynert_ mint a gondolkodóképesség próbáját állította
fel, hogy valaki el tudja-e gondolni a világ idealitását.
Most aztán vizsgáljuk meg az argumentumok érvényességét.