A nem filozófáló emberre nézve kezdettől fogva kétségtelen volt és
legnagyobb részben az ma is, hogy környezetének tárgyai tőle függetlenül
léteznek és hogy olyanok, amilyenekül neki feltünnek. Ezt a nemcsak
filozófia-előtti, hanem tudomány-előtti álláspontot, ezt a mindennemű
megismerési szerveinkre vonatkozó reflexiót megelőző és a nagy tömegeken
még ma is uralkodó gondolkodási irányt nevezzük _naiv_ realizmusnak.
Realizmus, mert ezen a gondolkodási fokon az észrevett és képzeteinkbe
fölvett külvilágot önállóan létezőnek, reálisnak tartjuk és naiv
realizmus, mert ez a felfogás nem kritikai megfontolások alapján van
kifejlesztve, hanem mint magától értetődő előfeltétel alapjává van téve
a gondolkodásnak és cselekvésnek. Egyszerűen nem tudják máskép.
A naiv realizmus állapotánál azonban nem lehet a reflexió megkezdése
után sokáig megmaradni. Már a közönséges, csaknem mindennapi érzéki
csalódások megrendítik a hitet észrevevési ítéleteink föltétlen
helyességében. A tapasztalat, hogy a ferdén a vízbe merített bot nincs
csakugyan eltörve, hanem csak látszik eltöröttnek, hogy a messziről
látott tárgyak csakugyan nagyobbak, mint amilyeneknek látszanak, nem
sokáig várat magára. Ezzel azonban meg van rendítve a hit érzékeink
hitelességében és a filozófiai reflexió az ismeret más, biztosabb
forrásai után néz. Érthető, hogy itt könnyen jutottak a szélső túlzásba
és az érzékeknek túlságosan kevés, a gondolkodásnak túlságos sok
megismerőképességet tulajdonítottak. Egy dolog azonban mindenesetre
bizonyos: világképünk létrejöveteléhez két lényegesen különböző tényező
járul hozzá. Az egyik rajtunk kívül áll, önálló, független és lehetőleg
megmaradó, ez az _objektiv_ tényező. A másik mi magunk vagyunk,
érzékeink, gondolkodásunk, érzésünk. Ez változékony természetű, ez a
szubjektiv tényező. A naiv realizmus az észrevett és feltárt világot úgy
tekinti, mint teljesen objektivet. Számára a szubjektiv tényező még
nincs. _Ennek a szubjektiv tényezőnek a konstatálásával kezdődik az
ismeret-kritika._
Fejlődése most már oly módon megy végbe, hogy egyelőre bizonyos érzéki
benyomásokat, mint az íz, hőmérséklet és a szín merőben szubjektiveknek
ismerünk fel. Ezzel szemben a tapintási érzék adatai még sokáig
megtartják objektiv érvényüket és csak a legújabb időben vallottuk meg
magunknak, hogy a kemény és puha, a kerek és hegyes pontosan ép úgy
érzéki adatok, mint a szag, hang és szín és hogy ennek megfelelően
ismeretkritikailag ugyanazon bánásmódban részesítendők.
Sokkal később konstatáltatott a szubjektiv tényező az absztrakt
gondolkodás eredményein is, miután sokáig mindaz, amit a spekulativ
szellem elgondolt, objektiv igazságszámba ment. Itt mindenekelőtt _Kant_
kereste fel az észnek azokat a formáit, melyeknél fogva a tapasztalat
lehetségessé válik. Hogy mi a benyomások komplexumait mint önálló,
megmaradó dolgokat fogjuk fel, hogy szabályszerűen egymásra következő
eseményeket okilag összekapcsolva gondolunk, mindez és még sok más,
mondja _Kant_, eszünk veleszületett tulajdonsága. Ezen alapformák vagyis
_kategóriák_ útján formáljuk a nekünk kivülről adott, magában chaotikus
tartalmat és csak ezáltal válik lehetségessé a tapasztalat.
Világképünkben tehát minden ismeretünknek hozzáférhető meg van határozva
az _érzékiség velünk született formái által_, a _tér_ és _idő_ által, de
azután az ész kategoriái által is. Tehát csakis a szubjektiv tényező
ismerhető fel és tapasztalható. Ami a tapasztalatból ezenfölül
fennmarad, ha a szubjektiv tényezőt kiküszöböljük, ez a számunkra
teljesen felismerhetetlen «_Ding an sich_». Hogy ez a «Ding an sich»
önállóan és tőlünk függetlenül létezik, az Kantra nézve teljesen
bizonyos, de csak ez bizonyos. Az objektiv tényező tehát létezik, de
ránk nézve teljesen felismerhetetlen.
A «Ding an sich»-nek, a magában való dolognak létezését, amelyet _Kant_
még megenged, az újabb gondolkozók bebizonyíthatatlannak, sőt
elgondolhatatlannak állítják be. A _létezés_ is, mondják ezek, csak egy
kategoriája az észnek s így most szemben a naiv realizmussal a világkép
teljesen meg van fosztva objektiv tényezőjétől.
Amit az életből észreveszünk és feltárunk, amit erről a tudományos
kutatás tanít, az csak _öntudatunk tartalmaira_ érvényes. Ha az emberi
öntudatot gondolatban eltávolítjuk, akkor vele együtt eltűnik minden,
ami az ő tartalma, ez pedig az egész világ. Ég és föld, víz és
szárazföld, hegy és völgy csak a mi képzeteink és aki azt állítja, hogy
van öntudatunktól független külvilág, az valami bebizonyíthatatlant,
ellentmondással teljeset állít.
Ez a naiv realizmussal teljesen szembenálló gondolat-irány általában
véve az _idealizmus_ nevét viseli. Szerinte a világ csak
öntudat-tartalom vagy legalább is csak annyiban felismerhető, amennyiben
öntudat-tartalom. Ez irányon belül különböző árnyalatokat különböztetünk
meg, melyek közül a legfontosabbakat felsoroljuk. Előbb azonban az itt
szokásos terminológiával kell tisztába jönnünk.
Ami mint öntudat-tartalom adva van vagy legalább annak tekintetik, azt
_immanens_-nek nevezzük. Ami túlmegy az öntudaton és ettől függetlenül
áll fenn, az _transcendens_ vagy _extramentális_. A szigorú ideálista
tehát csakis egy immanens világban hisz, a transcendens vagy
extramentális világ létezését egyáltalán nem fogadja el.
Lényegesen különbözik azonban a transcendsentől a _transcendentális_,
amellyel különösen _Kant_ szeret operálni. _Kant_ e szó alatt érti
mindazt, ami a tapasztalattól független, tehát minden tapasztalás előtt,
vagyis a priori fennáll és bizonyítható. Kant _transcendentális
idealizmusa_ tehát azt állítja, hogy az érzékiségnek és az észnek vannak
bizonyos törzsforrásai, melyek nem a tapasztalat útján keletkeznek,
hanem megvannak minden tapasztalat előtt és a rájuk ható dolognak
alakítása által teszik lehetővé a tapasztalatot. Ez a nézet tehát még
annyiban realizmus, amennyiben megengedi a «Ding an sich» független,
extramentális vagy transcendens létezését. Ránk nézve csak a jelenség,
vagyis a phænomenon felismerhető s ezért ezt a nézetet
phænomenalizmusnak is nevezik.
Ezzel szemben az _immanens idealizmus_, amely újabb időben _immanens
filozófiának_ nevezi magát, azt állítja, hogy a külvilág létezése
kimerül abban, hogy az emberi öntudat tartalma. Semmi transcendenset,
semmi extramentálist nem engednek meg. Aki egy az öntudattól független
életet állít, – így érvelnek az ideálisták – az egészen jogosulatlanul
megkétszerezi az életet. Amennyiben ez a világnézet arra vezet, hogy
minden gondolkodó csak önmagát és a saját öntudat-tartalmát ismeri el
adottnak, ezt a nézetet solipsizmus-nak is szokták nevezni (solus =
egyedül, ipse = maga).
Ennek a szigorú nézetnek képviselői az úgynevezett neokantiánusok:
_Schuppe_, _Rehmke_, v. _Leclair_, _Schubert-Soldern_ stb.
A phænomenalizmussal rokon az úgynevezett _pozitivizmus_ is. A tudomány
tekintet nélkül minden lét végső okaira, melyek felismerhetetlenek kell
hogy maradjanak, kutassa ki a törvényszerűséget a jelenségben, hogy az
eseményeken uralkodhassék. Ennek az iránynak megteremtője a francia
_Auguste Comte_ (1798–1857), hívei bizonyos értelemben _John Stuart
Mill_ Angolországban és _Ernst Laas_ Németországban.
Ezekkel az idealista irányokkal szemben ismét felemeli a fejét a
realizmus. Bizonyos, ezt meg kell hogy engedje minden tudományos
gondolkozó, nem maradhatunk meg a naiv realizmus mellett. De ha a
szubjektiv tényezőnek a világképben teljes igazságot szolgáltatunk, még
mindig marad egy tekintélyes objektiv maradék és egy tőlünk független,
de ránk ható külvilág létezése mindennek dacára bizonyítható vagy
legalább is megmarad az a föltevés, amely nemcsak a józan észt, hanem a
filozófiai gondolkodást is legjobban kielégíti. Ezt az ismeretkritikai
gondolkodási irányt nevezik _kritikai realizmusnak_.
A kritikai realizmus különböző irányaival alább fogunk az ismeret
eredetének tárgyalásánál foglalkozni. Most az idealizmus argumentumait
ismerjük meg és vizsgáljuk.