Az ember megismerő képességében való bizalmat illetőleg a filozófia
legelőbb _dogmatikus_, azután _szkeptikus_ és végül _kritikus_. Emellett
azonban alkalmilag fordulnak elő visszaesések valamely előbbi fázisba.
Dogmatikusnak nevezzük a gondolkodás azon irányát, amely teljes bizalmat
tanusít az észrevevés és gondolkodás eredményei iránt és megvan arról
győződve, hogy a világ csakugyan olyan, ahogy mi észrevesszük, vagy
ahogy gondolkozva konstruáljuk. Dogmatikus a nem filozofáló, naiv ember
a maga gondolkodásában és cselekvésében, mert neki eszébe sem jut, hogy
megismeréseinek helyességében vagy épen a megismerés lehetőségében
kételkedjék. Dogmatikus a vallás is, mert szilárdan hisz tanításainak
igazságában, még akkor is, vagy különösen akkor, mikor ezeknek az
érzékfölötti, a minden lehetséges tapasztalaton túl levő a tárgya.
Dogmatikus azonban a filozófia is fejlődésének hosszú időszaka alatt.
_Platon_, aki a dolgok lényegét immateriális ideákban vagy ősképekben
véli megtalálni, nem kevésbbé dogmatikus, mint _Leukippos_ és
_Demokritos_ (450. Kr. e.), akik csak a materiális atomok és az üres tér
valóságát ismerik el. _Descartes_ (1596–1650), aki a kételkedéssel
kezdi, azután azonban a saját öntudatában biztos, vitathatatlan tényt
ismer fel, nem kevésbbé dogmatikus, mint a materialisták a
tizennyolcadik és tizenkilencedik században, mint _Lamettrie_,
_Holbach_, _Karl Vogt_ és _Büchner_, akik csak az anyagot és ennek
tulajdonságait és erőit fogadják el valónak.
_Szkepticizmus_ alatt értjük az abszolut kételkedést a megismerés
lehetőségében és az ebből konzekvencia gyanánt levont tartózkodást
minden pozitív kijelentéstől. A gondolkodás ez irányát a Krisztus előtti
harmadik században, nyilván a különböző filozófiai iskolák egymásnak
ellentmondó nézetei következtében először _Pyrrhon_ fejlesztette ki s
egész a késői római időkig sok híve volt. A szisztematikus kételkedés
pszichológiai indító oka a kedély nyugalmára való törekvés. Hogy bele ne
vonassanak a filozófiai iskolák szenvedélyes vitájába, a gondolkodók
jobbnak látják, ha semmit sem állítanak és minden képzelhető fáradságot
kifejtenek, hogy bebizonyítsák, hogy ez az egyedül észszerű dolog.
Azokról az argumentumokról, amelyeket ezek a gondolkodók felhoztak,
meglehetősen jól vagyunk tájékozva, de nem mondhatni, hogy az emberi
gondolkodó képességet lényegesen előmozdították volna. Legfeljebb azt
lehet tőlük megtanulni, hogy addig várjunk ítéletünkkel, míg az
előfeltételek meg vannak adva a döntésre. Az abszolut szkepszist azonban
nem lehet következetesen keresztülvinni. A filozófiai szkeptikusnak
elvégre is a mindennapi életben úgy kell viselkednie, mintha dogmatikus
volna.
A tizenhatodik században _Montaigne_ és _Charron_, a tizenhetedik
században _Pierre Bayle_ újra fölvették az antik szkepticizmust és
nevezetesen energikusan küzdöttek a vallási dogmák logikai
bizonyíthatatlansága mellett. _Pierre Bayle_ ismert enciklopédiai
szótára által, amely egészen el van telve ama szkepticizmustól, erősen
hatott a tizennyolcadik századra és előkészítette egyrészt a
felvilágosodást és a materializmust, másrészt a filozófiai kriticizmust.
A szkeptikusok közé szokták sorolni _David Hume_-t (1711–1776), a nagy
angol gondolkodót is, csakhogy az ő alább megbeszélendő, valóban úttörő
vizsgálatai a gondolkodás alapfogalmairól, nevezetesen a szubsztanciáról
és a kauzalitásról már nem szkeptikusak, hanem a harmadik fejlődési fok,
a kriticizmus körébe tartoznak.
_Kritikai_ a filozófia bizonyos értelemben már kezdeteiben. Amikor arra
vállalkozik, hogy a hagyománytól függetlenül, a saját gondolkodásánál
fogva világnézetre jusson, lényegéhez tartozik a kriticizmus. A szó
szorosan vett értelmében azonban kriticizmusnak nevezzük azt a
gondolkodási irányt, amely nemcsak a hagyományt, hanem a saját megismerő
képességét is vizsgálatnak veti alá. A kriticizmus ebben az értelemben
semmit sem fogad el érvényesnek előzetes vizsgálat nélkül. Az emberi
megismerés lehetőségét és határait kérdezi, megvizsgálja megismeréseinek
eredetét és fejlődését, megkérdi, mit adunk a magunkéból a tapasztalat
létrejöveteléhez és igyekszik a határokat kijelölni, melyeken belül az
emberi kutatás sikerre való kilátással fejtheti ki tevékenységét.
A kriticizmus kezdetei már az antik filozófiában konstatálhatók. Az
_eleaták_ tanítása, mely az érzékektől megtagadta a megismerő
képességet; _Demokritos_ állítása, hogy édes és keserű, meleg és hideg,
hogy a színek nem valódi tulajdonságai a dolgoknak, hanem csak
szubjektiv érzetek, ez mind kritikai szellemet nevelt. Sokkal
határozottabban és összefoglalóbban érvényesül aztán a megismerő
szervünk megvizsgálására való szükségérzet újabb időben _John
Locke_-nál, _George Berkeley_-nél és _David Hume_-nál. Az utóbbinak
vizsgálatai intenziv hatást tettek _Kant_-ra és ő az, aki a filozófiai
kriticizmust megalkotta és kifejlesztette.
_Kant_ óta aztán már nem lehetséges, hogy a dogmatizmusnál megálljunk.
Nem kell Kanttal mindenütt és minden tekintetben megegyezni, de
okvetlenül állást kell vele szemben foglalni, mi általa felvetett
kérdéseket el kell intézni, Azelőtt pozitiv megállapításokhoz jutunk.
Ahogy _Savigny_ után nem lehet többé tudományos jogi tanulmányokkal
máskép, mint történetileg foglalkozni, ahogy _Darwin_ után a szervek
formáit nem lehet többé máskép, mint fejlődéstörténetileg és
biológiailag vizsgálni, ép úgy _Kant_ után nem szabad többé a filozófiát
máskép űzni, csak kritikailag.
A kriticizmus az ismeret problémáját teszi a filozófia csúcsára, mert ez
a legalapvetőbb és legelhatározóbb. Ezért kezdjük mi is a szorosabb
értelemben vett filozófiai problémák előadását ezzel.