A logikát általában úgy tekintik, mint a filozófia nélkülözhetetlen
előiskoláját és mint filozófiai propädeutikát tanítják a
középiskolákban. S valóban a logika nélkülözhetetlen előiskola is, de
nemcsak a filozófiára, hanem minden tudományra. A szellemet ez nem
szorítja – ahogy Mefisztó gúnyolódik – spanyolcsizmába, hanem csak
meggondolásra neveli, megóvja túlgyors és elhamarkodott
általánosságoktól és arra szoktatja, hogy megkülönböztesse a bizonyosat
a csak valószínűtől. A logika öntudatra hozza az ösztönszerűen használt
gondolkodási törvényeket és arra indít, hogy amit gondolunk, azt
gondosan megvizsgáljuk. Az ilyen iskolázás minden tudományos munkára
nézve mellőzhetetlen.
A logikai problémákkal való intenziv foglalkozás azonban csaknem
szükségszerűen túlvezet a merőben logikain és szigorúan filozófiai
vizsgálatokra késztet. Aki a fogalomról való tanításban tisztába akar
jönni a fogalomnak ismertetőjeleihez való viszonyával, aki ítéleteink és
következtetéseink érvényességi körét akarja megvizsgálni, az nem
mellőzheti azt a kérdést, hogy mennyiben képes egyáltalán megismerni a
valódit.
Fölmerül az emberi megismerés lehetőségére és eredetére vonatkozó kérdés
és ezzel benne vagyunk a legfontosabb filozófiai diszciplinák egyikében,
az ismeretelméletben. A megismerés problémájával azonban a legbensőbben
összefügg az ismeretünk tárgyára vonatkozó kérdés, vagyis a valóban
fennállóra vonatkozó kérdés és így vezet a logika végül a létről szóló
tanításhoz, az ontológiához, a metafizikához.
HARMADIK FEJEZET. Ismeretkritika és ismeretelmélet.