A logika mindjárt keletkezésekor, valamint fejlődése folyamán is
legszorosabb viszonyba lépett a grammatikával. Az alany és állítmány, a
tárgy, a melléknév és ige megkülönböztetése inkább logikai, mint
grammatikai megfontolás eredménye. A gondolkodási törvények csak a
nyelvbeli kifejezés széttagolása útján voltak megtalálhatók. A további
fejlődés folyamán azonban a logikai és grammatikai vizsgálatok
összekeverése sokféle tévedésre adott alkalmat. Amikor egy szó
jelentését a fogalom tartalmával, a mondatot az ítélettel azonosították,
azt hitték, hogy minden grammatikai vonatkozás egyúttal logikai is és
hogy fordítva a nyelv logikai törvények szerint fejlődik vagy így
kellene fejlődnie.
A grammatika az emberi nyelv törvényeiről szóló tanítás. Ezek a
törvények fiziológiai és pszichológiai szempontok szerint fejlődnek és
ezért a fiziológia és pszichológia kell hogy a grammatika alapja legyen,
nem pedig a logika. A nyelv a képzetek, gondolatok, érzések és
akaratirányok kifejezése. Ha pontosan megmondom, amit gondolok, ha
pontosan megértem, amit a másik mond nekem, akkor a nyelv betöltötte
célját. Az a kérdés, hogy állításaim tárgyilag helyesek-e, itt
egyáltalán vagy legfeljebb másodsorban jönnek tekintetbe. A grammatikát
tehát egészen külön kell választani a logikai alaptól és a
pszichológiára alapítani.
Ezzel szemben a logika mindig fel fogja használni a nyelvben elvégzett
gondolkodási munkát és megállapításaiban az uralkodó nyelvhasználathoz
kell tartania magát. A logikai iskolázottságnak bizonyára mindig
lényeges befolyása lesz a kifejezés korrektségére, de sohasem szabad,
hogy a logikának eszébe jusson, hogy a nyelv mestere akarjon lenni. A
logikának a gondolkodás formáival van dolga és csak az ebből következő
vonatkozások adják a tárgyát. Sokszor fogja a nyelvet haszonnal mint
útmutatót használni, de sehol sem szabad magát tőle félrevezettetnie.
A logika viszonya a pszichológiához tulajdonképen már a fentebb
mondottakból folyik. A pszichológiának az emberi gondolkodást épúgy kell
kutatnia tényleges lefolyásában, mint más lelki tevékenységeket. A
logikus is jól teszi, ha a pszichológiának erre vonatkozó eredményeit
elsajátítja. A logikának azonban teljesen szabadságában áll, sőt ez a
tulajdonképeni feladata, hogy a természetes gondolkodási formákat
mesterségesen úgy alakítsa, hogy lehetségessé váljék az objektiv
bizonyosság általános feltételeinek megvizsgálása.
A pszichológusra nézve a körülmények, melyek között egy ítélet
kimondatik, a személyek, amelyek kimondják, a mellékgondolatok és célok,
amelyek emellett közrejátszanak, a legnagyobb fontosságúak. A logikus
csak az ítéletet látja, illetőleg a fogalmi viszonyt. A gondolatot el
kell választania minden asszociációtól, minden érzelmi momentumtól, a
gondolkodónak minden céljától, sőt lehetőleg a gondolkozónak a
személyétől is, hogy formális helyessége szempontjából megvizsgálja.
Mennél pontosabban, mennél tökéletesebben hajtja végre a logikus ezt az
absztrakciót minden mellékkörülménytől, annál jobban sikerül a logikai
feladat. Csak nem szabad emellett abba a tévedésbe esnie, mintha a
mesterséges készítmény maga volna az igazi, eredeti, eleven gondolkodás.
A logikai feladat tiszta elhatárolása hellyel-közzel meglehetősen nehéz.
Épen ezek a nehézségek kényszerítenek gyakran arra, hogy a specifikusan
logikairól magasabb problémákra emelkedjünk fel. Ezáltal keletkeznek a
logika kapcsolatai a filozófiával, melyeknek megbeszélésére most
átmegyünk.