Az általános gondolkodási törvények szabatos formulázására való
szükségérzet a Kr. e negyedik század vége felé vált érezhetővé, mikor az
úgynevezett megarai iskolához tartozó gondolkodók egyfelől kétséget
támasztottak az igaz ítéletek lehetősége iránt, másrészt szofisztikus
álokoskodással ellenfelüket zavarba hozni igyekeztek. Miután _Sokrates_
feltámasztotta a _fogalmi_ megismerés iránti követelményt és _Platon_
vizsgálatokat indított meg a fogalmak definiálásáról és beosztásáról,
_Aristoteles_ vállalkozott arra, hogy a következtetés és bizonyítás
szabályait pontosan és kimerítően kikutassa és megállapítsa. Ezzel
alapítójává lett a logikának.
_Aristoteles_ tökéletesen tisztában volt azzal, hogy itt nem új
igazságok felfedezése, hanem a természetes gondolkodás eredményeinek
megvizsgálása a fődolog. Kifejezetten megmondja, hogy a logikának az a
feladata, hogy a tényleg végrehajtott következtetéseket visszavezesse
bizonyos formákra, hogy ezzel megvizsgálhassa helyességüket.
_Aristoteles_ azt is tudta, hogy erre a célra a valóban elért
következtetéseket az alapjukul szolgáló ítéletekre, az ítéleteket pedig
fogalmi elemeikre kell felbontani. Ezért helyesen adta tudományának az
analitika, vagyis elemzéstan nevet.
_Aristoteles_ logikai iratait (a kategóriákról vagy alapfogalmakról, az
ítéletről, a következtetésről és bizonyításról, a valószínűségi
bizonyítékokról és a definicióról szóló tanítás; a Topika nyolc
könyvében) a későbbi ókor és a középkor «Organon», vagyis (a
gondolkodás) eszköze néven foglalta össze. Egy _Porphyrius_ új
platonikustól (III. század Kr. u.) készített kivonata ez iratoknak,
melyet _Boëthius_ (VI. század) fordított latinra az «Isagoge»
(bevezetés) cím alatt, mint tankönyv szolgál a középkor iskoláiban.
_Aristoteles_ tanítványai, _Theophrastos_ és _Eudemos_, a sztoikusok és
sok tekintetben a középkori scholasztikus filozófusok is még finomabban
kidolgozták a következtetések formáit és egy sereg új műkifejezést
teremtettek, melyekkel a gyakorlott dialektikusnak gyorsan és biztosan
kellett operálnia.
A tizenhatodik században _Petrus Ramus_, aki ugyan ellensége volt a
scholasztikának, mégis egészen _Aristoteles_ nyomán készített egy
logikai tankönyvet, melyben az anyag úgy volt elrendezve, mint ma is a
szokásos logikai tankönyvekben.
Az angol _Bacon_ «Novum Organon»-jában igyekezett kimutatni az
aristotelesi logika értéktelenségét és energikusan rámutatott az
indukcióra, amelyben az egyesről mennek fel az általánosra.
Mindazonáltal az aristotelesi scholasztikus logika főtanításaiban tovább
is tárgya maradt az iskolai tanításnak és nagy részében ma is az maradt.
Új irányt adott a logikának _Kant_. A régi merőben formális logika
mellett, amelynek meghagyja érvényét, a logikai szemlélet egy új módját
teremtette meg, melyet ő maga transcendentális logikának nevezett el. Az
ítélet formáiban vélte az emberi ész alapfunkcióit megtalálni, melyeknél
fogva ez a kívülről beleáradó benyomásokat formálja és alakítja. _Kant_
ezeket az alapfunkciókat úgy tekinti, mint szellemünk őstulajdonának
bizonyos nemét; e funkciók tevékenysége által szellemünk egyúttal maga
teremti meg a természeti történés törvényszerűségét. Ezáltal azonban a
logikai formák nemző, csaknem teremtő erőt kapnak. E gondolat egyoldalú
továbbfejlesztésével aztán _Hegel_ egy _metafizikai logikát_ eszelt ki,
amelyben a fogalmak logikai önkifejlődése az igazi történéssel, a dolgok
levésével egybeesik. _Hegel_ logikája, melynek dialektikus módszere
mélyreható hatásokat idézett elő, a tizenkilencedik század második
felében teljesen túlhaladottnak látszott, ma azonban más formában
újraéled. Ugyanúgy a középkori scholasztikusok logikája is ismét erélyes
védőkre talál. Ezekkel az áramlatokkal szemben megint egy egész más
felfogás igyekszik érvényre jutni, amely a logikai törvények szigorúan
tapasztalati jellemét hangsúlyozza. A jelenkori logikában a következő
irányok különböztethetők meg:
1. A _pszichológiai_ logika behatóan vizsgálja a gondolkodási törvények
pszichológiai alapjait. Amikor itt a tényleges gondolkodást vették
kiinduló pontnak, igen sokkal hozzájárultak a gondolkodás
pszichológiájához és a gondolkodási folyamat természetét, ahogy tényleg
végbemegy, felderítették. Ez irány leghatározottabb képviselői, akikhez
e könyv szerzője is sorozza magát, úgy fogják fel a logikai törvényeket,
mint az általános és bevált tapasztalat lecsapódásait. A logika feladata
ekkor lényegileg abban áll, hogy megvizsgálja, mennyi általános és
bevált tapasztalat van minden egyes tapasztalatban.
2. Az _ismeretelméleti_ logika nemcsak a gondolkodási törvények érvényét
igyekszik megállapítani a felismerhető körében, hanem meg akarja
állapítani a megismerés határait is. Ezzel túlmegy a specifikusan
logikainak a keretén és mélyen belejut a megismerési kritika és a
metafizika problémáiba. A megfelelő vizsgálatok sok tekintetben nagyon
fontosak, de a logika speciális célját, t. i. az objektiv bizonyosság
általános feltételeinek megismerését kevésbbé érik el, mert túlságos
mélyre ásnak és megrendítik a hitet minden objektiv bizonyosságban.
3. A _matematikai_ logika az itélet és következtetés formái számára
lehetőleg pontos matematikai formulázást igyekszik nyerni. A megfelelő
vizsgálatok valamennyien a terjedelmi viszonyokat veszik alapul és
gyakran valóban meglepő eredményeket értek el. A régi iskolai szabályok
ezzel nagyon meg vannak egyszerűsítve és sokkal exaktabb fogalmazást
nyernek. Az így nyert formulák egyszerűbbjei nagy haszonnal
értékesíthetők az iskolai tanításban is, a komplikáltabbak ellenben a
szakember számára is nehezen érthetők. Mindenesetre gyümölcsöző
tevékenység tere van itt feltárva.
4. A _metodológiai_ logika rendkívül gyümölcsöző kiterjesztése a logikai
kutatásnak. _John Stuart Mill_ induktív logikai rendszere és _Wilhelm
Wundt_ fentebb említett nagyszabású műve máris jelentékeny dolgot
műveltek. Itt még lehetne mélyebbre hatolni, ha elhatároznók magunkat,
hogy a logikát mint a gondolkodás módszertanát tekintsük és a
gondolkodási ökonomia _Ernst Mach_ által bevezetett fogalmát alkalmazzuk
rá. Ekkor a logika nem volna egyéb, mint a _gondolkodás_ általános
_ökonomikája_ s feladata abban állna, hogy kikutassuk, hogy alakultak és
hogy alakíthatók a gondolkodási eszközök mind ökonomikusabban.
_Kant_ ismert mondása, hogy a logika _Aristoteles_ óta nem tudott egy
lépést sem tenni előre, de visszafelé sem kellett egy lépést sem tennie,
már Kant idejében is alig volt jogosult és ma még kevésbbé az. Azok az
alapok, amelyeket _Aristoteles_ a logikának adott, megmaradtak ugyan, de
hathatósan tovább építettek rajtuk, természetesen időnként helytelen
vagy túlságosan kiterjesztett terv szerint is.