Az egységes világnézet szükségérzete mélyen benne rejlik az emberi
természetben. Legprimitivebb formája a _csodálkozás_ érzése, melyet már
_Plato_ és _Aristoteles_ is a filozófia kezdetéül jelöltek meg. Ez az
érzés akkor keletkezik, mikor egy új jelenség áll elénkbe, melyet nem
bírunk világképünk keretébe beilleszteni. A csodálkozással gyakran
félelem kapcsolódik, mert ami idegen, az könnyen tünik fel
ellenségesnek. De e mellett a mondhatni _praktikus_ csodálkozás mellett
már kis gyermekeknél is észlelni lehet az önálló, félelemmel össze nem
kötött csodálkozást, melyet theoretikus csodálkozásnak lehetne nevezni.
A gondolkodás, amelyet legelsősorban praktikus megfontolás és az élet
fenntartása céljából hozunk működésbe, olyan funkcióvá fejlődik, mely
tevékeny akar lenni akkor is, ha nem szorít erre közvetlen praktikus
szükség. Így a gyermeknél a csodálkozás legelőbb az arckifejezésben és
aztán naiv kérdésekben nyilvánul, a felnőtt embernél és egész népeknél
tudományos kutatásban és filozófiai spekulációban. A theoretikus
csodálkozás elkísér minket az egész életen át. Előbb az újon és idegenen
csodálkozunk. De eljön az az idő, mikor a világnézet, melyet a tradició
révén és a szociális és vallási tekintély befolyása alatt öntudatlanul
elsajátítottunk magunknak, éretté vált gondolkozásunkat már nem bírja
teljesen kielégíteni. Most azon csodálkozunk, ami eddig ismeretes volt,
mert új világításban tűnik fel előttünk. Épen ez a csodálkozás a
_mindennapin_, az _ismerten_ és _hagyományoson_ a filozófia
tulajdonképeni kezdete.
Irányadó a filozófiai csodálkozásra az emberi szellemi élet egy másik
ősténye. Ez a _tudatunk egységének az érzése_. Ahogy mindegyikünk
egységes, önmagába zárt személyiségnek érzi magát, mely dacára
legkülönfélébb vonatkozásainak a természethez és az emberi világhoz és
dacára énünk nagy változásainak, melyeket a természetes fejlődés hoz
magával a bölcsötől a sírig, szüntelenül egy egésznek és ugyanannak érzi
magát, ép úgy igyekszünk a világot is, amely körülvesz, egységes alapból
megérteni és mint egészet felfogni. Ez a pszichikai tény nyilvánvalóan
tanusítja magát minden filozofálás föntebb megadott céljában.
Mennél gazdagabban alakul most már világképünk a tudományos kutatás
következtében, annál nehezebbé válik a sokféleségben megtalálni az
egységet. De épen ezáltal kap a filozófiai csodálkozás egyre új
táplálékot és az egység szükségérzete annál erősebbé válik. Ennélfogva
bizonyosan lehet állítani, hogy dacára az energikus elutasításnak és
dacára a nyers gúnyolódásnak, melynek a filozófiai spekuláció a
speciális tudományok részéről gyakran ki van téve, a filozófiai
megismerés ösztöne sohasem fog megszünni. Ha a konstruált filozófiai
rendszerek egyike sem elégít is ki tartósan, _Schiller_ ismert szavai
szerint maga a filozófia mindig meg fog maradni.