A nemzeti hadak főgenerálisa nagy meglepetéseknek volt kitéve.
Zöld Mihály, a Háromszéken fekvő zászlóalj kapitánya, kitől a Zólyomi
Dávid szétvert és üldözött pártjának maradványai leginkább rettegtek, a
fejedelem parancsára nyugalomra bocsáttatott. Senki sem kérdezte a
tábornokot e tárgyban. Ő csak rendeletet kapott, melyet tüstént végre
kellett hajtania. Rákóczinak nem volt szokása az ily rövid és
indokolatlan eljárás, és nem csoda, hogy elég széles körben figyelmet
gerjesztett, és sok politikai hozzávetéseknek szolgált támpontul.
Növekedett az öreg Kornis Zsigmond ámulata, midőn Vincze Péter, a
radnóthi kapitány, ki a vitézségen kívül semmi ajánlatos tulajdonnal nem
birt, kénye és kedve ellen, a Zöld Mihály nehéz és sok felelősséggel
járó állomására szállíttatott át. Rebesgették, hogy a fejedelemasszony
kívánságára történt. Mi annál feltünőbb volt, mert ez az erélyes és mély
belátású úrhölgy a befolyást, melyet férje fölött gyakorolt, igen ritkán
használta az állam ügyeire vonatkozó czélokra.
Olvasóim képzelhetik, hogy a harmadik meglepetés Kassai Elemérnek a
Radnóth körébe vont mezei hadak kapitányává kineveztetése volt. Erre a
különben neheztelő Kornis is örömmel adá beleegyezését; de az látszott
megfoghatatlannak, az nyujtott a találgatásokra különféle anyagot, hogy
az öreg Kassai mi okból kivánhatta eltávolítását annak, kit annyi
fitogtatással vallott rokonának, s kit a világ az ő általános örököséül
tekintett. Sokan elidegenedést véltek e lépésben, némelyek lappangó
czélokat. S ha Elemér jelleméhez homály férhetne, az utóbbiak gyanúja
nyert volna alakot; de az ifjú szelíd magaviselete, önzéstelen multja a
rágalom nyelvét is lekötötte, a sötétebb képzelődésűek találgatásait is
keletkezésökben elnyomá.
István úr saját kezével szedett ki a pohárszékekből és fülkékből ezüst
tálakat, aranynyal befuttatott serlegeket. Ügyelt, hogy idegen czímerűek
és olyanok, melyeknek zálogideje nem régen járt le, ne vegyíttessenek a
választottak közé. Ibrikeket, kannákat is tett ki. Némi tusakodás után
előhozatta a Katalin fejedelemnőtől Csákihoz került, és tőle a
szabad-csapatok által elrabolt óriási tálczát is, melyre egy egész őzet
lehetett volna fektetni, s mely csak nagy ünnepélyeken játszott
szerepet. Megvizsgálta a drága ezüstneműek jelen állapotját, s
fájdalommal tapasztalván, hogy tisztításra szorultak, útmutatásokat
adott az irnokoknak és legényeknek, fűszerezve száraz oktatásait hatásos
fenyegetésekkel a történhető sértések, kártételek esetére. Csakhamar a
korlátnok mellékszobái ezüstmíves boltjához hasonlítottak, s lett elég
sürgés, mozgás.
Kassai az unokaöcs távozása előnapján roppant búcsúlakomát rendezett.
Azon egészséges elvből indult ki, hogy ily nagy alkalmakkor czélszerűbb
az ételek halmaza és finomsága helyett a terítékek és evőeszközök
drágaságát, mennyiségét tüntetni föl, s inkább a cynismus, mint a
takarékosság szabályai ellen véteni. Hadd gondolják, ha már lehetetlen a
félreértést kikerülni, őt, az egyszerű erszénykötő fiát, inkább dölyfös
aristocratának, mintsem hígeszű pazarnak, ki torkosságba merült és e
rossz korban rossz példával akar előljárni!
Kassai gyönge lábai ellenére a kamarába és konyhába is betekintett.
Szakácsnője, ki a kis adagokhoz volt szoktatva, nagyszerűnek hitte a
készülő ebédet, s ezen nézetben osztozni kezdének az éhes subalternusok
is, kik biztos reményben voltak, hogy az asztal végén lesz hely számokra
tartva, mert a hivatalos vendégek közül többen a meg nem jelenhetésért
ki fogják magokat menteni.
A korlátnok most kezébe fogta félmankóját, s lábzsákosan czammogott le a
lépcsőn. Nyomban kisérte titkára, a rózsaszín kedélyű férfiú, lopótököt,
pinczekulcsot és gyertyát hozva. Az inasok pedig karafinokkal és
kannákkal zárták be a menetet.
István úr, a gazdag földbirtokos, hires boraiból keveset szánt
háztartásra. Nála inkább csak átalagokat, mint hordókat lehetett látni.
A pinczében gondolkodva nézett körül; látszott, hogy szándékát új
vizsgálat alá veti.
– Czelnaim igen erős, – szólt.
– Olyan mint a tűz, – jegyzé meg a titkár.
– Kegyelmed is tehát a mellett van, hogy a tavalyi sárdiból húzassak?
– Meg a tíz éves czelnaiból, nagyságos uram, azon ünnepélyes percz
számára, midőn a magas vendégek Elemér úrfi egészségeért ürítenek
poharat.
Kassai megütközött a titkár ellenzéki vakmerőségén, de csodálatos módon
az ő keble is most tágabb volt, s nemcsak jobban tudott köhinteni,
lélekzeni, de érezni is.
– Ha kend szükségesnek hiszi, tehát bontsa föl az átalag pecsétjét.
A titkár levakarta a szurkot, kivette a dugaszt, kezével szépen megtörlé
a nyílás széleit, s oly hatalmasan kezdett szivattyúzni, hogy orczáján a
basarózsa pírja virított föl. Néhányszor ismétlé erélyes működéseit s
egy öreg kanna már félig megtelt az aranynyal vetekedő borral, midőn
Kassai pihenési jelt adott.
Most már a csekélyebb értékű sárdira került a sor, s miután az igényelt
mennyiség ki volt szíva, a titkár az átalagoknak visszaadta a szükséges
táplálékot, s ismét lepecsétlé a dugaszokat.
Kassai ő nagysága alkalmat vett időközben megkopogtatni a hordókat, hogy
vajon nem lopnak-e cselédei? szemügyre vette az abroncsokat, hogy vajon
nem tolták-e egyiket is félre, s nem furták-e meg a tolvajnád és szalma
végett a dongát? de mindent rendben talált és nyugodtan czammogott
vissza.
A vendégek, kikért ennyi mozgás történt, néhány hivatalnokból, a
collegium tanáraiból, s a «nemesi társaság» Elemérrel közelebbi
viszonyban álló tagjaiból állottak. Jelent meg egy pár félig tönkre
jutott főúr is, azon sanyargatott aristocraták közűl, kiknek ingóságai
Kassai szekrényeibe voltak zárva, s fekvőbirtokaik fölött is a szigorú
hitelezőnek damoklesi kardja lebegett.
A ravasz irnokok jól számítottak, hogy csakugyan marad a hosszú asztal
körül üres szék; mert Dajka püspök, mint vén ember, otthon szeretett
ebédelni, és volt vagy két adós, ki nagy szerencséjének tartá ő nagysága
szives megemlékezését, de rögtöni betegség vagy véletlen akadály miatt
épen a végperczekben kénytelen volt meg nem jelenhetését levélben
kimenteni.
Kassai Pécsi Simontól egészen különböző hiúságokkal birván, nem sokat
bánta, ha valaki nem az ő kanalával akar enni, s a mennyiben új
költséget nem okoznak, örömmel bocsátotta asztalához legkopottabb
külsejű irnokait is.
A mi a takarékos ebédet illeti, az a drága terítékekhez képest tekintet
alá sem jöhetett ugyan, de a ki a költséges fűszerek helyett a víg
társalgást a szájíz ingeréül elfogadta, nem állíthatta sem azt, hogy
élvezetre nem talált, sem azt, hogy éhesen és szomjasan kelt föl az
asztaltól.
A fukar, mogorva Kassai a komoly és tudományos csevegést, ha rászánta
magát, oly ügyesen tudta vezetni, mint akárki, s a tanárok hizelkedés
nélkül csodálhatták éles elméjét és belátását. Gyulai Ferencz pedig,
miután Elemérért rokonainak élczeire ki merte magát tenni s az ebédre
megjelent, víg ötleteivel földerítette a legridegebb kedélyűeket is.
Kassai maga ürítette poharát nyájas vendégei egészségére, és szíve, mely
elszáradt és összezsugorodott izmok szövetéből állott, végtére az eddig
ismeretlen megilletődések varázsával tágulni, vérrel megtelni, élni és
éledni látszott. Forgószélként ragadta magával a szigorú, örömtelen
öreget a vendégöröm, mely a sötét hajlékokban jelen lenni és zajongni
nem tartotta eddig illendőnek. Lapos, hideg ajkairól eltünt a gúny és
mogorvaság, kedélyes tekintetet vetett Elemérre, elmondá, hogy büszke ez
ifjúra, s midőn észrevevé, hogy a czelnai fogyatékán van, intett a
titkárnak, fülébe súgta, hogy a fülkében négy palaczk tokaji van, s
tüstént hozza föl az egyiket. A gyér diplomatikus ebédeken kívül ez még
soha sem történt.
Midőn pedig az asztaltól fölkeltek, megölelte Elemért; a vendégek előtt
adott neki egy díszkardot, s atyai szeretettel mondá: – Kedves öcsém,
délután és este útikészületekkel lészsz elfoglalva, de nyolcz óra körül
tekints be hozzám, mert számodra még egy egész üres órát gazdálkodtam
meg, és sokat akarok veled dolgainkról beszélni.
A fürge kis titkár uszkált az örömben, mint a hal a vízben. Elemér javát
senki sem hordozta inkább szívén, senki sem hitte makacsabb
őszinteséggel, hogy Kassai unokaöcscse most már a szerencse kegyeltjévé
lett, s hogy boldogságának – e nagy épületnek, melynek alapja le van
téve – betetőzéséhez és megkoronázásához még csak az évek hiányzanak.
Maga előtt szemlélte leendő pártfogóját, ki azt is, a mi a korlátnok
igéreteiből el találna maradni, utánpótolja. Helyzetem most ugyancsak
biztos, gondolá kiapadhatatlan optimismusával. Ha ő nagysága, az én
tisztelt principálisom, sok gondja és foglalatosságai közt,
előléptetésemről meg is feledkeznék, nem alkalmatlankodom neki
czélzásokkal, kérelmekkel. Minek a sürgés, nyugtalankodás? Hála
Istennek! ép, egészséges ember vagyok. Igen messze se haladtam az
években. Várhatok. Nincs rosszabb a tolakodónál, ki parányi egyéniségét
mindenüvé beékeli, és szüntelen lábatlankodik, hogy észrevétessék.
Ismeri Kassai ő nagysága csekély érdemeimet, s ha a megjutalmazásban
valahogy elkésnék, minek duzzogjak? Hisz itt van Elemér úrfi, s ha ő –
miben semmi kétség – magas polczra emelkedik, meg fog emlékezni
szolgálataimról. Jövendőm markomban, az előléptetés úgyszólván zsebemben
van, csak idő kell hozzá és béketűrés. S mi könnyebb a béketűrésnél?
Szeretném tudni, hogy Rákóczi ő fensége egész irodájában ki lehetne
szebb és biztosabb kilátásokkal ellátva, mint én? Hohó? senki! Vagy
volna-e valaki! Haha! senki sincs! Becsületszavamra! senki.
A titkár épen fölkaczagott örömében, midőn a távozó Elemér hozzá
benyitott.
– Ezer bocsánat, édes úrfim, – mentegetődzék a titkár, – hogy magamban
egy kissé hangosan mertem nevetni. Ferde szokásaim vannak. Aztán ez a
pompás, dicső nap még a halat is melegvérű állattá képes varázsolni.
Ittas vagyok, nem a bortul, az úrfi szerencséjétől.
– Engem, – szólt Elemér, a titkár mindkét kezét kezébe fogva, – engem
csak az a szerencse ért, hogy kegyelmed szivét megtanultam még többre
becsülni. De minek mondanék bókot a szerénységnek, mely saját nevét is
pirulva hallja, s nagyobb zavarba jön a dicséret, mint a kárhoztatás
miatt!… Holnap korán távozom; de egyet szeretnék tudni, hogy nyugodt
lehessek, s ezért kerestem fel kegyelmedet. Óhajtanék fölvilágosodni
azon ok iránt, mi nagybátyámat előléptetésem sürgetésére birta.
A titkár nagy szemeket vetett Elemérre. Minden vonalán, egész lényén,
arczától a kis ujjáig, látszott a csodálkozás. – Hát már elfeledte, édes
úrfim, hogy saját maga kérte az áttétetést. Ő nagysága sokáig tanakodott
a legjobb állomás ügyében, s végre azt választá, mely közel esik
Fehérvárhoz. Csak most volt alkalmam tapasztalni, mennyire szereti az
úrfit. Véghagyományát is elővéteti, hogy még egyszer átvizsgálva,
letétesse a kolosmonostori levéltárba. Ma reggel, midőn hivatott, el
volt érzékenyedve. Úgy hiszem, nehezére esik az úrfi távozása. Hiába!
vén ember, s holnap már egészen magára van hagyva.
A titkár szavai, a nélkül, hogy valami tartalommal birtak volna,
kielégíteni látszottak Elemért. Titkos aggodalma oszlott. Ama sötét
sejtést, mely betegsége alatt ezer rémalakot idézett lelke elébe,
visszarezzenté a nagybátya ügyeibe mélyen avatott férfiú hangja és egész
viselete.
– Sokáig kerestünk az úrfi számára helyet, – folytatá a titkár. – A be
nem töltöttek nem tetszének ő nagyságának. S mennyi fáradságba került,
míg végre sikerült, a küküllővári kapitány fejébe verni, hogy számára
egészségesebb valamit alig lehetne kigondolni, mint a lak- és
légváltoztatást. Sokáig tüszkölt, vonakodott; de utoljára mégis
fölszedte a sátorfát.
– Tehát érettem egy érdemes és tapasztalt katona mozdíttatott el? –
kérdé leirhatatlan megütközéssel Elemér.
– Isten őrizzen! – szólt a titkár, szokás elleni fecsegésének lehető
következményei miatt sápadozva. – A kapitány sokkal fontosabb állásba
helyeztetett. Legfölebb annyi áldozatot hozott, hogy most más urakkal
kell poharaznia. Talán ez nem tetszett neki, de szép hadsereg válnék
abból, melyet ily tekintetek szerint látnának el tisztekkel.
– De rám nézve minden állomás egyenlő. A legszélső végvárba csak oly
örömest mennék, mint oda, hova most küldenek.
– Kassai István ő nagysága másként gondolkozik. Neki épen ez a
kapitányság volt izlése szerint. Magához közel akarja Elemér úrfit
tartani.
Kielégítő magyarázat ez, s mégis Elemér szivében alaptalan gyanuk
ébredeztek.
– Talán nagybátyám személyes ellenségei laknak ott?
– Mi gondja volna azokra az úrfinak? Ő nagysága hatalmas úr, nem ijed
meg árnyékától. És ha találkozni fognak, kik úrfit nagybátyja miatt
hidegen fogadnák, lesznek mások, kik megkettőztetik előzékenységöket.
Csak a szombatosok társaságától tartózkodjék vissza. De hisz azok a
Küküllőmentén kevés számmal vannak. Közöttök csak a gonosz Pécsi Simon
fújja a kigyókövet. Bocsásson meg, Elemér úrfi, hogy ily illetlen
kifejezéssel találtam róla szólani. Hiában! a ki a Kassai-család
ellensége, az megoldja az én nyelvemet is, az előtt én szellőztetés
helyett még mélyebben nyomom fejembe a süveget.
A titkár saját furcsa ötletén nevet, s élénken dörzsöli kezeit.
Elemérnek nem volt kedve a társalgást tovább fűzni.
Szárazabban búcsuzott, mint akará, s mint egy iránta annyi részvétet
tanusító egyén érdemelte: de a titkár nem volt követelő. Önérzete a
taránd gyomrához hasonlít, melyet a legsilányabb eledel is ki tud
elégíteni. Szinletlen megindulás és ezer szerencse-kivánat közt követé
Elemért a keskeny folyosón a lépcsőig. Itt tusakodva állott meg, s
kezével visszainté ifju pártfogóját. Midőn megint szobájában voltak,
körülnézett, mintha félne, hogy a pohárszékben, az ágy alatt, vagy talán
épen hátok mögött láthatatlan lények hallgatóznak. Aztán közel vivé
száját Elemér füléhez, s a félénk szerelmesek suttogásánál alig emeltebb
hangon mondá: – Czudar ficzkónak tartom azt, a ki a nyert bizodalommal
visszaél, s kifecsegi, a mit előljáróitól hallott, vagy a mit
hivatalánál fogva titokban tartani köteles. Megérdemlené, hogy kerékbe
törjék, igazán mondom, megérdemlené, ha szintén magam volnék is az. De
néha a vak tyúk is kapar ki a szemétből gyöngyöt, s a legcsekélyebb
sorsú ember is juthat saját ügyességéből oly dolgok nyomára, melyek
által felebarátjának használhat. Úgy hiszem, ért engem, Elemér úrfi.
Csak azt akartam megsugni, hogy a mezei kapitánynak gyakran vannak
fontos teendői, melyeket csak azért is jó előre tudnia, mert különben
pontosan nem teljesítheti, vagy túlságos hévvel hajtja végre. Ért engem,
Elemér úrfi? nemde? Biz’ Isten! ért. Csak annak vagyok tehát mondója,
hogy nem szokásom a papir és tenta fogyasztása, s midőn levelemet
veendi, a fösvény szavakban aranynál drágább titok fog rejleni. S most
kisérje az Isten áldása!
Kezet szorítottak, örömtől szikrázó arczczal a titkár, s nem megdöbbenés
nélkül az ifjú.
– Micsoda tömkelegben vagyok? micsoda rejtély vesz körül, mint a lég?
Pórusaimba hatol, fölszivom, vele járok, lélekzetem beléje olvad, sehol
ki nem kerülhető, mindenütt ott van! Nagybátyám töri valamin fejét.
Tervét a titkár sejti. Eszközül választottak,… s ha a czél, melyre
törnek, bűnös volna, akkor az csak Pécsi megrontása. Csalódtak, uraim!…
S én legyek-e eszköz?… Mivel?… Kezemmel? Inkább levágom. Szememmel?
Inkább kiszurom. Fülemmel? Siket leszek. Eszemmel? Megőrülök. Deboráht
szerettem, Pécsit tisztelem, magamat becsülöm: három ok ellenetek… De
talán igazságtalan vagyok gyanúimmal? Ma este,… igen ma este szólani
fogok bátyámmal, nyiltan – történjék bármi – nyiltan és határozottan.
E gondolatok közt Elemér a harmadik számú fejedelmi udvar kapujához ért.
Restelt szobájába nyitni.
Félt a magánytól, mely termékeny volna képekkel, szorongással, bánattal.
Hová vonuljon?
Gyulaihoz ment czél és szándék nélkül. Csak az időt akarta lopni, hogy
az neki ne alkalmatlankodjék a fölösleges és hosszu perczekkel. A nap
még teljes arczczal függött a láthatár szélén, s bár a tél végéhez
közelített és az éjek rövidűltek, mégis az alkony kezdetétől nyolcz
óráig, midőn nagybátyjával volt találkozandó, igen sok időköz volt arra,
hogy kedélyét a magány el ne mérgezze.
Gyulai épen öltözködött.
Anna nénéhez kell mennie.
– Ha asszonyok nem volnának, – szólt haját nagy gonddal rendezve, –
paradicsomnak mondanám az életet. S ha te egy tücskös vén nő és egy
átkozottul szép, de szeszélyes fiatal hölgy rabszolgája lennél, akkor,
pajtás! megérdemlenéd, hogy a béketűrés királyává kenjenek föl, mihelyt
három nap alatt magából az édenkertből ki nem szöknél. És én még a
fejedelmi palotában szolgálok, s pedig az nem is paradicsom. Mióta
kellett volna menekülnöm! S ime vándorbot helyett fésűt tartok kezemben,
s mint a kaczér leány kendőzködöm. Furcsa bogara az Istennek az ember.
Csak a lepke győz le minket az ostobaságban, midőn pörzsölt szárnynyal
megint a gyertyafénynek rohan.
Gyulai most himzett mellényei között válogatott.
Elemér sejté, hogy Zsófia herczegkisasszonyra történik czélzás; de
óvakodott alkalmat nyujtani a továbbfüzésekre.
– Épen rossz perczben találtam jönni, ha a szeszélyek ellen úgy kikelsz;
mert nekem is egy igen szeszélyes kérésem van hozzád. Lelkedre akartam
kötni, hogy látogasd meg gyakran Deboráht.
– És legyek távolléted alatt érdekeid képviselője, nemde? – szólt Gyulai
mosolylyal ajkán, mely önkéntelen és őszinte volt, azonban arczán a
megütközés hamar eltörölt kinyomatával némi ellenkezésbe látszott jönni.
– Nincs semmi érdekem, mely képviselés nélkül is veszélyeztetnék, –
válaszolá Elemér. – A tenger közepén elsülyedt kincses hajóból, midőn a
mérő-ólom sehol fenékre nem talál, akarjunk-e könnyű hálóinkkal
kihalászni csak egyetlen emlékpénzt is? Istenemre! ok nélkül fáradnánk!…
De látogasd meg gyakran Deboráht.
Gyulai kérdő tekintete hosszasan pihent Elemér komoly vonalain.
– Látogasd meg gyakran Deboráht; mert e lyány szépsége rokonszenvet fog
benned atyja iránt ébreszteni. A bűvös szem, a tündéri tagok fiatal
varázsa, az agg apa gyöngeségeit is kedvessé teszi, s kénytelen lészsz
tisztelni Pécsit, oltalmazni ellenségeitől és magától. Ki áll
magasabban, mint e férfiú? S csoda-e, hogy szédeleg, midőn a mélység
alatta oly nagy?… Látogasd meg gyakran Deboráht. Atyja híres csillagjós,
számára az ég egy kigöngyölített pergament-tekercs, melyből olvassa a
végzet gondolatait s értesül annak a világteremtésekor már bejegyzett
szándékai felől. De a betűk álnokok-e, vagy talán a lélek, mely a
csillagirat titkait fürkészi, tehetetlen, mit tudom én? Csak azt sejtem,
hogy míg Pécsi az égbe tekint, lába oly kövön fog megbotlani, melyet a
vak koldus is kikerült volna, ha kezében mankó van… Kérlek, látogasd meg
gyakran Deboráht,… deli alak, kápráztató szépségű arcz, istennői termet,
s minő kár volna, ha atyja a szombatosságért hurczoltatnék vérpadra!
Hallottam, hogy régen a lovagok még egy ismeretlen némber védelméért is
szivesen ontották véröket. Most erkölcseink sokat változtak; de te úgy-e
jól ismered már Deboráht? Oltalmazd Pécsit, ha egy keveset vesztenél is
az udvar kegyéből. Őt a szombatosság miatt veszély fenyegetheti. Holnap
reggel már eltávoztam Fehérvárról. Találkozunk-e többé az életben?
Szeretném, ha hinnéd, hogy nem. Szeretném, ha egy haldokló barátod
végkivánatának tekintenéd kérésemet; mert akkor egészen meg volnék
nyugodva teljesítése felől.
Elemér egyszerű szavai oly szívreható erővel birtak, hogy még Gyulai is
komolylyá lett.
– Régóta nem voltam Pécsieknél; de már ezentúl szorgalmas vendégök
leszek. Még ma helyre hoznám mulasztásaimat, ha Anna néni magához nem
rendelt volna. Mihelyt tőle menekedhetem, fájdalom, Szeredit kell
sétájára kisérnem. Tudod, a fejedelemné rokona. Orvosa fejébe verte,
hogy egészsége föntartására nemcsak lovon ülni, de gyalogolnia is kell,
épen annyit, mint a parasztnak. Ő a fejedelemné rokona, s mi udvari
cselédek ne hallottuk volna-e a közmondást, hogy kéz kezet mos?
Egyébiránt mielőbb és azután gyakran elmegyek Pécsi Simonhoz. Szavamra!
elmegyek. S te végkép lemondtál Deboráhról? De ne is válaszolj badar
kérdésemre. Deborah kisasszony nemének ritkább példányai közé tartozik.
Azonban a rendkívüli-e az, a mi boldogít?… Nézd újabb szabású
dolmányomat. Szorosabban simul a testre, mint szokás, s akkora redőt sem
vet, mint egy hajszál. Ma hordom először. S tetszik-e színe? Oh!
barátom, sokat kell a nők miatt fáradnunk, szenvednünk… s hát még az
adósságok! Szabóm türelmes természetű; mindig hiszen Anna néni
bőkezűségében. Csak ne válnék előbb-utóbb hitetlenné. Pécsi
szombatossága miatt ne aggódjál. Nála ez csak olyan szeszély, mint
Mátyás király álneve és álruhája, melyet azért vett föl, hogy Czinkotán
vagy Soroksáron a paraszt menyecskék és iskolamesterek bohóságain egy
kevéssé mulassa magát. E tréfa soha sem tartott sokáig. A királynak
hamar eszébe jutott, hogy van biborpalástja, trónja, palotája, Pécsi is
büszkébb, mintsem évekig elfeledhesse, hogy ki ő és micsodák a
szombatosok? A hol a nyomor lakik, ott nem választ éjjeli szállást a mi
jó öregünk. Ne féltsd őt. S ha végre is a szombatosságba bonyolódnék,
mitől tartson? Hát bevett vallás-e nálunk a görög? s mégis kit üldöznek
érette komolyan? Nem tűrik-e Fehérvár elővárosában a zsidókat? Nem
laknak-e Vinczén oly morvák, kik titkon újra keresztelkednek?
befogatja-e őket a director?… Nem azért mondom ezt, Elemér, hogy ne
teljesítsem kivánságodat. Még ma inkább szeretnék Pécsihez menni, mint
holnap. Szorgalmas vendég leszek házoknál. S említsem-e nevedet, ha
Deboráhval vagyok? Talán kétled óvatosságomat?
– Lovagi szavamra! egyetlen halandó van, kivel a véletlen leggazdagabb
változatossága közt is soha össze nem köthetném sorsomat, s ez Deborah.
Annyi meggyőző erő sugárzik Elemér nyilt, de komor tekintetéből, hogy
Gyulai nem kételkedett többé.
Keblén kéj rezgett át, pedig érzé, hogy nem szereti Pécsi leányát és
szeretve sem venné nőül.
– Meg fogsz elégedni velem – szólt, midőn a fejedelmi palota kapujánál
Elemértől elvált.
*
A nap még nem hunyt el egészen, s már a hold mosolygott, fénylett,
hódított és andalgott. Nézte a komoly székesegyházat, bekacsintott a
dévaj herczegkisasszony ablakain, sugarainak bűbájával rábeszélte a vén
Dajka püspököt, hogy rókaprémes tógáját felöltve, a tornácz elébe üljön,
s mellén összefogva karjait, a csillagos égre tekintsen és a földi lét
rövidségéről elmélkedjék. Percz az élet, de e perczbe mennyi öröm,
csalódás és bánat nincs összpontosítva! Örökkévalóság vár reánk, s a
koporsó azon szekrény, melybe minden terhet, mit magunkon hordánk,
leteszünk és elzárunk; de hány ember van, ki tántorgó léptekkel is ne
ajánlkoznék a sír párkányától visszafordulni, hogy tovább hordhassa a
tehert, mely alatt már alig tud lélegzeni? Csak oly nehezen válik meg az
egyik a koldus-mankótól és a vándorbottól, mint a másik a királyi
pálczától és az aranyrudaktól, melyeket várának legelrejtettebb boltja
alatt őriz. Miért tapadunk annyira a végeshez, midőn a végtelent hitünk
biztosította?… A hold ezüst arczának sugarait reszketteté a temető
emlékkövein is; végigtekintett a Maros rónáján, megvilágítá Elemér
számára a tájékot, melyet holnap el fog hagyni, s homályos körvonalait
megmutatá azon hegyeknek is, melyek új lakhelye felé vezetik.
Még legalább két óra kellett, míg nagybátyjával találkozhatik.
Szíve a kiáradásig telt meg.
A mi keserű volt a multban, csak alig sejthető vonalokkal lebegett
körülötte; míg minden örömnek, boldogságnak és elragadtatásnak emléke
elébe lépett, hogy az elválás perczében mélyen éreztesse vele mindazon
kéjt, melyet odahagy és többé nem fog föltalálni.
Elemér egészen feledé, a miért neki elviselhetetlenné vált Fehérvár;
csak az forgott elméjében, a miért minden köve és pora drága volt.
Vagy nem lakik-e itt Deborah?
Csillárfény ragyogott Pécsi termeiből.
Az ablakok kivétel nélkül dús világot árasztottak, mintha lakoma és
lakodalom volna; pedig a család hihetőleg csak egyedűl van.
S egyik szobából vörösebb láng lobog.
Ah! a bolygó csillagok házait kémleli Pécsi.
Percz mulik percz után.
Mit tud Elemér, ki távolról tekint az egykor oly kedves s most megint
azzá varázsolt lakra, – mit tud az álmodó ifjú a mellette elhaladó
emberekről, a fegyvercsörrenésről, lódobogásról, a mindig csendesedő
zajról, a külváros bezárt házkapuiról?
Mintha a remeteség egyik fénylő ablakán belől árny vonult volna el.
Deboráhé lehet!
– Isten hozzád kedvesem! örökre… örökre.
Elemér távozni akart s észrevétlenül közeledett Pécsi házához.