XVII.

A mennyire csak föl lehet egy fiatal emberről tenni, hogy érzéketlen

maradhat az elismert szépségű és műveltségű leányok igézetével szemben,

a mennyire csak képzelhető, hogy a gazdag házasság nem bir ingerrel egy

vagyontalan, de nagy igényű világfinál, azon határát a közönynek Gyulai

a legszélsőbb vonalig elérni látszott.

Sok ok vértezé szivét a szerelem nyilai ellen, sok tekintet ösztönzé

különösen Deborah iránt elfogulatlan nyugalomra, s mindannak

kikerülésére, mi czélzatos szépelgésnek, mi hódítási vágynak tűnhetnék

föl.

Csalhatatlanúl meglepte őt, kivált eleinte, Deborah junói alakja,

fejedelmi szépsége, de izlése, mely inkább hajlott a kecses kis

tündérek, mint a félelmes istennők felé, és könnyelmüsége, mely a

leigáztatást, habár a járompálcza a legtisztább szerelem termésaranyából

kovácsoltatott is, nem örömest tűré, hamar vissza tudták állítani

kedélyének egyensúlyát.

Aztán Gyulai nem volt ugyan oly hű barátja Elemérnek, hogy érette nagy

áldozatra is kész lenne, általában erős öntagadást tőle még testvére,

atyja, fejedelme sem kivánhatna, de az áldozattól, de az öntagadástól

még igen távol van azon illedelmi szabály szem előtt tartása, hogy ha

nem vonz szivünk egy nőhöz, s ha önzésünk körébe nem esik e nő

lefoglalása, akkor ne álljunk csupa hiúságból másnak útjába, kivált ha e

más barátaink sorába tartozik. Gyulai sejté Deborah régi szerelmének

elévülését, tudta Pécsi ellenszenvét az öreg Kassai iránt és egyre

százat mert volna föltenni, hogy Elemér házassága dugába dűl, de

következik-e ebből, hogy ő is befolyjon a válság siettetésére? S mi

hasznát venné Deborah rokonszenvének az oltári szertartások nélkül?

Vétkes viszonyra gondolnia sem lehetett. Deborah nem sülyedhetett volna

oly alá, s ő egy kitünő helyzetű leány elcsábításával saját jövendőjét

tette volna semmivé. A vallásos és szigorú erkölcsű fejedelmi udvarban

kellett Gyulai minden becsvágyának kielégítést nyerni, s bár sok bűn

volt, melytől inkább csak a nyilvánosság miatt rettegett, titkon sem

akart szertelen élvezet nélkül nagy szerencsétlenség okozója lenni, s

Deborah szépsége benne inkább bámulatot, mint ingert gerjesztett.

Pécsi roppant vagyona foglalkoztatá még leginkább a fiatal úr

képzelődését. Annyi kincset, annyi falut egy szép kézzel, minden

fáradság, minden ellenszenv legyőzése nélkül nyerni, nem volt tréfa.

Gyulai aránylag csekély zsoldért félnapokig állott gyertyaegyenesen a

palotaajtók előtt, s e mulatságnál valóban kellemesb lett volna,

palotákkal bírni, s egy szép, egy irigylett kebelre hajolni. De valamint

a nemes ércz a föld gyomrában sok nemtelen anyaggal vegyűlten él,

szintúgy midőn kitisztítva forgásba hozatik, ritkán jön együvé, ritkán

csoportosodik kincscsé a nélkül, hogy ne szövetkezzék oly elemekhez,

melyektől különválasztani kivánnók, hogy igazán hasznát vehessük.

Így volt Gyulai is Deborah gazdagságával. A szombatosság nem tetszhetett

neki, mert gúny tárgya volt. Pécsi multja s jelen állása alkalmatlanul

hatott rá, mert az udvar gyanuja és neheztelése nem könnyen látszott

csillapíthatónak.

Gyulai büszke volt családja régiségére, s igen sérté fülét, hogy széles

rokonsága s a főurak majdnem kivétel nélkül egymás közt Pécsit

«szűcs»-nek hívták. Volt ugyan a hatalmasok sorában, főleg Kassai iránti

gyűlöletből, Pécsinek nem egy párthíve, de a kik hozzá szítottak is, a

porból fölcseperedett nagyúr fényűzését csípős észrevételekkel kisérni,

jellemét kétes világításba helyezni, s hivataloskodása idejét, a

mennyire csak lehetett, megbélyegezni, nem mulaszták el. S Gyulai, ki a

vélemények rabja volt, fősúlyt arra fektetett, hogy valaki sokaktól és

sokszor vádoltatik, s nem pedig arra, vajon igazságosan-e? vajon

irigység, boszú és elővélemény nélkül-e? Deborah kivételes helyzetben

volt, főleg a nővilágban. Ritka szépségét a férfiak annyira

magasztalták, hogy egyéb tulajdonait kiemelni idejök sem volt. Talán

ebből következett, hogy a nők gyöngeségeinek kilesésére, s erényeinek

alábbszállítására fordítottak sok gondot és időt. Botrányt nem hozhattak

föl ellene, de a finom rágalmakból mindig ragad a kiszemelt áldozatra

elég, s ha a jelent nem is mocskolhatja be határozott váddal, megrendíti

a hitet a jövő évek tisztasága iránt. Deborah leendő férjét egy úrhölgy

sem képzelhette boldognak, s Gyulait megdöbbenté annyi szép ajk kétes

mosolya, annyi bölcs néne jövendölgetése. Előtte az is föltünt, hogy

voltak családok, kiknél Deborah meg sem jelenhetett, noha a férfiak

többször mulattak Pécsinél. A nők ez ellenszegülése, mely vagy a rangra

vagy a személyre vonatkozott, s így vagy büszkeség, vagy szemrehányás

volt, Gyulait csak magára is megdöbbentette volna, ha a többi tekintetek

lehangoló befolyását számításba sem venné.

A roppant arahozomány vakító csillámából ennyi ködön és porfellegen át

kevés fény hatott a fiatal udvaronczig, kevés csáb ingerlé képzelődését,

melegíté ábrándokra szívét.

Az ő szenvedély nélkül való jelleme, mely mélyebb szerelemre nem

látszott hivatva, az önzés finomabb nemeire fordítá a rendelkezése alatt

álló erélyt.

Inkább óhajtott előhaladni, mint gazdagodni; inkább kitünni, mint

élvezni.

Mióta Zsófia herczegkisasszony veszélyes titkába volt avatva, mióta a

karácsonyi communiókor a leendő fejedelemnő kedvéért az öreg fejedelem

és neje vallásos buzgóságát segíté kijátszani, mióta egy titok

fölleplezésétől függött bukása, s eltakarásától gyors emelkedése, oh!

azóta Gyulai az emberi természet azon sajátságánál fogva, mely a

veszélyeztetett jót értékesebbnek tartja, mint midőn semmi válság nem

fenyegeté, majdnem mindennek tekinti az udvar kegyét, s ha szíve

szerelemre képes lett volna, még e szerelmet is föláldozná a

befolyásért, az emelkedésért.

Elemér csak szánalomból, csak Zsófia leigázott lelkiismeretének

védelmére, követé el a botrányt, de Gyulai könnyelműségbe takart

önzésből.

Elemér jutalmat nem ohajtott s a büntetést elszántan várta; ellenben

Gyulai fellegvárakat épített a sikerre, borzadott a veszélytől, s

hasznosítani akarta vakmerőségét. Vágyott a herczegkisasszony egész

kedélyét elfoglalni, csüggött a szeszélyes leány minden pillantásán,

szolgailag engedelmeskedett változó ötleteinek, ellesé gondolatait, hogy

teljesíthesse. Hisz e növendékleány alig félév mulva neje lesz György

úrfinak s György úrfit egy vagy legfölebb két év leforgásával a rendek

fejedelemmé fogják választani, hogy még az apa életében ő az

uralkodáshoz, a nép iránta hódolathoz szoktathassék, s hogy a Rákóczi

család, a szultán vagy a német császár védelme alatt, az örökösödési

jogot felötlő erőszakolás és makacs visszahatás nélkül kivívhassa.

Mekkora szerep nem vár egy kegyencz számára e távoli, de regényes

körvonalaival már derengő háttérben! Gyulai szertelen reményeket csatolt

a herczegleány rokonszenvéhez; azonban fájdalom! épen e rokonszenv

sehogysem akart mutatkozni.

Anna néne, az ügyes cselszövő, elég sok jártassággal képviseli öcscse

érdekeit, de Zsófi, ha Gyulairól volt szó, mindig Elemért dicsérte.

Haragudott, ha csak azon lehetőséget is föltették, hogy találkozott a

világon oly tündér, oly királyleány, vagy herczegkisasszony, a kinek

hűbb szolgája volt a szelid, a jó Elemérnél. Anna néne ilyenkor az

unokaöcs ügyét egy kevés befeketítés és rágalom által sem irtózott

elősegíteni. Elpletykálá, hogy Elemér ugyanakkor, midőn sebe miatt a

herczegkisasszonyt nem szolgálhatá, bezzeg, elég időt kapott Pécsi

Deboráhnál mulatni, bezzeg vívott, mint az óriás, ki mind a két kezében

bárdot hord, azok ellen, kik Deboráht bántalmazák. Zsófia az első

perczben zokul vette e hírt; de utóbb azzal biztatgatá Annát, hogy

magához fogja parancsolni Elemért, jól leszidja, s büntetésül egy hétig

vele őrizteti az öltöző-szoba ajtaját. Anna sokkal jobban ismeré

neveltjét, hogysem képesnek ne hihesse mindenre, mit csak a korlátlan

szeszély kigondolni tud és követelni mer; ennélfogva, soha többé szájába

sem vette Elemér nevét, nehogy furcsa tervekre és vadregényes ötletekre

adjon alkalmat. Hallgatása használt is. Zsófi kezdett szokni Gyulaihoz;

Gyulai pedig azon mértékben kezdett Pécsi Simon házától elszokni.

Deboráht az ifjú gyér látogatásai megalázták.

Büszkesége, mely szerelmének előbb szószólója volt, most a gyűlölet

tolmácsává akart szegődni.

A szombatos leány, midőn a boldogságról álmodozott, mindig csak egy

jelenetet látott maga előtt. Lábainál térdelve képzelte Gyulait, s hallá

saját hangját, midőn az ifjút nevetve utasítja vissza.

S mennyi gúnyt foglalt volna magában e nevetés! mennyi elégtételt,

mennyi kéjt ébresztének föl a diadalán dobogó szívben a kikosarazott

udvarló zavart, hüledező vonalai.

– Bár lenne atyám jelen, midőn szememmel eltaszítom, midőn ajkam hideg

mosolyával megsebzem őt!

Deborah sivár ábrándjai egész lelkét elborították; de szerencséjére

közbe jött egy másik inger, mely szintén gőgjét ostromlá, mely szintén a

lealáztatás szégyenével hatott rá, s kedélyét megosztva gondolatainak új

irányt adva, nem engedé, hogy mindig makacs szeszélyén csüngjön.

Pécsi Simon tudniillik, bár a szombatosok pártfogója volt, térítési

erélyét leányánál nem nagyon vette igénybe. Az apa előrelátása győzött a

hitterjesztő buzgóságán. Minthogy nem hitetheté el magával, hogy a

szombatosságot hamar sikerülhessen országosan bevett vallássá emelni,

nem akarta egyetlen leánya szerencséjét rögeszméjével korlátozni és

szabadon kivánta hagyni azt a kérdést: hogy Deborah leendő férjének

kövesse-e hitét, vagy pedig atyjának?

Az öreg úr ily óvakodó eljárásából következett, hogy a szombatos

leánynak a tiltott hitről homályos, határozatlan ismeretei voltak.

Elméjének iránya nem is szólítá föl e nemü vizsgálatokra. Apja énekei,

melyeket néha orgonajáték mellett hallott, kedvesek voltak előtte, de

csak mint költői művek, s mint egy általa forrón szeretett egyén

szerzeményei. Egyébként a szombatosok iránt inkább kedvezőtlen

elővéleménynyel viseltetett; mert úgy tapasztalá, hogy nagy részben

rongyos öltözékű és műveletlen emberek. De a kik e felekezetből atyjánál

tevék udvarlásaikat, méltó elragadtatással említhették a ház kisasszonya

nyájas és leereszkedő bánását, mert Deborah a nyilt háztartás

kötelességei közé számította a nyilt arczot, szives modort, finom

tapintatot, s e kötelességnek örömest alávetette személyes érzéseit. A

Pécsi házánál a családélet fűszerei közé számíttatott a fény és illem

mellett bizonyos fesztelenség, mely kényelmes mozgást enged mindenkinek,

s a szükségtelen beavatkozásoktól tartózkodik. Pécsi sokkal szabadabban

nevelte Deboráht, mint akkor szokás volt, s nem korlátozá a kényeztetett

gyermek felötlőbb szeszélyeit sem. Hagyá, hogy kedve szerint oszsza el

idejét. Nem tudakolt tettei s kedvtelései után, ha azok komoly

aggodalomra nem adtak okot. Az öreg úr szokása Deboráhra is átszállott.

Alig fordult elő oly eset, midőn Deborah szabadságot vett volna magának

atyja eljárásaiba vegyülni s tanácsadóul lépvén föl, őt valamire rá,

vagy valamiről lebeszélni. E gyöngéd tartózkodás mellett igen

természetes volt, hogy az öreg Pécsi naponként tarthatott volna egyházi

zsinatokat, s egész hosszú téli estéket tölthetett volna pórias vagy

gyanús kinézésű egyénekkel, a nélkül, hogy Deborah egy szóval, vagy egy

tekintettel is legcsekélyebb aggodalmát vagy visszatetszését fejezze ki.

De a «beteg asszony» küszöbe előtt történt jelenetek fölnyiták Deborah

szemét. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy atyja oly tűzzel játszik,

mely lángba boríthatja az egész házat, mely hamuvá égetheti a család

vagyonával együtt a család becsületét és boldogságát is. Nagy távolságot

kezdett sejteni atyja többi különczségei és a szombatosság közt. A

különös nyelvű és iratú könyvek, az ég képlete, az állatkör és bújdosó

csillagok házai minden rejtélyes jóslatokkal együtt most egészen más

horderejű dolgoknak tüntek föl előtte, mint az új vallás hirdetése, mint

a második Jeruzsálem szépségeiről írt csinos versek. Hallá Mikóéknál az

országtanács tilalmát, a hirnök kikiáltásait, a falragaszok tartalmát;

hallá az álmodó Gécziné szájából a vérfagyasztó jóslatokat, s az iszony

és óvatosság kölcsönös hatásai eléggé meggyőzték arról, hogy tudós és

mély felfogású atyja, a tisztes ősz, bizonyos tekintetben végre is

gyermek, ki az ő vezetésére szorúl, s ki, ha magára hagyatik, az

alvajáróként veszélyes mélységek fölött behunyt szemmel fog bolyongani.

Deborah szíve vérzett, midőn ábrándja, mely atyját a legtökéletesebb

halandó dicskörében tünteté föl, szét akart oszlani; de szeretetét nem

gyöngítette, sőt erősbíté új tapasztalata. Ő, ki atyjára büszke volt

érdemeiért, büszke lett volna rá az elhagyattatás- és megaláztatásban

is. E szilaj természet, e fönhéjázó szellem tudta tisztelni a világtól

megbélyegzett Géczinében a vér kötelékeit, s ha Pécsit, a szombatost, a

törvény szigora földönfutóvá tette volna, Deborah, az aristokratikus

ízlésű leány, ki a disztelentől csak úgy undorodott, mint a vétkestől,

egy koldus ronda öltözékében is követné atyját a nyomor, az elhagyatás

ösvényein. De bár sorsát soha külön nem választaná emezétől, érzé, hogy,

ha bukniok kellene, az ő szeme előtt nem a legnagyobb mélységbeesés

volna a legiszonyúbb látvány, hanem az, melyben az esést nevetséges

botlás előzné meg. S ilyennek gyanítá a szombatosságot.

Az első benyomások alatt mindjárt eltökélé tehát, hogy kitelhetőleg

fogja atyját minden gyanús egyén befolyásától oltalmazni.

De erre alkalom nem mutatkozott.

Pécsi a fényes és lármás temetéssel megvetését, haragját és dölyfét

kielégítvén, csendesen ült «remeteségében», s Gyulain kívül alig

társalgott valakivel.

Könyvek és astrologiai észlelések közt tölté ideje nagy részét, s midőn

Deboráhval volt, oly vidám és gondnélkül való arczczal beszélt ezer

apró, de érdekes tárgyról, annyira mellőze mindent, mi a phantastikus új

hitre legkisebb vonatkozással birt, hogy leánya teljesen megnyugodott,

sőt néha magában szégyenlé is azon vakmerő perczet, melyben képzelni

merészlé, hogy még ő fog atyja oltalmazója, tanácsadója és gyöngeségének

elleplezője lenni.

Azonban a csendes heteket egyszerre aggodalmas napok válták föl.

Pécsi Simon a téli estéken megint orgonája mellé ült. És a szent énekek

a «remeteségből» a fegyverzörej és utczazaj elhalása után talán a

fejedelmi palotáig is elhatottak.

Deborah annyira el volt foglalva saját beléletével, hogy eleinte eszébe

sem jutott, miként a szelid és áhitatos dalok, melyek ellen józan

kifogást tenni nem lehet, még a csavargó népnek és az ármányos

udvaronczoknak alkalmat nyújthatnak a szombatosokról költött mendemondák

fölélesztésére, s őt és forrón szeretett atyját új botrányoknak tehetik

ki.

Később lehetetlen volt észre nem vennie, hogy oly egyének járnak a

házhoz, kiket apja soha sem vezet a társalgási szobákba, kik – hihetőleg

tanácskozás végett – a könyvtárba, vagy a kis bástyába zárkóznak, s kik

besötétedés után mennek föl a csigalépcsőkön és igen későn távoznak.

Deborah óvakodva, a legkiméletesebb modorban czélzott egypárszor ez

ismeretlenekre, de Pécsi Simon homlokára mindig köd borult, s különben

szelid vonalairól neheztelő visszautasítás volt olvasható.

– Bizonyosan szombatosok környezik őt! – sóhajtá a nyugtalan kedélyű

leány.

A rejtélyes vendégek csakhamar kimaradoztak, s az öreg úr nem háborgatá

az orgonát, más kedvencz foglalatosságokba merült, de Deborah észrevevé,

hogy többé jó atyja ajkain elvétve sem ül vidám mosoly, s azok a nagy

jelentékeny kék szemek, melyek annyi érzéstől voltak lelkesedve, annyi

eszme fényében égtek, most már többnyire a csendes szomorúság

kifejezését tükrözik vissza.

– Valamin aggódik, valami nyomja szivét, oh! bár lenne bizalommal

hozzám! bár házunk szokása ne az volna, hogy magunkra, hanem hogy

egymásra támaszkodjunk! Ha szegény anyám élne, nem választanák el

bizodalmunkat láthatatlan, de át nem törhető sorompók, s annyi szeretet

mellett nem volna az apa és leány egymás iránt némileg idegen!

Míg Deborah ily tünődések közt élt, megint elkezdődtek a vallásos

énekek. Az orgona zengett majdnem éjfélig, s a kenetes zsolozsmák a

felső emeletből a hálószobáig lehatottak, s ijedelemmel tölték el őt.

Annál is inkább, mert egy terjedelmes és gyönyörű hang vegyült a Pécsi

Simonéhoz, hogy a szorongó leány pilláiról az álmot váltig elűzze.

Deborah az énekes férfiút nem látta a kapun bejönni. Titkon és későn

kellett házokba lopóznia; de a dallamok szövege, s némely hangosabban

folytatott vita, melynek töredékét lehetetlen volt meg nem hallania,

azon gyanúra vezeték, hogy a rejtélyes idegen alkalmasint szombatos pap.

Eszébe jutott minden veszély, szeme előtt lebegett a haldokló néne

rémalakja, fülében zúgtak a jós-szavak, s kimondhatatlanul szerencsétlen

volt.

Reggel beszélni akart atyjával, térdre borulva akará kérni óvakodásra;

de az öreg úr szokatlanul sötét tekintete visszadöbbenté.

– Ez legyen utolsó gyöngeségem! – sóhajtott Deborah, midőn atyja

sejtvén, hogy leánya szivét valami nyomja, gyöngéd tudakozódás helyett

visszatartózkodó modorban tett némely házi intézkedéseket, s aztán

könyvei és az astrologiai képletek közé távozott.