Háromszor ismételt kopogás hangzott a csillagjóslat rejtelmeit őrző
terem ajtaján.
Merkur a skorpio-jegyben baljóslatú fénynyel lobogott s megzavará az
egész constellatiót, mely sikert, dicsőséget és nagyságot igért.
Pécsi Simon keresztbe veté kezét és mind nézte a bujdosó csillagok
képleteit.
Szép, nagy, értelmes homlokán összegyültek a redők, s közülök gond és
aggály tekintett ki.
– Egy hozzám ragaszkodó veszélyeztesse-e életét érettem?… S miért? hogy
eláruljon, eladjon, mint Judás Iscariotes a Megváltót?
Míg Pécsi e szavakat mormogá, tisztes arczának vonalai mélabús
kinyomatot váltottak.
– Hogy is van a szentkönyvben e különös, e borzasztó eset följegyezve?
Judás mondá a papi fejedelmeknek: «Mit adtok én nékem, és én őtet nektek
kezetekbe adom. Ők pedig rendelének neki harmincz ezüst pénzt. Az időtől
fogva keres vala alkalmatosságot Judás, hogy az ember fiát elárulja».
Szörnyű, szörnyű!
Az ajtón megint három kopogás történt.
– Mint megváltozott Kassai Elemér horoscopja, a mióta Deborah kezét tőle
megtagadám! Az ő csillagháza most fenyegető állást foglal ellenem, s
mégis sugarai oly barátságosan vegyülnek össze a sorsomat hordozó
égitest világával! Ki hüvelyezhetné le e bősz talányt?…
Pécsit merengéséből erélyes kopogtatás rázta föl.
Az ismert jelre hátra vonta a závárt.
Laczkó István, a Klára férje, lépett be.
– Nagyságod parancsa szerint mindent elrendeztem. A thyatirai angyalt
biztosítám, hogy nagyságod a kikelet első szombatján, régi igérethez
tartva magát, Balázsfalvára összegyűjti a fehér köntösben járókat.
– De csak azért, mert meg akarom győzni tervök vakmerőségéről.
– E záradékot nem feledtem ki. Szintén dorgáló levelet küldöttem
Kádárhoz, az új Jeruzsálem leghevesebb hitterjesztőjéhez. A szent
férfiút dühössé tette az a rágalom, melyet az Antikrisztus bérencze,
Kassai István terjeszt, hogy tudniillik a mi hitünket egy székely kocsis
gyártotta, midőn Lengyelországból zsidó leányt hozott nőül. Lépjen föl
vádlóul az utolsó itéletkor Kassai ellen maga a szent könyv! Mondjanak
fejére átkot Szent Pál és Szent János, s emészsze meg őt az Úr, az ő
szájának lelkével.
Laczkó István átkát a legőszintébb gyűlölet kifejezése kisérte az arczon
és minden mozdulatán.
– Megírtad-e Kádárnak, hogy semmi közöm velök, mihelyt a szombatosságot
a bevett vallások közé akarják emelni? Bárgyuság volna oly gyönge
felekezetnek, mint a tiétek, most a csendes visszavonultságból kilépni.
– Többen vagyunk, nagyságos uram, mint gondolná. Titkos hiveink száma
naponként szaporodik. De azért én mégis teljesítem az adott parancsot.
– Még annyian sem vagytok, a hány hóhérja van Kassainak. Semmi közöm az
őrültekhez, kik a palloshoz rohannak, mint a menyasszony a vőlegény
karjaiba. Az idő előtti izgatásoknak véget akarok vetni, s csak ez okból
egyeztem a balázsfalvi összejövetelbe.
– Ki határozhatja meg az izgatásra alkalmas időt? A mustármagból néha a
vihar közt is egészséges fa nő ki, míg a büszke csert ledönti a
szélvész. A tizenkét apostol, midőn az igét hirdetni indult, nem várt a
bujdosó csillagoktól jelt a cselekvésre; csak azt tudta, hogy a
Szentlélektől van megszállva, hogy hivatás ruháztatott reá, hogy
kötelességét teljesítnie kell… és ez elég volt.
Pécsi Simon merően szegezte nagy kék szemeit Laczkó Istvánra. Volt
valami kérdő és vizsgáló, valami szigorú és visszautasító e tekintetben.
A szombatos pap érezte, hogy vére arczára gyűlt. Nyugtalan mozdulatot
tett fejével, mintha bűverő ellen védné magát, s midőn szeme még egyszer
találkozott a Pécsiével, vérerein hideg nyargalt át.
– S te nem tartasz semmit a csillagjóslatról? – kérdé majdnem gúnyos
hangon Pécsi.
Laczkó szabadabban lélegzett.
– Nézz e jelekre!
Pécsi az állatkörre mutatott és a bujdosókra.
A csillagjós kémterme reánk nem tenné sem azt a hatást, melyet a
tudomány emberének a vizsgálódásokra szükséges eszköztára tesz, sem azt,
melyet egy delejező mystikus szobája, hol a tisztánlátók és nyilt
szemmel alvók kérdeztetnek ki.
De Laczkó István megdöbbenéssel tekintett a vörös, a halvány és rézsárga
színben világoló bujdosókra. S ha tagadni merészelné is a malefikus
befolyást, melyet az állatkör képleteinek viszonya gyakorol a halandók
szerencse-csillagára, idegeit izgatná, kábítaná a csillagjóslat, s
képzelődésére a titokszerű, a megfoghatatlan, de mégis félelmes dolgok
bűverejével hatna.
– Nézzen kegyelmed – ismétlé Pécsi – a vészteljes constellatióra, mely
Jupitert fenyegeti. E csillag az enyém, s arczára van fölírva végzetem.
Kegyelmed szerencsés, hogy a szörnyű betűket nem ismeri. Én tudok az
égről olvasni.
– És mit olvasott nagyságod?
– Hogy Judas Iscariotes elárulta fejemet, – szólt merengően Pécsi.
Laczkó István tenyerével takarta el arczát és térdei reszkettek.
Pécsi e megindulásban csak a becsületes embernek a bűn iránt való
természetes iszonyát látta.
– Pedig szerettem őt, s ha egy utálatos, egy gyűlölt férfiú nem vetette
volna magát közénkbe, akkor ő az én szerencsémet s én az övét
biztosítottuk volna.
– Szent Isten! – rebegte Laczkó István.
– Iszonyodol, úgy-e? Oh, bár győznél meg, hogy hazugság a
csillagjóslat!… De ne szóljunk erről többet.
Pécsi hallgatva sétált a termen végig, s onnan a szöglet-erkélybe
lépett, hol orgona-asztala áll.
A szombatos pap gépileg követte.
– Barátaimból támadnak gyilkosaim! – sóhajtá Pécsi.
Ujjai az orgonát pengeték lassan, mélán, gondolat nélkül, de egyszerre
összeszedvén magát, harsány hangon kezdé énekelni:
Én Istenem, én erős Istenem,
Miért hagytál el ennyire engem?
Kiáltásomtól az segedelem
Nagy távol vagyon.
Én kiáltok te hozzád egész napon,
De még sem felelsz meg:
Nincs ki megtartson![9]
[Illustration: – Judas Iscariotes elárulta fejemet.]
– Atyám! atyám! – zokogá Deborah a nagy teremből, a bujdosó csillagok
által világított arczczal, összefogott kezekkel, büszke és megtört, kérő
és feddő tekintettel. – Jer le! miért hagysz a hosszú este magamra? s
miért teremtesz rémeket, hogy magányodat háborgassák?… De te nem vagy
egyedül. Ki ez az idegen? hogy jött hozzád? Mit akar veled? Atyám,
atyám! ki ez az idegen? Miért tartja szükségesnek titkon jőni föl a
csigalépcsőn és észrevétlenül távozni? Mivel hiteget? Nézz szeme közé!
de nem tartja-e lesütve? nézz arczára! de nem fehérebb-e az a falnál?
Ugyan ki ő?
Deborah főtől talpig jártatta tekintetét a szombatos papon.
– Távozzál! – szólt az apa indulatosan. – Most viselted magadat először
illetlenül. El e szobából!
– Engedd könnyekkel öntözni kezedet, atyám! s kérdeni ettől az
idegentől, hogy mit keres itt?
– Ne több gorombaságot, Deborah! – fenyegetődzék Pécsi a leányt karon
ragadva. – El! el!
– Ez a szombatos tudja, hogy hitsorsosait halállal és jószágvesztéssel
fenyegetik. Vannak-e ellenségei, kik romlására törnek? mert neked,
atyám, vannak. Van-e birtoka, melyet koczkáztasson? mert neked sok van.
Szóljon ő maga. S ha veled egyenlő veszélyben forog, akkor tüstént
elhallgatok és távozom.
Pécsi vezetni kezdé Deboraht, de ez visszafordult az idegen felé.
– Van-e kegyelmednek leánya, kit a felbőszült nép az utczán
végighurczoljon, s kiről a ruhát piszkos kezek tépjék?
– Van nőm, – válaszolá tompa, fojtott hangon Laczkó István.
– Ha e nő ismeri a szemérmet és erényt, s még sem fél a kegyelmed
eljárásától, akkor én vád és panasz nélkül távozom. Mer-e neje fejére
esküdni? Emelje föl ujjait, s midőn elmondotta az esküt, házunk szívesen
látott vendégének tekintem… nem fogom még nevét is kérdezni.
– Most már én könyörgök kegyelmednek a távozásáért – mondá a háziúr mély
megindulással. – Ne legyen tanúja, mint bünteti Izrael Istene az atyát
magzatában. Jó nevelést kaptál Deborah, s mégis… kérem, édes barátom,
távozzék és hallgassa el, titkolja a történteket. Én vén ember vagyok, s
nagyon fájna, ha az utczán szemem közé nevetnének.
Deborah összeszedte lelkének minden erélyét, s az apa vérmérséklete
fölött uralkodó nyugalommal mondá: – Meg fogsz győződni, édes atyám,
hogy a mit vakmerően tettem, helyesen történt, s hogy engedetlenségem
minden hizelgő szavaknál és szép kifejezéseknél hűbben beszélte el az én
szeretetemet. Oh! csak későn ne látnád be, hogy a szegény Deborah, midőn
megbántott, oltalmazott téged.
Laczkó István, mintha az üldöző angyal kergetné, rohant a csigalépcsőn,
le az udvarba.
Csak a szabad lég oszlatá kábultságát, zavarát.
Megállott, körültekintett, mintha a kopasz fák, a szobrok és a
vízmedenczék amorkáitól is tartana.
Cselédek jöttek, mentek az udvarkertben, és Laczkó kiegyenesült,
fontolva, lassan lépett, nehogy magát gyanúba hozza.
Csak ne volna oly hosszú az út a palota tornáczától a czímeres
kertkapuig.
*
Elemér, midőn háta mögött Szeredi és Gyulai hangját meghallotta,
kedvetlenül tekintett vissza.
Álmai szétfoszlottak.
– Öcsém, már nem tartóztatlak. Itt van a mi barátunk: Elemér. Szíves
lesz hazakisérni. Aztán úgy-e, Elemér, nálam fogod az estét tölteni?
Gyulait nem is hívom, mert ha nagynénje nem parancsolta magához, akkor
Pécsiéknél marad. Igen kezd szívéhez ragadni a szép szűcsleány. Nem is
csoda! Volnék csak fiatal!… tehát, Elemér, mi együtt vacsorálunk.
– Nagybátyámhoz vagyok híva.
– Talán búcsú-lakoma? Még megérem, hogy az itélőmester úr ő kegyelme a
pazarok hírébe jön.
– Ma nagy ebéd volt nála – szólt Gyulai.
– Ebéd is?
– Igen kitünő.
– De mit hallok? – kiáltott föl Szeredi, – Pécsi most tartja az isteni
tiszteletet. Orgonál, imádkozik, énekel. Valóban, a XXII-ik zsoltárt
dudolja. Csak azt szeretném tudni, öcséim, hogy melyiteknek lesz ipjává
a vén orgonás?
Gyulai mosolygó arczba temeté boszankodását; Elemér száraz és komoly
választ adott.
– Veled, öcsém, jóizűen tréfálni sem lehet. Gyulai derült, mintha már
megkapta volna a kosarat, s csak el kellene rejteni… De a Pécsi kertje
előtt vagyunk. Tudjátok, mit gondoltam? Lepjük meg őt az orgonázásnál.
– Már késő lenne… elhallgatott az ének és zene – szólt Gyulai.
Apró vitatások közt jöttek mindig közelebb a kert-kapuhoz.
Elől ment Szeredi egyedül.
A mint az illem követelte, egy kurta lépéssel hátrább a két ifjú, kikkel
Szeredi meg-megállva és félig visszafordított fővel beszélt.
Utánok a komornyik, fölpodgyászolva minden hideg, meleg és véletlen
elleni óvszerekkel.
A háttért csatlósok foglalták el.
A főúr kiséretestül a kapuhoz ért.
Ekkor közeledett a palota felől Laczkó István.
Lassú, kimért lépése magára vonta a gúnyos Szeredi figyelmét.
– Ez az úr Pécsi barátunk névtelen öcséi közé tartozhatik, kik a faluról
jőnek be nagy rokonukhoz egy napra, hogy tíz évre való gőgöt vigyenek ki
magokkal.
– Úgy gondolom, – szólt Gyulai – Fridrik péknél lakik. Legalább többször
láttam ott.
Laczkó már alig volt tíz ölre a sétálóktól, kik épen a kertkapunál
haladtak el.
– Fridrik péknél? – kérdé Szeredi.
– Igen, nagyságos uram – válaszolta Gyulai.
– Fridrik a fejedelemnő ő magasságának asztalára süteményeket és nekem
fris botrányokat szállít. S tudod, Elemér öcsém, mit mond ő a komáról?
Azt fecsegi, hogy nagybátyád kémje.
– Lehetetlen, – szólt borzadva Elemér.
Laczkó most épen mellettök haladt el.
– Mit, lehetetlen. Én erősen meg vagyok győződve, hogy ez az ember
Kassai István czím nélküli korlátnok, országtanácsos és itélőmester ő
nagyságának igen kitünő és tevékeny kémje.
Szeredi hangosan ejté e szavakat.
Laczkó István térdhajlása összeroskadt.
Látszott, hogy mindent hallott.
Összeszedte magát és gyorsan tett előre néhány lépést.
E perczben az utcza szélén egy beburkolt nőalak jelent meg, félénken
vonulva a csatlósok mellől Elemér felé, hogy tovább haladhasson.
Laczkó, mintha lélekküzdelme új fordulóponthoz ért volna, megállott, de
egész testében reszketve.
– Itt várom be őket! – mormogá.
– Én, Szeredi, mondom, hogy kém.
Laczkó szívéhez kapott, mintha golyó találta volna, s megfordulván, vad
dühvel rohant gyalázója ellen.
– Előre, csatlósok! – kiáltá most Szeredi.
Éles sikoltás hangzott, s a női alak eszméletlenül hullott a földre,
testével mintegy az utat zárva el, Szeredi és Laczkó István közt.
– Klára! Klára! – e dermesztő, vérfagyasztó hörgés tört ki a szombatos
pap összehúzódott torkán.
Elemér az ájult némber segítségére sietett.
Kiki csodálkozással várta a további fejlődést.
De nem történt semmi különös, semmi iszonyú.
Laczkó levette fövegét, kezében tartá, mélyen meghajolva és rendkívül
alázatos hangon szólt: – Kegyelmes uraim! csókolom nagysádtok kezét,
lábát! én vétségből a Miklós-kapu helyett a Szent-György-kapu felé
indultam, s most észrevéve tévedésemet, vissza kellett fordulnom.
Könyörgök egy szökött jobbágyhoz, egy ágról szakadt koldushoz illő
alázatossággal, kegyeskedjenek nagyságtok megengedni, hogy csatlósaik
közt csendesen tovább haladhassak.
Laczkó mindig kezében tartá a föveget. Az utolsó csatlós előtt is mélyen
hajladozott. S a meddig csak a holdvilág a szemet vezette, Szeredi
bámuló szolgái őt föveg nélkül látták a Miklós-kapu felé haladni.