Az idő, bár nem a cyklopsok erejével, de serény napszámosi kézzel mindig
hordott fövényt és követ azon épület alapjához, melyet Gyulai a
herczegleány kegyének nevezett, s a dicsőség és hatalom fellegvárának
hitt.
Zsófia kellemes ifjúnak kezdé tartani, s az első benyomás ellenére
bizodalmat nyert jelleme iránt is. Azonban e ponton túl nem haladt.
Kevés barátságot mutatott iránta, még szeszélyeinek sajátságosabb
nemeivel sem üldözte. Míg Elemér volt körülötte, a felügyelet ellenére
és az udvari illem mellőzésével, tudott alkalmat lelni, hogy félig
komoly, félig enyelgő modorban őt korholja mulasztásaiért, melyek
tulajdonkép nem voltak mulasztások, s halmozza el oly teendőkkel,
melyeknek néha tizedrészét sem lehetett teljesíteni, s melyeket csak egy
makacs, egy képzelmeiben élő gyermek semmi akadályt nem tűrő, és semmit
nehéznek nem hivő elméje gondolhatott ki. Most, midőn Gyulai volt az, ki
az udvari felsőbb személyzet közül legtöbbször jelenhetett meg nála,
Zsófia, hacsak Anna volt is körülötte, s ha szeszélyeinek szabad tért is
nyerhetett, sohasem látszott elfeledni, hogy nagybátyja Báthori Gábor
volt, és hogy nagyatyjának nagybátyja a lengyel trónon ült.
E lassú haladás s e minden erélyt igénybe vevő küzdés, Gyulainál nem sok
kedvet hagyott fenn új kalandokra, vonatkozzanak bár azok becsvágy vagy
szerelem álmaira.
Pécsiékhez szórakozás végett járt.
Nem izgalmakat, pihenést keresett ott.
Az öreg úr társaságát mulatságosnak találta, a Deboráhét érdekesnek.
Ennyinél többet ez alkalommal nem ohajtott.
Utógondolata mi volt? oly kérdés, melyről saját magával sem akart
tisztába jönni.
Lehet, hogy ha tervei meghiúsulnak, ha az előmenetel útja elzáródik
előle, ha dicsvágya szirthez vagy örvénybe vezeti, akkor mentődeszkaként
ragadja meg Deborah kincsét, hogy a viszontagságok és szükséggel küzdés
hullámai közül a kényelem révpartjára juthasson, s hetven falu nevető
tekintetével kárpótolja magát, ugyanannyi rokon és jó barát
gúnymosolyáért.
Természetesen Deboráhnak sejtelme sincs a sok tényezőről, mely Gyulai
közönyére befoly.
Csak azt érzi, csak az által van megalázva, hogy most először talált oly
ifjura, kire szépsége s szelleme nem hat, s ki iránt hideg nem tud
lenni. Mily csodás bűvölet! Deborah mentől inkább hiszi keblét
fájdalommal és szeretettel telve, annál kevesebb érzés sugárzik Gyulai
szeméből, annál kimértebb modora, annál higgadtabb, az unalomig, a
kétségbeesésig, minden szó, melyet e megfoghatatlan ifju ajkairól hall.
A pandal inkább visszhangozhatja egy pásztordal méla rímét, a fövény,
melyet a szél kerget, inkább őrizheti a vándor lábnyomait, a folyam
tükre inkább viheti tova az árnyat, melyet a partról a virág emlékül
vetett rá, mint a hogy képes a Gyulai szíve Deborah érzéseinek felelni,
a Gyulai kedélye Deborah kecseinek igézete alá esni, a Gyulai szeme
Deborah tekintetének delejes erejét észrevenni, a Gyulai szelleme
Deborah szellemének varázsától át meg áthatva lenni. S Pécsi leánya, a
büszke hölgy, mégis bizonyos felsőséget látott ez aristocratikus ifjun,
kit Zsófia a fejedelmi ház sarja csak sima, engedelmes és bohócz
szolgának képzelt. Deborah talán Kassai Elemér kevésbbé urias külseje
miatt hajlott Gyulai felé, Zsófia talán épen e külsőnek férfias és
komolyabb jelleme miatt lett kedvezőtlen elővéleménynyel Gyulai iránt.
Melyiknek volt igaza? nem ide tartozik. Mindketten helyzetök
szempontjáról néztek Gyulaira és Elemérre. A szűcs gazdag és művelt
unokája a születés varázsa iránt volt, bár öntudatlanúl, Gyulai külseje
iránt fogékony, míg a magasan álló Zsófia előtt a mélyből, hova
alánézett, csak az egyéni sajátságok emelkedhettek ki. Zsófia Elemér
iránti ragaszkodása a fejedelmi vér érzetében soha szerelemmé nem
válhatott volna, míg a büszke Deborah szivében, bár álnév alatt, az első
hajlamot Gyulai iránt a születés igézete adta. A mit a hiúság
megkezdett, folytatá a hiúság. Érzéketlen volt Gyulai, érzékenynyé
kellett tenni, nem bókolt a szépség bálványképének, hódolatra kellett
szoktatni, ez a női hiúság észjárása, s ez volt Deboráhé. Mind
hasztalan! Gyulai a régi maradt, s a szép szombatos nő arcza
halaványabb, szeme merengőbb, szive sebzettebb lett. Néha felébredt
gőgje s Gyulai hidegségét mellőzéssel viszonzá, néha gúnya
meg-meglobbant és e démoni világításban a jégkeblű ifjú minden szava,
tette, mozdulata nevetséges szinezetűnek látszott, néha hideg vérrel,
kritikusi nyugalommal hitte Deborah Gyulai jellemét fölfogni, s az öreg
Pécsi elébe hosszú lajstromot tárt az ifjú korlátolt eszéről, ízetlen
élczeiről, kedélytelen és minden magasabb ábránd, minden nemesebb
lendület nélküli szelleméről, de mindez csak oly zivatar kitöréséhez
hasonlított, mely hirtelen átvonúl a láthatáron, hogy távozásával még
rekkenőbbé tegye a levegőt. Deborah a hányszor föllázadt növekedő
szerelme ellen, annál nagyobb erőt adott e parancsoló szenvedélynek,
mely semmi jogos alappal nem bírt, semmi közösségéből az érzéseknek,
semmi összhangzásából a gondolkodásnak nem támadt, s mégis zsarnokává
vált.