A várkastély, hová a vendéget beszállásolták, azon épületek közé
tartozék, melyek a vár nevére is számot tarthattak.
Dombon feküdt, széles, de rongált árkokkal volt körülvéve.
Kapujához fölvonóhíd vezetett.
Emeletes, tornyokkal, bástyákkal erősített mű volt, s míg Pécsi
birtokába nem jutott, Küküllővárnál és Radnóthnál inkább védheté magát
az ellenség támadásaitól. Rendszeres ostromot akkor sem állhatott volna
ki, de a fellázadt nép dühét, a martalóczok zsákmányvágyát, a harambasák
leshányásait, sőt a csatangoló tatár és török csapatok rohamait is
többször visszautasítá, a nélkül, hogy valaha a megaláztatástól komolyan
rettegni s kulcsait félteni oka lett volna.
Most már az érdemes és tömör műnek e részben kevesebb oka van a
dicsekvésre.
Erejének gazdája hajlamai sokat ártottak.
Büszkesége is meg van alázva.
Környezete fölött bir ugyan még a pallosjoggal, de kaszatömlöczei már
beomladoznak, börtönei veteménypinczékké váltak, s a híres szobák, hol a
kínpad előtt a várúr a váltságdíj fölött néha a török rabokkal, néha
saját rokonaival alkudott, most vagy elhagyatva, megrongálva és
lakatlanúl tengnek, vagy oly derült és ragyogó kinézést nyertek, mintha
záváraik sohasem csukódtak volna szerencsétlenekre, ablakrostélyaikon át
sohasem tekintett volna a kétségbeesés a fekete éjbe, a könyörtelen
égre, s mintha falaikra sohasem feccsent volna vér, nem gördült volna
padlataikra könny, nem térdelt volna zúzott kebellel, rimánkodva a
porban az egyik lény, s nem állott egyenesen, szívében irgalom nélkül a
másik.
Szóval a balázsfalvi vár egy része szabad martalékul vetteték az idő
foga elébe, míg a más részét Pécsi Simon czifra és egészen új izlésű
kéjlakká alakította.
*
Klára a holdvilágított épületnek csak nagy körvonalait veheté ki.
A bejárat előtt fürge cselédség fogta körül.
Egyszerre több kéz kapott málhái után. Igyekeztek szolgálni neki, s
majdnem az alkalmatlanságig. Úgy látszott, a ház szokásai közé inkább
tartozott az előzékenység, mint a rend, inkább a vendégszeretet, mint a
zajtalan pontosság.
A cselédeknek fáklyával kelle vezetniök Klárát a sötétebb lépcsőkön, míg
a főbb folyosónak falfestményeit, ércz- és márványszobrait a színes
lámpák, melyek hosszú zsinorokon himbáltak, csodásan, rémesen világíták
meg. S vezették népes szobák előtt s óriási termeken keresztül,
elhagyatott részekbe, hol a tört ablakokon egész arczczal nézett be a
hold és kisérteti neszt támasztott a legkisebb szellő is. Végre egy kis
pavillonba érkeztek a vár keleti oldalán. Három gazdagon butorozott
szobából állott ez. A török izlésre készült elfogadóterem, melyben csak
divánok és nagy tükrök voltak, gondosan rejtett falajtóval nyilt a
hálószobába. Itt a mennyezetes ágyat faragványok, elefántcsont alakok s
mozaik virágok ékíték. Lábszőnyegei, habzó bársonykárpitjai és a csipkés
vánkosok fejedelmi díszt fitogtattak, megközelíthetetlen kényelmet
igértek. A szomszéd cabinban pedig az ezüst- és kristályedényekkel
ellátott öltözőasztal a legkényesebb palotahölgy szeszélyeit is teljesen
kielégíthette.
– Én csak egy szegény szombatos nő vagyok, – szólt Klára, azt gyanítván,
hogy főrangú némbernek vélik, s azért nyitottak számára oly pazar fényű
lakást.
– Örvendek, – válaszolá a számtartó, még mélyebben meghajtva magát. –
Nálunk minden úrhölgyet úgy szokás fogadni, mintha Deborah kisasszony, a
mi földesurunk egyetlen leánya, érkezett volna meg. Ez szoros
kötelességünkké is van téve. De a nemzetes asszony iránt, miután a
jáspis és gyémánt kövekből épült új Jeruzsálem leendő birtokosai közé
tartozik, kettős figyelemmel kell viseltetnünk. Minő csekély az emberkéz
alkotta művek pompája és kényelme az ezeréves városéhoz képest! Ez a
nyoszolya, melynek lágy vánkosaira fogja fáradt fejét kegyelmed
lehajtani, éles tüskékkel behintett kínpad a fehérruhás hívek pihenésére
készült ágyakkal összehasonlítva. Az ezeréves városban nekem sem kell
többé a nehéz kamara- és pinczekulcsokat hordani. Áldassék a Messiás! Én
is fehérruhás vagyok, s azok közé tartozom, kiknek homlokáról csillag
fog ragyogni.
Klára sokkal szellemibb lény volt, mintsem vallásának a túlvilágra
vonatkozó igéreteit ily anyagi értelemben vegye. Nem képzelte, hogy
szent János a _Mennyei jelenésekben_ statisztikai leirását közölte volna
az új Jeruzsálemnek. Jelképes értelmet keresett az anyagiakra czélzó
igékben. Növeltetésére nézve egészen szombatos, de szivében főleg
keresztyén volt. Tartá magát a vallásnak, melyben született, külső
szertartásaihoz; azonban keble mélyéből a szeretet Istenéhez szállottak
imái, még pedig oly bensőséggel, oly feltétlen átengedéssel, oly
gyermeteg megnyugvással, minőre csak a kivételes természetűek tudnak
fölemelkedni, az élet nagy iskolájának keserű leczkéi, a tévedések,
törődés és bűnbánat tisztító szenvedései nélkül. Klára a síron túl, nem
anyagi élveket várt erényeiért, s bár művelt volt, voltakép azt sem
tudta, hogy vannak-e erényei, csak a bűntől irtózott, azért is, mert
rossz, azért is, mert csúf, s mert elkövetve, nemcsak büntetést von maga
után, de a lélekben magában is undort ébreszt, alább szállítja lényünket
és közelebb vonja az Isten haragjához.
Azonban bármi nézetei voltak Klárának, nem tartá szükségesnek a
számtartóval elvi vitákba elegyedni. Egyszerűen csak azt kérdé tehát,
van-e Balázsfalván több szombatos?
– A mint veszszük, nemzetes asszonyom! – válaszolá ez. – Mi alsóbb
helyzetűek, még az üdvösségre vonatkozó dolgokban is követjük urunkat.
Van a ki gondolkozzék helyettünk. Hál’ Isten! Pécsi Simon ő nagysága
esze legalább fél-tuczat tanácsos számára való. Csodálom, hogy fér meg
egy főben. Osztozhatnék másokkal, adhatna kölcsön a híres Kassai uramnak
is, s még sem fogyatkoznék meg, volna elege, nem válnék a maradványnyal
is bambává. Salamon király óta, ki a frigyládának állandó templomot
épített s a mágiát könyv nélkül tudta, mint mi a Miatyánkot, nálánál
talán tíz bölcsebb férfiú sem született. Kanállal nyeli a tudományt,
hallja a fű növését is, s a chaldeusok titkos mesterségébe hajszálig be
van avatva. Hát még mily szépen énekel! Hát még mennyi verset ír! Maga
tart nekünk prédikácziót azon szent szombatokon, midőn testünk pihen,
lelkünk az áhítat igéjét szomjuhozza és az oktatás malasztjával óhajt
táplálkozni. A várban elég fölhagyott terem, elég földalatti üreg van e
czélra. Mert Pécsi ő nagysága bölcsen belátja, hogy hitünket nem kell
dobra verni, kegyességünkkel nem kell az utczán kérkedni. Mi titkos
szombatosok vagyunk. Két ruhánk van, egyik a parádéköntös, a másik a
házi. A parádé-ruhát, melyet fitogtatunk, a reformált hitnek nevezik; a
fehér mezet, melyben magunk közt járunk-kelünk, szombatosságnak. Így
bú-gond nélkül éljük napjainkat, köpenyünk gallérját senkisem ragadhatja
meg s orrunk alá nem paczkázhatnak. Nevetjük a véres betükkel írt
törvényt, Kassai uram fenyegetéseit és bitang üldözőinknek dühét. Vád
van ellenünk elég; de bizonyság és adat semmi.
– Nálunk – szólt Klára, – volnának, kik meggyőződésökért örömmel
mennének a bárd alá.
– A hány ház, annyi szokás, – jegyzé meg a számtartó vállvonva. – S ha
szabad kérdeni, hol lakik a nemzetes asszony?
– Kézdivásárhelytt. A férjem pap s most Fehérváron időzik.
– Úgy bizonyosan Pécsi Simon ő nagyságánál van szállva.
– Alig hiszem. Legalább nekem nem említé. Látogatására jöttem, s attól
tartok, hogy sokáig kell keresnem, míg lakására találhatnék.
– Nincs oly szombatos, ki a mi urunknál ne fordulna meg. Ha hamar akar
férjére akadni, menjen egyenesen ő nagysága palotájába. Dombról tekint a
külvárosra alá, s föl a fejedelmi udvarra. Kúpjai messze ragyognak,
oszlopos tornácza homlokán czímert hord. A nép megáll és nézi
szépségeit, s ha százszor látta, megint nézi. Nincs barátságosabb hajlék
a mi urunkénál és nincs fényesebb. Hajtasson a nemzetes asszony
egyenesen oda. De talán igen hosszasan is fecsegek. Az asztal terítve.
Jó étvágyat és jó éjt! Csak hajtasson urunk palotájába. Deborah
kisasszonynak nagy örömet okoz vele. Rákóczi fejedelem országában nincs
szebb hajadon Deborah kisasszonynál. Büszke, ha az urak oltároznak
körülötte, de irántunk nyájas és leereszkedő. Apja Sáron rózsájának
hívja. Bár volna hitsorsosaink közt hozzá méltó ifjú. De már igen
bőbeszédüvé lettem. Jó éjtszakát!
*
Az út elfárasztá Klárát, de mégsem ajándékozta meg csendes álommal.
Tudta, hogy másnap fordulóponthoz jut élete és háznépének sorsa.
Ha férjével bujdosásnak indul, hol fognak tanyát verni a széles világon?
S ha férje nem akar távozni, mikor fognak nyugalmat lelni az életben,
melylyel sorsuk vagy szivök meghasonlott?
Ott a sivatag láthatár nyugpont nélkül, itt a mélység a sodró
örvénynyel.
Ott nyomor várhat rájok, itt sülyedés!
Mennyi ok, hogy a nő szemei be ne csukódjanak!
A megelégedésnek szép álmai vannak, a kétségbeesésnek tompa nyugalma.
Klára ébren tölté az éjet. Gyermekének lélegzetére figyelt, be-betakará
kis kezeit, s ha fia csendesen pihent, akkor aggodalma, szeretete,
félelme az ágytól a bölcsőhöz ment vissza, az idegen kéznél hagyott
csecsemőhöz, kitől a nőért az anyának meg kellett válni, s kit évek
mulva vagy talán sohasem szoríthat kebléhez.
A hold nyájasan sütött be az ablakon, s oly csendes volt az éjhomály,
hogy Klára saját szive dobogásától megrettent.