Ötödik napja utazik a szombatos nő.
Az idő derült és hideg volt. Szikrázott a nap a havon, hollók és varjak
tömött falkában repültek a mezőkről az egyházakra, s a torony gombjától
az ablakok kőkeresztjének párkányáig, mindenütt állást foglaltak a
fekete mezű vendégek, ki bölcs nyugalommal szárnya alá dugva fejét, ki
élénk czivakodási vágygyal riasztá tovább szomszédját, a nyert
győzedelmen nagyot károgva. A hol a templom mellett czinterem volt, a
sötét madárraj hosszasan ringatta magát a csendes légben, finnyás
ízléssel, mintegy kémlelve választott helyet a fejfák tetején, a sírdomb
tövében, a halál lakának kapuján s kerítésén. A varjak az új hantokat
látszottak inkább kegyelni, s békétlenül néztek alá, mintha szaglásuk
ingerelné; a hollók inkább a besüppedt köveken, melyeknek betűit,
mintegy haragúva a kegyelet s visszaemlékezés megszünésén a moh és idő
olvashatatlanná tette, kerestek magoknak tanyát. Egyenként és
világunalommal ültek ott. Hosszas életök csökkenté kiváncsiságokat, hűté
társalgási vágyaikat, s azon komoly hangulatban tartá, mely helyét
cserélni, benyomásokat fogadni el lusta. Ha néha meg-megszólaltak vagy
szomorú jóslat lehetett a falu vénei számára, vagy rejtelmes beszéd a
halottakkal.
Hideg nappalok voltak, csipős szél és fehér fellegek nélkül.
Klára nagyobbik gyermeke, kit magával hozott, fázott és panaszolt. Az
anya saját kendőivel is takarta s kék ajakkal magyarázta, hogy ne dugja
ki kezét, ne mozduljon, a másik faluban meleg szoba, meleg leves lesz,
szép ragyogó tűz, mely mellett hosszú mesét fog mondani az utazó
királyfiról, a nagy bundájú télről és az okos hollóról, ki a
királyleányt aranyhajú vőlegényének közelgéséről szerzett hirekkel
vigasztalja. Szép mesét fog majd mondani… hideg volt, a gyerek fázott,
az anya fázott, s előre kezdett a fázó figyelő gyereknek mesélni.
Még csak egy óra kell, s akkor talán Balázsfalvára érnek, hol az éjet
töltik. Hisz, már alkonyodik.
A nap búcsút vőn.
A hold világított, télies arczczal, hidegen.
Klára ölébe vette gyermekét, hogy még jobban védje.
Ez behunyta szemét. A hidegnek álmosító ereje van.
Az anya aggódni kezdett gyermekén, bebonyolítá mindennel, mi őt magát
még oltalmazhatta volna a mély átfázástól.
Jó még, hogy nem kell már mesélni; reszkető hangon hogy fejezhetné be
szépen és érthetően a királyúrfi és a nagy bundájú tél történetét.
Balázsfalvára értek.
Csak az anya dermedezett; a gyermek már édesen alvék, meleg, erős
lélekzete megnyugtatta a női szivet, mely magáról úgy el tud feledkezni,
mihelyt van, kiről gondoskodjék!
A fogadó, melynek udvarára hajtott a szekér, a földesúri kastély
átellenében feküdt. Tág, csinos és sok kényelmet igérő épület volt.
Külsejét tekintve egész Küküllőmentén ritkította párját, s belseje is
elég megnyerő vala, csakhogy a czélnak legkevésbbé sem látszott
megfelelni.
Vendégszobái tükörtiszták s jól butorzottak, de bennök két nevezetes
hiány tapasztalható: asztal és ágy tudniillik sehol sem tekintett az
éhes s kifáradt elébe.
A fogadós Klárát két egymásba nyíló terembe vezeté és szolgálati
készségét bemutatandó, a hatalmas fúvóval maga kezdé a kandalló tüzét
szítni.
– Igen nagy szállás ez számomra, fiammal a legkisebb szobában is
megférek – szólt Klára, az árjegyzékre gondolva.
A gazda kettőzött iparkodással folytatá a tűzszítást.
– Mi nem vagyunk gazdagok, nyisson kegyelmed a hátulsó szobákból egyet.
– Kérem alásan! a nemzetes asszonyt megilleti két csinos terem.
A fúvó megint szorgalmasan működött, a száraz hasábok lobbot vetettek,
festvényileg terjedt a láng, kedélyesen a meleg.
Klára gyermeke nagy fekete szemeit egészen kinyitá, nem volt többé
álmos, majd mosolyogva csimpolykozott anyjára, majd a kandalló elébe
ment, kezecskéjét melengeté, gyönyörködött a pattogó szenen.
Mit volt tenni! Klára nem sürgeté többé a kiköltözést.
– Kaphatok-e hamar vacsorát?
– Mindenesetre, nemzetes asszonyom! – szólt a korcsmáros udvarias
mosolylyal.
– Egy kis csirkebecsináltat készíttessen, mielőbb.
– Követem alásan, épen csirkebecsinálttal nem szolgálhatok; de azért
lesz vacsora.
– Sült csirkét hozzon hát.
– Részemről azzal sem kedveskedhetem, de azért lesz vacsora.
– Úgy libát.
– Nincs, de azért lesz vacsora.
– Ruczát.
– Nem szolgálhatok vele, de lesz vacsora.
– Legalább hát egy kevés köménymag-levest.
– Alásan engedelmet kérek, nem tehetem.
– De hát korpacziberéje a legszegényebb parasztnak is van. Hozzon azt.
– Lesz vacsora, nemzetes asszonyom! – jó vacsora lesz.
Klára látván, hogy hasztalan rendel étkeket, megnyugodott azon
gondolatban, hogy ma czélszerűbb lesz fiacskáját hamar elaltatni.
– Hozasson a kisebbik szobába ágyat.
– Épen azzal nem szolgálhatok, nemzetes asszonyom! – válaszolá a
fogadós.
– De legalább ágyneműje van?
– Instálom alásan, azt sem lehet adnom.
– Teríttessen szénát a földre.
– Lehetetlen, nemzetes asszonyom.
– Hozasson hát szalmazsupot.
– Szalmazsup nincs e végre.
– S talán a lovak számára sincs e vendéglőben se széna, se szalma? –
kérdé Klára meghökkenve.
– Nincs, nemzetes asszonyom!
– Az Istenért, hát hogy alszunk s mit esznek a lovak?
– Ha ő szent felségének is úgy tetszik, jól fog a nemzetes asszony és a
kedves úrfi is aludni. Majd a lovak sem koplalnak.
Klára hinni kezdé, hogy féleszű emberrel van dolga.
– Nincs-e, tudakolá, közel oly fogadó, mely ha nem is czifra, mint ez,
de legalább ágyfája és asztala van?
– Kujakomnyi sincs.
Klára meglepetését tetézte a korcsmáros víg, alázatos és elégült
tekintete.
– Mindennel elégült fog lenni a nemzetes asszony – biztatá emberünk.
– Istenem, de mi lehet az a minden semmiből… Legjobb, ha rögtön fogatok!
De hová forduljak késő éjjel! Hogy megyek át a Maros jegén! S ha itt
maradok, kiéhezett lovaim holnap miként vihetnek tovább?
E szavakat Klára szükségtelennek tartá a korcsmároshoz intézni. Csak
aggodalomként jelentek meg ajkaira s lebbentek el azon.
E közben a folyosón lábkopogás hallszék, az ajtó előtt lábsurlás. Valaki
zsebkendőjét vette igénybe, köhögött is, s midőn orrával és torkával
rendben volt, fölöslegül még csizmatalpát törlé a küszöbhöz, hogy semmi
havat be ne czipeljen, – s végre kopogtatott.
Klára helyett a fogadós kiáltá: szabad!
Piros, gömbölyded férfi lépett be, széles arczczal, és víg, de udvarias
kifejezéssel.
A bók után széjjel nézett a szobában, mintha keresne szemeivel tárgyat
vagy embert.
– A tisztelt kisasszonyt keresem, ki látogatásával szerencséltette
szegény helységünket.
A korcsmáros Klárára mutatott.
A gömbölyű úr ezer bocsánatot kért, hogy Klárát kisasszonynak gondolta,
hisz oly fiatal, s jobban beillenék a kis úrfi nénjének. – A szállás,
szólt végre bókjaiból és a zavarból, mely arczát is szinezni kezdé,
kibontakozva, a szállás parancsolatjára készen áll, a lovakat is
elhelyeztettem, a hintó a vendéglő kapuja előtt, a kis úrfit a nemzetes
asszony engedelmével ölembe veszem, s ha úgy tetszik, indulhatunk.
Ezzel feleletet sem várva, karjára ragadta Klára gyermekét, ki a nyájas
úr szolgálatkészségét félremagyarázván, lábával kapálni, körmeivel pedig
az idegen torzonborz bajuszához kezdett kapkodni.
– Viseld szépen magadat Endre, – inté magzatát az anya.
– A kedves, fürge úrfi, mily eleven, mily jó kedvű, mint szeret
tréfálni! – szólt a magát meg nem nevezett egyén. – Szakasztott mása
unokámnak. Nincs az Istennek nagyobb áldása a vidám gyerekeknél. Bezzeg
az én unokám néha olyat rándít üstökömön, hogy örömömben könnyezek. Ham!
Endre ijedten kapta vissza a bajuszról körmeit, de annál erélyesebben
csimpalykozott, az unoka példáján tanulva, a nyájas úr üstökébe.
– Lám, lám! mily szerencse, hogy nem vagyok török! Unokámat, mihelyt
sír, mindig azzal ijesztgetem: ha Gabi rosszul viseli magát, a nagypapa
tüstént leberetváltatja a haját, s akkor nem lesz mit tépni. Menjünk,
kis úrfi, menjünk a nagy fa-lóhoz, melynek aranyos nyerge van, akkora,
mint egy agár, s úgy nyargal, mintha élne. Tizenkét katonát is adok
magának. Hát még mennyi fényes tollú madarat! Aztán eszünk édes
pogácsát, marczipánt és kürtös kalácsot.
– Igazán? – kérdi az úrfi.
– Biz, igazán. Hát a sok füge, mazsola és rózsaméz! Aztán mutatok egy
kis majmot karmazsin köntösben. Úgy ám! Látunk pávákat és strucztojást.
Endre előbb nagy fekete szemeivel bámult, s aztán a beszédes bácsi
nyakába csimpalykozott.
– Pécsi Simon ő nagysága számtartója vagyok, – szólt most a kövér úr
Klárához – s uramtól szoros kötelességemmé van téve, hogy a fogadóból
minden vendéget a várba vezessek, nem kérdve nevét, járatát, s
kényelméről úgy gondoskodjam, mintha földesuramat vagy Deborah
kisasszonyt fogadnám.
– Fáradt vagyok – mentegetődzék Klára a szivességet megköszönve.
– Az ágyak már vetve vannak – szólt a számtartó.
– Nem akarnék senkivel találkozni.
– Parancsolja szobájába a vacsorát?
– Holnap korán óhajtanék indulni.
– A rendelt perczre befogatom lovait.
– Köszönöm! de mégis inkább szeretnék itt maradni, ha a korcsmáros
ágyról gondoskodnék.
– Csak azt nem tehetem – közbeszólt most a korcsmáros, ki a kandalló
mellé huzódva, tanuja volt az egész jelenetnek. – E vendéglőben,
nemzetes asszonyom, bőven van minden, kivévén az ágyat, az asztalt, az
eledelt, az ágyneműt és a lovak ellátását, meg a szekérszínt.
– De hát miért építették e vendéglőt, ha se enni, se aludni nem lehet
benne?
– Két fontos okból, – szólt most a számtartó, – először, hogy azok, kik
nem lévén ő nagyságával ismeretesek, különben tovább utaznának, a függő
czégér által becsábíttatva, kijátszatva, szándékok ellenére is,
kénytetve legyenek a várúr vendégszeretetét élvezni; másodszor, hogy a
jobbágyok ünnepnapokon és lakodalmaikon tiszta, nagy teremben
tánczolhassanak, s jó bort ingyen kaphassanak.
Klára értesülvén a balázsfalvi szokásokról, vonakodás nélkül ült az
udvari kocsiba.