Ha van helyzet, melyben kivánságunk betöltése fájóbban hat reánk, mint a
visszautasítás; ha van modor, mely elért vágyainkat örömtelenné, a nyert
kegyet gyanússá, s a szemünk előtt lebegő czélt a törekvésre már többé
nem is érdemessé teszi, akkor a nagybátyától távozó Elemérnek mindezt
együtt kellett átérezni.
Megdöbbenté a fukar rokon rendkívüli bőkezűsége.
Csodálatosnak találta, hogy az öreg úr, ki egész cynismussal szokta
szándékait foganatosítani, most egy fiatal unokaöcs véleményére nagyobb
súlyt vet, mint máskor az országéra, s igazolni akarja Pécsi elleni
eljárását, ő, ki közönyös volt az ócsárlások és vádak ellen.
E kopár szív érzi-e a ragaszkodás szükségességét, s ezrektől
kárhoztatva, vágyik-e legalább egy által becsültetni?
Elemér, midőn nagybátyja némely nyilatkozatára gondolt, kénytelen volt
hinni, hogy igen, és hogy az öreg úr szeretett volna előtte szebb
színben tünni föl, mint a minő világításba helyezték cselekedetei.
De ha ily gyanítás hizelgett is Elemér becsvágyának, sokkal szerényebb
volt, mintsem azzal ámíthatná magát, hogy érette akkora erély s akkora
boszu, mint a Kassaié, levetkőzhetné természetét, eldobhatná fegyvereit
s lemondhatna rég táplált vágyairól.
Nagybátyának Pécsi ellen emelt vádjai meggyőzték arról, hogy nem csak
személyes, hanem országos kérdés is rejlik a két hatalmas férfiu
torzsalkodásaiban, s hogy a rideg gyülöleten kívül vannak még más és
kevésbbé kárhoztató okok, melyek Kassait erőszakos eljárásra ingerlik.
Mennél inkább mélyedt Elemér taglalásokba, mennél többször frissité föl
a hallottakat, annál inkább súgá előérzete, hogy válságos percz közelít.
Egész lénye attól volt áthatva, hogy az öreg urat már semmi tekintet
vissza nem tartóztathatja Pécsi Simon megbuktatásától, és a legaljasabb
útra térni, a leggyalázatosabb eszközökhez nyulni sem fog vonakodni,
mihelyt tetteire a törvényesség palástját vetheti.
– Csak a külszínre van szüksége, csak a látszatot keresi! – sóhajtá
Elemér. – De miért akarja a birák mellett még az én véleményemmel is
elitéltetni Pécsit, s a fejedelem aláirásán túl mi szüksége van az én
helyeslésemre is? Fél-e, hogy mennél kevésbbé kárhoztatom Deborah
atyját, annál inkább fogok gyilkosától idegenkedni? De hát az Istenért!
oly közel áll a vég? Előkészítettem-e rá, mint barátaink vonaglásakor
szokás óvatosan megemlíteni, hogy a beteg nyavalyája még rossz
fordulatot is vehet? Nem nem! Pécsi most félrevonultan él, ha hitújítási
viszketegéért gyanu alatt is van, mikor nem vádoltatott szintúgy, mint
most!… Még derült az ég s a cserfa nem dől le bősz vihar nélkül. A
közönséges embert észrevétlenül tehetik el láb alól; a nagyok bukását a
világ látja, előneszét ezrek érzik. Korán aggódtam! S mégis, mintha
jósszó mondaná: Pécsi ellen nagy csapás készül, s az én szerelmem, az én
visszautasíttatásom adta a végső és legerősebb indokot e tervre. S ha
még nagybátyám, midőn a gyűlölet fokozására befolytam, a boszú
végrehajtására is bennem keresne eszközt, s ha azt akarná, hogy a
szerencsétlen áldozat véréből az én kezemre is ragadjon egy csepp, az én
lelkemre is essék egy bűnfolt! Ah! ez iszonyú ötlet!… De hová tévedtem?…
Bizonyosan rossz hatással volt sebemre a szobából kijárás, az
izgatottság, a hideg idő. Megint seblázam van, s azért teremti beteg
képzelődésem e bősz eszméket, e torz ábrákat, azért ijesztget
szívszorító sejtelmekkel, azért festi nagybátyám komor jellemére az
éjtszakánál is sötétebb színeket, melyek még sem oda valók. Hisz! ő nem
maga a sátán. Kormányzása alatt sok panasz támadt ellene, de a bakó
ritkábban volt a piaczokon látható, mint a kedvelt korlátnokok idejében.
Tagadhatatlanul seblázam van.
Elemér egész komolysággal tulajdonítá pessimismusát seblázának.
Igyekezett vissza sem gondolni nagybátyja nyilatkozataira.
De hasztalan.
Minden szó fülében hangzott, lelkében élt. Vele volt a magányban,
meglepte a társalgás közt, kiséré nyoszolyájába, fölébreszté álmából.
Különösen gyanúsnak látszott előtte, hogy az öreg úr mennél keserűbben
kelt ki Pécsi ellen, annál inkább feledé fukarságát, annál több pénzt
igért neki, annál határozottabban biztosítá a mezei kapitányságra
előléptetést. Igaz, volt ilyenkor Kassai hangjában valami kedélyes is,
de volt meg több visszadöbbentő. Egyaránt lehetett hinni, hogy Elemért,
ki miatta esett el Deborah kezétől, sajnálja, mint azt, hogy a Pécsi
ellen való ármányba szándékozik sodorni. Egyaránt lehetett a fukar
táglelküséget szeretetnek vagy ravasz számításnak magyarázni.
Elemér majd az egyik, majd a másik magyarázathoz hajlott. Folytonos
küzdésben volt kedélye. Elrettenve az előjelektől, most a Fehérváron
maradást a visszaemlékezések bánatos tárgyaival együtt inkább óhajtá,
mint a távozást; majd pedig lesujtva a vesztett boldogság annyi
tanujeleinek szemléletétől, nyugtalanul várta a perczet, midőn
nagybátyja közbenjárásával búcsút mondhat a városnak, hol Deborah
varázskörében a feledésre iszonyú csalódásai sem taníthatják meg.
Kassai az unokaöcs távozása után csakhamar hivatta titkárát.
– Állítsa össze kegyelmed pontosan a mezei hadak fekvésére vonatkozó
adatokat, s a különböző helyeken szállásolók létszámát, megemlítve
mindenütt a kapitányok nevét, s az ürességben levő tiszti állomásokat.
– Kornis Zsigmond ő nagyságától, – válaszolá a titkár, – talán még
holnap estig teljes fölvilágosítást nyerhetek mindenről.
– Hm! – szólt Kassai mogorván, – kend restelli a fáradságot, szeretné,
hogy a sült galamb a szájába repüljön.
– Isten őrizzen! – válaszolá sápadozva a szerencsétlen hivatalnok. –
Szívemből óhajtanám, minden nap negyvennyolcz órából álljon s így
alkalmam legyen kétannyi időt szentelni nagyságod parancsainak
teljesítésére. A főtábornok nevét csak azért hoztam fel, hogy az ő
segítségével gyorsabban reménylettem sikerhez jutni.
– Nincs kedvem Kornis Zsigmond uramat ügyeimbe avatni.
– Úgy a fejedelem ő fensége levéltárnokához fordulok.
– Helyesen cselekszi, s a mennyiben még kétségei volnának, a nemes
társaság kapitánya és az udvarmester ő kegyelme fölvilágosítást fog
adni. Csak nem kell dobra ütni a dolgot.
– Értem, nagyságos uram!
Néhány nap mulva a fürge, szorgalmas titkár jobban tudta magánál a
fejedelemnél és Kornis Zsigmond uramnál is a mezei hadak állapotját.
Írásba foglalta a főbb dolgokat, de emlékezetének roppant archivumába a
legkisebb részleteket is oly jól elhelyezé és őrizte, hogy a sereg
számáról és szalmazsupokról is számot adhatott volna, annál inkább az
élő emberekről, annál inkább különösen a tisztikarról, a betöltött és
még rendelkezés alatti állomásokról.
A szigorú Kassait is meglepte s majdnem kedélyesre hangolta e pontosság.
Redőtlen homlokkal hallgatta végig s vizsgálta meg a papirra tett
értesítéseket, tudakolt, számítgatott, latolt, tanácskozott.
– Hm! Kőváron s Gyaluban egy-egy állomás üres, de nem vehetem hasznát. A
hódoltságban három fölött rendelkezhetik ő fensége, de mit érek vele?
– Ecseden a kapitányt agg kora, Sólymoson garázda élete miatt el lehet
mozdítani.
– Miattam ott maradhatnak, hol vannak – szólt Kassai.
– A görgényi Déván egy özvegybe szerelmes; a dévai tavaly kérte az
oláhországi csapatokhoz küldetését, s ha nagyságod akarja, akármelyiket
át lehet tenni, hogy rést nyisson.
– Görgény s Déva igen messze fekszik Fehérvártól.
– Gaudi ő kegyelme idegen csapatja naponként gyarapodik, s ott szükség
van jó tisztre. Közülök két század Fehérvár környékén szétszórva tanyáz.
– Jöttment emberek közt nem lehet helye Elemérnek – jegyzé meg Kassai.
A titkár egészen kipirult, úgy szégyenlé baklövését, pedig szegény nem
is sejtette, hogy kegyelmes jóltevője és főnöke unokaöcscse forog
kérdésben.
– Még csak Háromszéken van fél zászlóalj a Zólyomi által gerjesztett
nyugtalanságok miatt ideiglenesen beszállásolva, miért is a székely urak
nagyon haragusznak, és szabadságaik sérelmét panaszolják. Itt az öreg
Zöld Mihály szeretne a kapitányságról lemondani, mert születésére nézve
székely puskás lévén, több boszantásoknak van kitéve, mintha helyében
más volna.
– Hm! ott a szombatosok fészke! – szólt gondolatokba merülve Kassai; –
de… még sem czélszerű.
A titkár se nem értette, se nem vizsgálta a korlátnok ő nagysága e
megjegyzését s különben is szokva volt találgatás helyett kész
kérdésekre felelni.
– Hm! Radnóthtól csaknem Balázsfalváig szintén hevernek téli szálláson
mezei hadak.
– Két század, nagyságos uram!
– S kapitányok?
– Vincze Péter! – válaszolá a titkár.
– S mily ember?
– Vitéz katona, nagy ivó és kevés pénzű.
– Szeretik-e a vidéki földesurak?
– Velök vadász, lakomáz, koczkáz.
– Úgy tehát mostani állomását nem cserélné föl örömest a háromszékivel,
melytől Zöld Mihály uram menekülni akar?
– Életének legkeserűbb napja volna az.
– S előljárói nem panaszkodnak ellene?
– Nem, nagyságos uram.
– Csupa elnézésből, úgy-e?
– Semmi panasz vagy föladás nem terheli.
– S oly bűnt vagy kihágást nem követett el, mely veszélyére fordulhatna?
– Egy leányzót közbenjárásával megmentett a templomkövetéstől, s ezért
az esperes leszidta az illető papot.
– Hm! alkalmasint e leányzót Vincze Péter maga csábította el.
– Közönségesen azt hiszik, nagyságos uram!
– Úgy a semmirekellő még megköszönheti, ha Háromszékre Zöld Mihály uram
helyébe küldik. A fejedelemné, Lorántffy Zsuzsánna, a mi kegyelmes
nagyasszonyunk, a bestének letétetését, sőt gyalázatos elüzetését
követelné, mihelyt a csábítás tudomására esnék. S kegyelmed, édes fiam,
hiteles és megnevezhető helyről hallá e hírt?
– A palotadámák rebesgették, a hopmester szintén orrantá, s a leányzó
egy rokona fenyegetőzve említette az ötvösök czéhmesterének a _Három
rucza_ vendéglőben.
– Kegyelmed most már elmehet – szólt a korlátnok derült arczczal.
A jó kedv sokáig honolt a máskor szigorú, komor és hideg vonalakon. S mi
különös! Kassai örömében a bősz kinyomat mellett volt valami kedélyes
szín is s volt a merengésnek egy szelid, majdnem lágy árnyalata is.
Fehér, aszketailag fehér ajkain a támadt és elhervadó mosoly engesztelő
és éles jellemmel birt egyszersmind. Vegyült bele sok a gyűlöletből s
némi csillám a szeretetből is.
– Nem akarnám, hogy Elemér még tiszta lelkiismerete foltot kapjon. Nem
az a nagy ész ő, ki a dicsőség babér lombjaival befedhetné az üreget,
mely jóhiszeműségében támad. Nem politikus ő, kinek kevesebb szüksége
volna a vád nélküli névre, mint a hajadonnak a szeméremre. A kormányzat
gépe nincs kristályból készítve, mert erősnek kell lennie. Alkotásában
kevesebb tekintet van az anyag átlátszó tisztaságára, mint szilárd
czélszerűségére. Ily eszközökhöz egészen hasonló természetű emberekre
van szükség. Én Rákóczi első tanácsosa vagyok; Elemérnek semmi viszonya
a közélettel. Ő egyszerű katona, minden becsvágya nélkül még a katonai
hivatásnak is. Kedélye lágy, költői; külseje igénytelen és modora csak a
nemes szív által nyer, s nem a forma kecseivel hódít. Semmi sem maradna
rajta, ha megromlanék. A gyémánttól a legkisebb repedés becsének nagyobb
részét veszi el ugyan, de a gyémánt, csorbája mellett is drágakő marad.
A keleti gyöngy olcsóbb, ha hólyagai vannak, s nem foglalják a királyné
koronájába; de elég nő van, ki boldog, ha pártájában látja, s nyaka
körül fűzheti. A ki pusztán csak mint jó ember részesül
megkülönböztetésben, egy bűn által egész értékét elveszti, s nem
számíthat a világ azon kegyelésére, melylyel a hibás gyémánt és
drágagyöngy aljas minőségben is bir. Nem csődülnek hozzá az alkuszok,
nem igérnek érte semmit. A nagy szellemű férfiú silány erkölcscsel is
gyémánt és gyöngy. Az egyenes útról letévedt középszerűség minden becsét
lehullatja magáról. Hm! Elemérnek állandó szüksége van a tiszta
lelkiismeretre. Ő örökösöm, s a Kassai név föntartója.
Így okoskodott a nagybátya. Meg-megmozdult karszékében, ujjaival dobolt
az asztalon, s megint okoskodott.
– Deborah kezét Pécsi csak irántam való gyülöletből tagadta meg
Elemértől. Mekkora vagyon esett el ezzel tőlünk! S mennyi befolyás
csatlakozott volna e házassággal hozzám! De hisz az övé volt a vagyon.
Egy hóbortos, egy pazarló, egy dölyfös emberé; de végre is az övé. Hm!
hm! s ki mondhadná, hogy Kassai Istvánt megbántja Pécsi Simon azzal, ha
vagyona számára más családból keres birtokost, másból leányának férjet?
Sérelmem, hogy miattam teszi azt. De mivé törpül e bántalom, az Eleméren
elkövetetthez képest! Magához kecsegteti a szerény, a bátortalan ifjút,
leányával hagyja, örvend a fejlődő vonzalmon, lesi, mint növekedik ez
indulat szerelemmé, mint ér a bálványozás határáig, az őrjöngés
fölmagasztaltságáig, s midőn az ifjú hozzászokott a szép boszorkányt
sajátjának tekinteni, midőn képzelődése Deborah nevét a boldogsággal
kötötte össze: akkor előáll a hóbortos és gonosz apa s így szól:
Deboráht másnak szántam, Deboráht nem szabad szeretned többé, Deboráht
inkább adom akármelyik czímeres és ős családú bitangnak, mint neked. S
miért? Talán rosszabb lettél, mint akkor, midőn Deboráht elődbe
vezettem, hogy fogadd el? Nem. Talán czímertelenebb volt családod, mint
akkor? Nem. Talán elvesztetted vagyonodat? Nem. Sőt most vagy gazdag.
Miért tehát? Mert nagybátyád van. Én gyülölöm őt, és te nem akarod
megtagadni és velem együtt gyűlölni. S most nekem jól esik a te
szerencsétlenségedben az ő boszankodását élvezni… Így bánik Elemérrel
Pécsi. Kit illet tehát inkább a boszú joga: engem-e, vagy Elemért?… Mily
dicső elégtétel volna, ha Elemér tenné kezét Pécsi Simonra, s ha az ő
kezén, mint csatornán, a hitvány szombatos vagyona idegen és jobb
kezekbe folyna át! De fájdalom! Elemér csak becsületes ember, egyéb
semmi. Én térítsem-e a bűn ösvényére?… Ragaszkodik hozzám, nagybátyja
vagyok, hm! családomnak, mely alig kezdett még élni, végreménye! S én
térítsem-e a bűn ösvényére?
Kassai gondolkozott, s hévvel, mintegy szemrehányóan kérdé magától: –
Micsoda bűn? Hol van itt a bűn? Pécsi a megújított tilalom ellenére sem
fogja megállani, hogy a szombatosokkal titkos gyűlést ne tartson.
Kényelemvágya eddig sem engedte tanácskozásokra a székely barlangokat és
rengetegeket fölkeresni. Két év óta negyedszer tettek nála látogatást
Balázsfalván az új Jeruzsálem hívei, s ötödször is bizonyosan ott fognak
értekezni. Ha tehát Zöld Mihály helyére Vincze Pétert küldöm, hogy
Elemér számára maradjon a radnóthi kapitányság, akkor hozzá, mint e
vidéken legfőbb tiszthez, utasíttatik a befogatási parancs, mihelyt
tudnillik Pécsi tilos összejövetelt tart. Ő a fejedelem egyenes
akaratját fogja végrehajtani; köteles s katonai törvényszék elébe
állíttatnék, ha elmulasztaná. Ártatlan marad, ha Pécsit elfogja; bűnössé
lesz, ha nem. Csak Zöld Mihály elmozdítására kell tehát törekednem, a
többi önkényt megy.
Kassai összehajtá hasán kezét, mint a fáradt munkás, ha erőfeszítései
után pihenésre nyer időt és árnyat; de pár percz mulva megint új aggály
kezdé nyugtalan lelkét izgatni.
– Hátha Pécsi nem tart gyűlést? gondolá. Hátha hisz a szombatosokra mért
szigorú büntetés végrehajtásában? Csökkenteni szükség ez aggályát, és
szítani bátorságát, hm!
Csengetett.
– A börtönőrrel akarok beszélni – szólt egy belépő irnokhoz.
Kevés idő mulva a tömlöcztartó a korlátnokhoz bevezettetett.
– Hogy viseli magát a falhoz lánczolt rab?
– Hol dühös, nagyságos uram! mint a fenevad, hol csüggeteg, mint a
pártában maradt leány.
– Ezentúl naponként hozzám jösz, hogy a rab iránt utasítsalak.
– Értem, nagyságos uram!
Mihelyt Kassai megint egyedül maradt, szelid mosoly vonult arczára. –
Hamar fog megtörni a szombatos pap, s ha az Isten ő szent felsége is úgy
akarja, jó eszközömmé válik Pécsi ellen.
Olvasóim tudják már, mert előre elbeszéltem, hogy Laczkó István, a
kézdivásárhelyi szombatosok lelkésze, a kedves, a szeretetreméltó Klára
férje, nem igen hosszú ideig tartó szenvedés után a börtönt szabadsággal
cserélte föl, s oly helyzetbe jött, mely előtte nyugtalanítónak látszott
és rejtelmessége miatt hitvesének tündérszép szeméből sok könnyet,
angyaltiszta kebeléből sok sóhajt facsart ki.
Kisérjük most Klárát, ki mint tudjuk, bölcsőben ringó gyermekét az öreg
Kádár leányához, Jeftához elhelyeztetve, útnak indult Fehérvár felé, s
onnan akármerre a széles világba, csakhogy férjét árnyékként ne kövesse
a titkos és sötét bú, bűn, veszély vagy rémület. Mit tudja ő, melyik? De
retteg, hogy a bűn?