Kassai István köszvénye és rokkantsága miatt magas épületben nem
lakhatik.
Fukarsága minél olcsóbb szállást követel.
A személyzet, mely körülveszi, csekély térben nem fér meg.
Rangjának mellőzhetetlen igényei vannak.
Mi magát illeti, még inkább szeretne egy csigahéjba, mely hátához ragad,
bujhatni, mint Diogenes hordójába; de Erdély első hivatalnoka s egyik
leggazdagabb földesura levén, kénytelen a fényüzés és kényelem ördögének
is néhány szemernyi töményt égetni, s valamivel tekintélyesebb lakásra
volt szüksége, mint apjának, a becsületes erszénykötőnek.
E czéloknak együtt véve kitelhetőleg megfelel a Miklós-kapu melletti
ház, mely nem sajátja, de annyiban mégis sajátjának mondhatja, mert a
községi tanács egy tagjától kamat fejében bérelte ki, s ha akarja, a
kölcsönzött tőkéért minden perczben elfoglalhatná.
Az említett épület, a vár töltéséről tekintve, emeletes, s bár kicsiny,
de számos ablakkal pislog alá az árkokba; míg ellenben az utczáról nézve
földszintesnek látszik, lépcső nélkül vezet a felső osztályba, s az
alsóba a cselédeknek töredezett kövű s vékony karfával ellátott hágcsón
kell alászállani, mintha pinczébe mennének.
Meg kell vallanunk, hogy a vastag bolthajtású, tág, de sötét
kaszamátákban, számra elég szolgáló lélek van összezsufolva.
Kevés költségbe kerülnek. S miért ne tartaná őket, ha rangja s
foglalkozásai nem engedik a vakondok elhagyottságát példányképül
választani?
Az alsó sor szögletszobáját kizárólag titkárja birja, egyik könyvvívő a
fejedelmi irodában, ki az egyiptomi hét sovány esztendő napjait éli
most; de reménye van, hogy a kövér évek beálltáig fogai még mind ki nem
hullanak, nyelve nem ragad szájpadlásához, s vékony tíz ujjával
előbb-utóbb a közönségesnél nagyobb hulladékokat kaparhat el a kegyelem
asztaláról. Titkári fizetése a levéltárnoki hivatalra nyujtott kilátás.
Ez a honorarium, mely Kassai ő nagysága pénzládáját a maga teljes
épségében hagyja, jámbor papirfogyasztónkat teljesen kielégíti. Hasonló
tartásban részesül négy táblai irnok is, kik egy magtárhoz hasonló
teremben laknak, szemök nem csekély erőltetésével régi okmányokat
másolnak, ő nagysága olvashatatlan betűit tisztázzák le, s pihenés
kedvéért a számtartói, kulcsári s házmesteri kötelességekben osztoznak,
legény helyett a nagy úr bakjára ülnek fel, csinnyán kefélgetik a prémes
dolmányokat, gyorsan postáskodnak a város egyik szögletétől a másikig.
Álmuk a jól végzett munka után édes, s ez a fáradt emberek számára
fentartott oly áldás, melyet tőlük, ha lehetne, drága pénzen
vásárolnának meg a henye gazdagok, s melyet ők badar együgyüségökben, ha
lehetne, készek is volnának eladni. Van még Kassainak egy pár úrfi
apródja, kiket hazulról tartanak, s egy pár szegény tanulója, kiknek
számára alumneumot szerzett, kik úgy vétetnek, mintha a tanodában
laknának, s kik nem mulasztják el név- és ünnepnapokon szép latin
versekben magasztalni hatalmas pártfogójuk minden erényét s különösen
bőkezűségét.
Ennyi nép elég zajossá tehetné az alsó sort, ha Kassai uram házában
főtörvény nem volna a csend.
A korlátnok sovány lovai a szomszéd udvar telkén vannak elhelyezve azon
becsületes gyertyamártónál, ki e szivességért előjogot nyert: a
fejedelmi udvart a világítás minden anyagszereivel ellátni, a szerény
mécstől kezdve a csillárok és kandeláberek büszke viaszgyertyájáig.
A korlátnok konyháján takaros tűz ég s a szakácsnő, a szolgáló, a
nyársforgató czigány és Demeter, az öreg étekfogó, János pap országa
boldogságának felét, a henyélést, elég bő mértékben élvezik; a másik
felét, tudniillik a sült galambokat, a patakkal folyó bort, a kolbászból
font kerítést ő nagysága sem kivánja, – s mi okon lehetnének ők magas
rangú gazdájoknál követelőbbek?
Elemér, kit Kassai házáig kisértünk, nem az alsó sorba nyit be, s
nekünk, a hova csak megy, nyomban kell követnünk.
Az előszoba belső ajtójánál két irnok áll, Cerberusként őrízve a
bejáratot; mert ő nagyságának sok a dolga, s most senkit sem fogadhat.
Elemér már készült visszavonulni, midőn a titkár nagy csomag irattal
hónalja alatt, pápaszemmel orrán, jobb füle mögé szúrt s még tintanedves
tollal, megjelen.
Élénk, vidám, mindig mosolygó emberke ez. S ha meggondoljuk, hogy rég
szolgálja Kassait, áldott humorára csak azon borból üríthetnénk méltán
poharat, mely silány dongájú átalagban a hajófenékre dobva, át- és
visszautazik az egyenlítőn, a nélkül, hogy legkisebb törést szenvedne,
noha bizvást meg is eczetesedhetett volna.
– Vidd Gabi öcsém, – sugá a titkár, – az alsó csomagot a direktor ő
kegyelméhez… Alázatos szegény szolgája Elemér úrfi! hogy s mint vagyok
gratiájában?… a másik köteggel pedig Gazsi öcsém tüstént lódítsa
valamelyik diákot a nagytiszteletű püspök úrhoz… Elemér úrfi után már
másodszor tudakolt ő nagysága… Siessenek öcséim az iratnyalábokkal!… Nem
emlékszem, hogy Kassai uram ő nagysága huszonnégy óra alatt kétszer
kérdezősködött volna az iránt, kire nem haragszik. Egyedül ma történt
kivétel. Mert, ha principálisom vonalaiból hibátlanul tudok olvasni,
neheztelés helyett csak csodálkozni látszott, hogy az ifjú úr oly régóta
nem mutatá magát nála.
– Sietek jóvá tenni hibámat.
Ezzel Elemér az étterembe lépett.
– Ne vegye rossz néven az úrfi, – szólt a titkár, – ha most előbb be
kell jelentenem. Rohanok, tüstént itt leszek.
Elemér Bethlen Gábor s a Rákóczi-család olajfestésű s életnagyságú
képein nyugtatá szemét, azon egyedüli tárgyakon, melyek nem zsibvásárról
kerültek Erdély legfőbb hivatalnokához, s melyek a többi butorok által
hagyák Kassai fösvénységét hirdetni, hogy magok annál többet
beszélhessenek alattvalói hűségéről, mi egyébiránt épen nem volt minden
kétségen kívül, minden rágalmon felül.
– Tessék belépni! – szólt a titkár az ajtó szárnyait megnyitva.
Elemér ezüst rojtú és tengerzöld bársonyú karszéket látott a háttérben,
ugyanazt, melyet Csáki szökésekor Bethlen István gróf garázda zsoldosai
széthasogattak s az utczára dobtak, de a melyet Bogdán, egy bosnyák
kereskedő, potom árért sajátjává tevén, szépen kitatarozott, s
kamatpótlékul bátorkodott alázatos bókok közt a nagy úr dísztermében
elhelyezni, a hozzá tartozó lábszékkel és gyöngyszín szőnyeggel
egyetemben.
E karszék mély ülésének kell tulajdonítani, hogy egy nagy és tar fejen
kívül alig volt valami kivehető Kassai István parányi alakjából; de az
arcz szürke tömött szemívekkel, éles, majdnem szúrós személlel,
redőtakart, azonban még mindig erélyes és kifejezésdús vonalakkal,
mindent magában foglalt, a mi Rákóczi hatalmas tanácsnokán
jelentékenységgel birt. Összeaszott s a szánalomig gyönge termetéről
csak azon egyénre ismernénk, ki az öleb ugatásától is megszeppen, s a
lőfegyver hangját kiállani nem képes; míg arcza a bátor, majdnem vakmerő
államférfiút tünteti szemünkbe, ki az ellene törő pártok dühét
megmosolyogja, s a politikai bátorságot a rablóéval egyesítvén, oly
kevéssé döbben vissza a szigorú szabályoktól, mint az aljas bűnöktől, s
bár a vérontástól retteg, egész családoknak akár kapzsiságból, akár
állami érdekek tekintetéből, semmivé tételét oly ingerlő játéknak
tartja, mint a lovag a tornát, s lovagtársának egy lándzsalökés által a
nyeregből kiemelését.
Elemér pár szobán át a karosszékhez közelítvén, nagybátyja jelleme felől
semmi általános szemlélődésekbe nem merült. Csak saját ügye
foglalkoztatá, s meghányván a lehetőségeket, czélszerűnek hitte, hosszas
kerülgetés helyett, kérésével – mint mondani szokás – az ajtóval együtt
hullani a ház közepébe. Mihelyt tehát a nagybátya alig észrevehető
főingással viszonozta bókját, s mihelyt mutató ujjával egy szék felé
intett, mi annyit jelente, hogy Elemér leülhet s nagy úri kegy helyett
rokoni szivességgel van látva; az unokaöcs határozott és nyugodt hangon
mondá: – Egy rám nézve nagy fontosságú kéréssel jöttem urambátyámhoz.
Kassai fölebb húzta térdén a lábzsákot s ajkszögletével gyér bajuszát
némi mozgásba hozta. Úgy látszott, meg volt lepetve, s nem kedvezőleg.
– Hm! a mennyire e szűk időben, hm! a mennyire mostoha körülményeim közt
lehet (mert az ember csak addig nyujtozzék, a meddig a pokrócz ér)
örömmel szolgálok öcsém. Hm! pénz kell? most drága a pénz, a gabnának
semmi ára, nagy a luxus, a parasztok is kucsma helyett forintos süveget
hordanak. Hm! lóra kell a pénz? adósságra? Van egy fiatal nyerges
paripám, elhozatom számodra, hm! Talán csak nem csináltál sok adósságot?
Eddig nem voltál szeleverdi, mint a főnemesek fiai, kik ha dénárjok
nincs, jobbágytelkeket vetnek koczkára, ha vadászebök nincs, őseik
díszkardján cserélnek egyet, ha lovuk megsántul, czímeres levelöket
adják a kupecznek zálogba, s ha egy ledér pórlyány szemökbe mosolyog,
lovagi sarkantyújokon vásárolnak a szatócstól piros szalagot. Hm! te nem
tartozol e csürhe, de gőgös néphez. Egyszerű, rangtalan házból
származtál. A porból fölcseperedettek hiuságával sem birsz. E
szemétdombon termő ostoba gombák, még rosszabbak a kétszersült úrfiaknál
is. Hm! adósságod van? Reméllem nem sok és nem könnyelmű. Száz tallért
talán még nélkülözhetnék. Szép összeg! Rendelkezésed alatt áll, öcsém,
hm!
– Nagy hálára kötelez urambátyám kegye, de pénzem van.
– Van? hm! kevés ifju beszél így. Kedves öcsém, terjeszd elé
kivánságodat.
– Szeretnék a mezei hadakhoz rögtön áttétetni; ez csak urambátyám
közbenjárása mellett lehető.
Kassai arcza pergament-sárga lett, és sűrű piczi redői hemzsegtek, mint
a megmozdult hangyaboly.
– Hm! szólt szárazan és epésen.
– Nem hittem, hogy kérésemmel urambátyámnak kerűséget okozhassak.
Most az összevont szemívek alól ki-kivillant Kassai égető tekintete, míg
homloka gondolatokba látszék merülni, gúnyos ajkszögletei pedig szilárd
állának vadállati, majdnem a marczangolás dühébe borult kifejezést
szereztek.
– Ezt is Pécsinek köszönöm! – sóhajtá az öreg nagybátya harag és boszu
közé vegyített bánattal. – Veled akar ellenem demonstráltatni. Az
unokaöcs nem szeret nagybátyjával egy városban lakni, egy léget szívni
és sajnálja, hogy vele együtt kell látnia éjjel a csillagokat, reggel a
kelő, este a leáldozó napot. Hm! balog nézése van a sátán leányának, kit
a minap a nép dühe ellen védelmeztél. Ismét megbűvölt ámító
tekintetével. Lázadásra birt a vérségi kötelékek ellen, parázna vágyakba
meríté lelkedet. Hm! itt fogsz hagyni, nemde? s ez jelentse azt, nemde,
hogy Kassai Istvánt elitéli maga az unokaöcs? hogy Kassai Elemér Pécsi
kedvéért szégyenli családnevét, s pirul a vagyonon, melyet vén
gonosztevő rokona örökségül hagyományozott? Erre tanított, úgy-e Deborah
kaczér szeme, álnok sóhaja, hitegető ajka? Megint szerelmet igért, hogy
megint megcsaljon.
– Esküszöm, hogy soha méltatlanabbul nem vádoltatott Deborah, soha szíve
nem volt tőlem távolabb, mint most, és soha ajka őszintébben nem fejezte
ki, a mit keblében hord. Mi a távozási vágyat bennem fölébreszté, nincs
a boldogság reményével, nincs a szerelem álmaival kapcsolatban. S ha
urambátyám tetteit kárhoztatnám is, nézeteim alapjául nem fogadnám el
sem a tömeg rágalmazásait, sem a versenytársak gyanusításait, sem az
ellenség gyűlöletét. Itélnék és cselekedném saját eszem szerint.
Kassai kételkedőn nógatta fejét. – Miért akarsz, – szólt metsző hangon,
– épen azon jelenet után távozni Fehérvárról, melyben az
utczacsoportozat Pécsi Simon ellen dühöngött, s épen azon jelenet előtt,
melyben Pécsi azt készül bebizonyítani, hogy az én bujtogatásom nélkül a
nép ragaszkodnék hozzá? Vagy talán semmit sem tudtál arról, hogy Gécziné
temetése ellenem használtatik bizonyítékul?
– Legkevesebbet sem – válaszolá Elemér. – A mi pedig – folytatta rövid
szünet után, – az utczacsoportok lázítását illeti, e részben én
urambátyámat vétkesnek azért sem hihetem, mert nincs okom rövidlátónak
tartani.
– Köszönöm, Elemér! – szólt félgúnynyal és félbókkal Kassai. – Igen le
vagyok kötelezve, Elemér! a te gyöngéd, a te kiméletes, a te engedékeny
nézetedért. Hm! tehát oly bűnt nem követnék el, mely még inkább volna
ostobaság. Ezt mondád, hm! Igazad van! S hová vágynál áttétetni? A
fejedelemnek mezei hada szétszórva fekszik. A véghelyeken kívül Déván és
Kőváron van derekasabb csapatunk. De az elégületlenek szükségessé tevék,
kivált a Küküllő torkából Marosvásárhelyig, a hol csak nagy áldozat
nélkül lehet, őrséget tartani. Hol óhajtanál mezei kapitányságot? Hm!
legmesszebb Fehérvártól, legmesszebb tőlem, nemde?… Gyűlölöm Pécsi
Simont, tört ki most megint a nagybátya. Ha miattam nem tagadta volna
meg leánya kezét tőled, s ha soha ellenem semmi bűnt nem követ el, akkor
is hasonló erővel gyűlölném. Ha elégetné házamat, elrablaná vagyonomat,
nem növekednék gyűlöletem iránta, s ha megmentené életemet, nem apadna.
Állandó és teljes leend e gyűlölet koporsóm zártáig. Te tudod, s mégis
az ő részén vagy. Ne szólj Elemér, ne válaszolj, intett kezével az öreg.
Hallgasd végig, a mit mondani akarok. Ha én Pécsit úgy szeretném is, a
mint gyűlölöm, a fejedelem és ország érdekében óhajtanom kellene, hogy
vagy életének világa aludjék ki, vagy befolyásának minden eszközei, a
vagyontól a becsültetésig, széttöressenek.
– Szörnyű, szörnyű – kiáltá Elemér, nem fékezhetve magát.
– Szörnyű lehet, de igaz. Kételkedel? Lám, mily bölcs a fiatal kor,
midőn csak érzései után indul! Pécsi fényes elméjű, kellemes modorú és
nem rossz szívű férfiú, mondod. Megengedem. De mi hasznát vettük
elhiresztelt elméjének? Ő egy őrültházi vallás élén áll. S modora?
Simaság, aljas hizelgés a főurak irányában; finom, de annál sértőbb gőg,
a nép ellenében. Csekély sorsú szüléktől származott, hogy megvesse
eredetét, s a nagyok közé tolakodik, hogy visszataszíttassék általok.
Magasztalod szivét? Hm! tőlem a szivet vitatják el. S miért? Mert egy
csoport háborgó elem ellenében és a kivételes körülmények nyomása alatt
használni vagyok kénytelen azon fegyvereket, melyeket a hatalom számára
és igen békés időkben Pécsi kovácsolt. S micsoda jelleme van neki mint
államférfiunak? Midőn Bethlen Gábor első hivatalnoka volt, a némettel
czimborált s félig világosságra derített hitszegésének börtön lett a
díja. S bár most hűséget színlel Rákóczi ő fensége iránt, a közvádló
lajstromában neve mindig a gyanúsok közt áll. Zólyomi lázadásában aligha
nem vett részt és Székely Mojses együgyű fiának sem szégyenlene zászlója
alá állani, ha nem tudná, hogy szemem mindig rajta függ.
– Kit ne itélne el a törvényszék és az utókor, ha ellensége volna előbb
birája s aztán történetirója? – sohajtá Elemér, mély megilletődéssel.
– Minő badar beszéd! – dörmögte Kassai.
– Én bölcsnek vélem. Hisz urambátyám mondá egy igen nevezetes
alkalomkor.
– Én?
– Igen. Saját védelmére.
Az öreg úr ajkai fanyar mosolyra húzódtak félre. – Ellensége vagyok
Pécsinek, de a szombatosok országtörvény szerint honárulók s fejök a
pallosé. Azonban nem lélekzik-e még Pécsi? Nem hordja-e dölyfös nyakát
ezrek fölött? nem néz-e megvetéssel reám és reád? Törvényeink nyujtottak
nekem, mint ellenségnek, elég eszközt, hogy vérét onthassam. De, hm!
halott-e ő? Miért, he? miért nem az? Mert a kormány engedékenysége
aludni hagyta a törvényt, s ha Kassai István Pécsi számára éleszti föl,
azt mondták volna, hogy gyűlöletének áldozta e férfiút. Most a közkiáltó
hirdeté ki, s hirnökök hordták szét minden hatóságban az országtanács
azon határozatát, mely a szombatosok ellen a régi törvény szigorú
alkalmazását parancsolja, s ha Pécsi mégis babonája mellett maradna,
akkor, úgy-e, meg kellene büntetnem őt, bár ellenség vagyok, szintúgy,
mintha barátja volnék? Úgy-e, van eset, midőn a gyűlöletnek és
szeretetnek egy úton kell járni, s midőn te is azon halált mondanád ki
Pécsire, melyet én.
– Pécsi nem fog a szombatosokkal czimborálni – jegyzé meg Elemér.
– De fog – erősítette Kassai.
– Jó nemtője megőrzi őt e vakmerőségtől.
– Rossz szenvedélyei belesodorják.
– Lehetetlen.
– S ha megtörténnék, – folytatá Kassai – akkor hinni fogod-e, hogy csak
gyűlölet vezeti tettemet? Ha te, mint egy század kapitánya, kénytelen
volnál őt, kötelességednek engedve, fogolylyá tenni, akkor nem hozod-e
többé kétségbe, hogy nekem is kötelességem mindazt teljesíteni ellene, a
mit hivatali állásom parancsol?
Elemér gerinczén hideg nyargalt át.
– Nem, nem, – szólt, – Pécsit rajongása a nyilt lázadásig soha sem fogja
vinni.
– Egyikünk sem jós, Elemér! Ejtsük el e kérdést. Sűrű kárpit fedi a
jövendőt. Homályán sem az én vén, sem a te ifjú szemed nem tör át… A
harangok zúgnak. Minő zaj az utczán! Hej! gördítsétek székemet az ablak
elébe. Géczinét temetik. Talán én is láthatok valamit a nagy komédiából.
Maradj nálam, Elemér, míg lezúg e vihar. Hátha mennykő csap tar fejemre,
he! he!… Hol vannak a diákok, hol a táblai jegyzők, hol cselédeim?
Csődítse kend őket össze, titkár uram! Arról értesültem, hm! hogy Pécsi
Simon, a szombatos, pénzt fog a nép közé szóratni. Nem minden nap akad
ilyen bolond. Használni kell az alkalmat. Menjenek ki embereim. Erős
fiak, sokat gyűjthetnek össze a pénzből, ellökhetik a kapzsikat. Nosza!
vegyétek hasznát a szombatos őrültségének. Rajta! Fiam, Elemér, korodhoz
és a hivalkodó pajtásokhoz képest takarékos voltál. Mint mondod, van is
pénzed; de a vér nem válik vízzé, s nagybátyád, kitől te eddig egy
fillér segélyt sem kértél, tudja becsülni az atyafiság kötelékeit.
Szegény legény vagyok, s minden denárt verítékkel szereztem, módom és
kedvem sem volt a zavarosban halászni, mint Pécsinek! azonban a mostoha
termés mellett is talán lesz, min tengjek napról-napra. Emlékeztetlek
tehát, hogy épen most igértem neked háromszáz tallért, hm! szép összeg.
– Csak százat, urambátyám! – közbeszólt Elemér, – s én forró köszönetem
mellett bátor voltam megjegyezni, hogy saját vagyonomból is hordozhatom
az új helyzettel járó kiadásokat.
– Semmi köszönet, Elemér. Úgy emlékszem, kerek számmal ötszázat igértem.
Még ma meg fogod kapni. Hm! de nem mondám-e azt is, hogy egy derék
paripa is készen áll számodra, skófiummal áttört vörös takaróval?
Mondtam, hm! valósággal mondtam. Öcsém! négy hét alatt kapitány leszesz
a mezei hadaknál, s ha nem is szeretsz Gyulafehérvárott lakni, remélem,
közel kaphatok helyet számodra. Semmi köszönet, Elemér, a vér vízzé nem
válik. Fukarnak mondanak, mert tudom, hogy egyszerű polgára vagyok a
hazának, s a mesterember fia nem pöffeszkedik, mintha bársonyban
született volna, s már bölcsőjében a nagymogultól kapott volna névnapi
ajándékot. Bár tudná ezt Pécsi is. Ő szintén csak mesterember gyermeke,
de carrarai márványból szeretné sertésólait építtetni, mintha fölfedezte
volna a bölcsek kövét, az aranycsinálás titkát. Leánya számára a
Báthoryakból is csekélylené a vőlegényt. Hm! a gőgös paraszt! Feledd,
Elemér, Deboráht! ne gondolj rá! E hajadont a természet bűbájjal
ajándékozta meg, dölyffel és érzéketlen szívvel; apja vére és példája,
hódítani tud, boldogítani nem… Mily éktelen zajt üt a nép! Ma minden
naplopó részeg lesz! A nép közül kicsoda köszöni Pécsinek műveltségét
vagy szerencséjét? Úri szülék apródjait hizlalja, a koldus gyermekétől
undorodik. Hm! a pórruhában Apollót is faragatlan suhancznak nézné, de a
nyomorék gróf úrfit gyors futónak, a ragyás herczeget Adonisnak, s egy
szúette trón örökösét cziterázó szent Dávidnak képzelné. Pécsi hiú,
gőgös, dölyfös, erőszakos, rabló, vallástalan, tébolyodott… pazarló. Hm!
ordít a nép! Marakodik a harazsolt pénzen,… mindig közelebb, mindig
ferdébb a zaj. He, he! embereim nem utolsók lesznek a kapkodásban, még
tolakodásaikkal elvadítják Pécsi uram lovait, még szerencsétlenség
történhetik, hm!
Kassai szeme kárörömmel villogott, ujjai összehuzódtak, mintha pénzt
akarna kaparni, vagy körmét ellensége arczába vésni.
– A czudar megtagadta tőled Deborah kezét! Elemér, négy hét alatt
kapitány fogsz lenni. A gondviselés útjai csodálatosak! Ki mondhatná meg
előre, mivé szánt téged a végzet… Elemér, a katona engedelmeskedik, nem
okoskodik… Ha az ötszáz tallér elfogy, jusson eszedbe, hogy néhány vén,
de körülnyiratlan arany van vasasládámban.
Kassai nagy erőlködés közt mozdult meg karszékében, s míg száraz
ujjaival reszketve mutatott a vasrúddal és lakatokkal elzárt láda felé,
mely a szomszéd szobából kacsintott ki, kettős lárma csapta meg füleit,
s izgatott idegekkel, réz-sárga arczczal, foga közé vont al-ajakkal, és
reszketeg vonalain démoni kifejezéssel fészkelődék ismét az ablakhoz.
Most a karika-üvegekig nyomá orrát, szemei üregeikből elődüledni
látszottak, de már csak egy fényes hintó hátát veheté ki.
A Pécsi hintója volt.