Elemér marczangoló gondolatok zsákmányává lett.
Változatos s egymással veszekvő érzések küzdöttek keblében.
Gyulai a párbajra szabott szigorú büntetéstől mentette meg őt, de mit
használ a büntetést az önvád magasabbra fokozásával kerülni ki!
Vagy nem volt-e annak, ki Zsófia herczegkisasszony titkába avattatott,
lovagi kötelessége, az úr asztalához járulást megelőző hetekben minden
párbajt kerülni? Nem volt-e Elemérre nézve becsületi tartozás, saját
testének épségét védeni, hogy e delnő lelkiismeretét oltalmazhassa s ne
adjon alkalmat veszélyes fölfedezésekre? Nem kell-e tudnia, hogy
bajvívásban ő csak úgy kaphat sebet, mint ellenfele, s hogy a vér, mely
ereiből kiömlik, a lankadás, mely kórágyba szegzi, a fejedelmi család
közé örökéletű botrányt és meghasonlást vethet?
Elemér élénk színekben rajzolá maga elébe a helyzetet, melybe a
katholika hitvallású herczeglányt taszította.
Borzadva gondolt arra, mily közel már a karácsony, s e rövid idő alatt
betegsége enyhülés helyett akkora erősbülést nyerhet, mely a válságos
perczben a kamarási szolgálatra egészen képtelenné teszi.
S mi fog ekkor történni?
– Ah! – sohajtá Elemér – Gyulai szavaiból azon keserű vigasztalást
vonhatom, hogy mások nálamnál előrelátóbbak voltak, a baj ki van kerülve
s helyem betöltve. Úgy látszik, Gyulai utódom, s mily rossz véleményt
kell jellememről a herczeglánynak táplálnia. Személyes ügyemet előbbre
tevém érdekeinél. Szégyenbélyeg rajtam a becsületi vitában nyert seb,
mert bizonysága a becsületről való magasabb fogalmak hiányának. Nem
érdemem, hogy György herczeg jegyese nem volt elébe dobva a hazaküldetés
gyalázatának. S most mentve-e a titok föllepleztetésének veszélyétől? Oh
ég! – töprenkedett Elemér – Gyulai ügyes, lovagias, bátor; de könnyelmű,
és a túlságig közlékeny természetű. S nem tőn-e nálam is rosszúl
leplezett czélzatokat, s hány ember nincs, kiben még inkább bízik, mint
bennem?
Elemér gyönge szivét, mint a galambot az ölyv, éles körmökkel ragadta
meg az önvád.
Eszméi nyomonként rémítőbb lehetségekbe barangoltak.
Ha világra lépne a titok, nem volna-e ő is saját hitsorsosai előtt
bemocskolva? Nem tartatnék-e vallása kigúnyolásában silány eszköznek
vagy gonosz bűntársnak? S a fejedelem szabhatna-e oly szigorú büntetést
rá, mely a közvélemény méltó ingerültségével versenyezhetne?
E kérdések mindenike fáklyafény volt, mely sötét ösvényeken vezette
sejtelmes mélységek fölött.
Elemér izgékony figyelmét már többé nem kerülheté ki azon eddig általa
kellőleg nem méltatott tény, hogy Rákóczi fejedelem ellen terhes bűnt
követett el, midőn a ravasz Anna kéréseinek engedvén, csalás és
kijátszások eszközéül vállalkozott. Elragadta a költői s leventei
látszat. Csillogó fényben tünt föl előtte, hogy ő, az igénytelen ifju, a
legmagasabb rangú hölgy lelkiismeretszabadságának őre, s nem vevé észre,
hogy e ragyogó álerény leple alatt végre is egy hűtlen udvari szolga
fenyítést érdemlő csínyje lappang.
– És nem áll-e ily ballépések sorozatából egész életem! – sohajtá
Elemér. – Pécsi kész volt hozzám, a vagyontalan testőrhöz, kinek kardján
kívül semmije, még kilátása sem volt, nőül adni Deboráht. S ekkor Isten
büntetéseként veti magát nyakamra egy nagybátya. Jellemétől
idegenkedtem, kincsére nem vágytam, s bár hallám, hogy Pécsinek halálos
ellensége, nem volt szivem visszautasítani a gyűlölt öreget, kit annyian
üldöznek és vetnek meg, s ki lelki elhagyottságában s egy örömtelen élet
alkonyán, a közös eredetre hivatkozva, követelé tőlem a szeretet
kötelességét és a családi kötelékek becsülését. Szeretni nem tudtam őt;
becsülni tisztemnek tartám. De épen e becsülés egyenlőnek mutatkozott
Pécsi kárhoztatásával. Vagy ipam vagy nagybátyám nem élhet
emlékezetemben, ezt sejteté minden jel. A két ellenkező földsark
közelebb fekszik egymáshoz, mint szivök, s tudtam, hogy ragaszkodásomban
soha osztozni nem fognak. Inkább, mindketten, használatlanúl dobják el
azt. S mégis lemondottam-e nagybátyámról, mert vérárulásnak festé
gyöngeségem a szerelemnek hozandó áldozatot, s lemondottam-e Deborahról,
mert a szerelmet hittem az élet legdrágább kincsének, melyet elalkudni,
fölcserélni, s mint az aranyat silányabb érczekkel beváltani, nem
lehet?.. Oh! gyöngeség, neked mennyi neved van! Jóságnak mond a bamba,
gyávaságnak a szilárd jellemű, hiuságnak a bölcs, eszelősségnek az önző,
s Kassai Elemérnek mondalak én… S mily szemtelen voltam, – folytatá a
beteg ifju kéjelgő hévvel az önkínzást, – mily igazságtalan és nemtelen
voltam én, midőn tegnap Deborah fölött törtem el szivemben a pálczát.
Mit vétett ő, ha velem szakított? s ha midőn én őt határozatlanságommal
évek óta megtagadám, végre tudatá velem, hogy atyját nem tagadhatja meg
oly ifjuért, ki egy rögtönzött nagybátyáról nem tud érte lemondani.
Elemér ágyvánkosába szorítá arczát, hogy könnyeit saját maga elől fedje.
A szegény ifjú csak egy körülményt feledett ki okoskodásából; azt a
kaczér tekintetet, melyet Deborah Gyulaira vetett, s mely a lyány
magaviseletét egészen más világításba állította volna. Csak imént Gyulai
észrevehetőn czélzott erre; de a leghatározottabb szavak sem birtak
volna elég erővel bármi gyanut csempészni Elemér szivébe oly gyarlóságok
iránt, melyek az imádott lyányt a közönséges némberek, a hétköznapi
lények színvonalára sülyeszthetnék.
Nincs is lehangolóbb kiábrándulás, mintha kénytelenek vagyunk azt, kit
imádtunk, midőn angyalnak többé nem hiszszük, démonnak nem képzelni. A
csalódott szív utolsó hiusága: nagyszerű csalódáson könnyezhetni.
Elemér sokáig könnyezett haragudva e gyöngeségért, s haragvék, hogy nem
tudja szeméből az utolsó cseppel szivében az utolsó dobbanást előidézni,
és bevégezni az élet színpadán azon elhibázott szerepet, mely a játszót
nem lelkesítheti, a nézőt pedig részvét helyett közönynyel tölti be.
Tartós és méregkeserű fölindulások után a lélek túlizgatottságának a
test lankadása vetett véget s e visszahatás annyira makacs volt, hogy
Elemér néhány órát töltött oly kimerültségben, mely ájuláshoz
hasonlított s oly féléber állapotban, mely az alvás majd minden
jelenségeit egyesíté.
Midőn kábultsága – mint a nehéz felhő a láthatárról, melyet ólomlemezzel
látszott befedni, – végtére eltünt, Elemér csak egyetlen érzés
lidércznyomása alatt szenvedett. Üldözé Gyulafehérvár háza, utczája,
mezeje, ege. Unta e tájat körülvevő levegőt szívni, gyűlölte a vidám
sugárt, melyet ablakrostélyához küld a nap, gyűlölte az utolsó csillám
elhalásával bekandikáló alkonyt, a szomorú sötétséget, mely ezt követé,
a kedélyes gyertyafényt, mely a homályt és az élénken pattogó kandalló
tüzet, mely a hideget tiltotta ki. Szerencsétlennek érzé magát, ha a
közel fekvő székesegyház toronyórája mély és átható érczével
figyelmezteté az időre, s még inkább neheztelt a hosszas közök miatt,
melyek alatt a harang néma volt, s a gyűlölt időparányokat, a perczeket
és másodperczeket – figyelem nélkül hagyá tovább osonni. A palota
kapuinál őrt váltottak s a parancsszó és fegyver megcsattant; de megint
sokáig, igen sokáig hallatszott mind a parancsszó, mind a fegyver. Hogy
melyik volt alkalmatlanabb Elemérnek, kartársai zaja-e vagy csendje?
nehéz volna meghatározni. Iszonyú éjt töltött, s virrasztásai és bősz
álmai benne csak azon meggyőződést erősíték meg, hogy mielőbb el kell e
várost hagyni, mielőbb menekülni kell e helytől és tárgyaktól, melyek
szomorú emlékekkel vannak összekötve, ha kedélybetegségéből gyógyulni és
férfihoz illő lélekerővel akar birni.
Ezt sugta az első benyomás is; ebben szilárdítá meg a későbbi fájdalmak
tömött csoportja.
De a terv és kivitel nem áll mindig oly közel, mint a küszöbtől a szoba.
A nemesi társaság zászlójának hír és engedelem nélküli elhagyását a
legszigorúbb büntetéssel fenyítették.
Az ifjak bizonyos szolgálati év elteltével, s némely esetben még az
előtt is, kilépési kérelmöket benyujthatták ugyan; de a fejedelmi
udvarra mindig rossz hatást gyakorolt, midőn az nem volt ismeretes és
kielégítő okokkal támogatva. S ha lettek volna is Elemérnek ily okai:
vagyontalan lévén, hová forduljon? hol nyilik pálya számára? hol van a
foglalkozásra tér, hol a visszavonulásra nyughely?… Sehol, épen sehol.
Józanon tehát csak áttételről lehetett szó.
De hova, a közszolgálat mely terére?
Elemér tiszttársai, ha megunták a dísztermekben és a palota bejáratai
előtti őrködést, azon voltak, hogy küldetésekkel bízassanak meg, s
residensek vagy rendkívüli követek mellett alkalmaztatást nyerjenek.
Ilyesmit Elemér szerénysége, ha ajánltatnék is, visszautasított volna;
mert nem hitte, hogy a hozzá hasonló műveltségű egyén a diplomatiai
nehéz pályán alárendelt helyzetet is kellőleg be tudjon tölteni.
Ő csak a kardot birta forgatni; a tollnak – képzelete szerint – sokkal
nehezebb forgatását a gondviseléstől kegyeltebbekre bízta.
Nem volt tehát más választása, mint a mezei hadakhoz tétetni át magát.
De itt is mennyi akadály nem tolult elébe!
A testőrségtől a mezei hadakhoz előléptetés nélkül csak az küldeték, ki
csínyei vagy ügyetlensége miatt a fejedelmi udvarban maradásra nem volt
méltó.
Elemérnek tehát, ki eddig mindig hátrahuzódott, most a hiu- és becsvágyó
úrfiak nyugtalanságával kellene az előljárók pártfogásáért cseleket
szőni, s a fejedelem kegyeltjeit esdeklésekkel ostromolni, hizelgésekkel
megnyerni. E szerep jelleméhez nem férhetett. Hogy jusson máskép az
előléptetéshez, mely egyedül teszi lehetségessé szerencsétlen
szerelmének tanyájától hosszas időre, talán örökre elszakadni?
Könnyű annak boldogulni, kinek Krisztus a barátja: mondaná Gyulai
Ferencz, ha most betegünk ágya mellett ülne s lélekküzdelmeinek tanuja
volna. A ki a hatalmas Kassai unokaöcscse, az játszodva juthat czélhoz:
tenné hozzá, ugyan csak Gyulai, a fürge s minden ajtónál szivesen
kopogtató kamarás.
Elemér legutoljára gondolt nagybátyja segélyére, s akkor is kényelmetlen
rezgést érzett idegein átrohanni, mintha egy jó nemtő, egy messzelátó
sejtelem, egy felette könnyezve őrködő szem, vagy az aggodalom mezében
lappangó önérzet óva intené, hogy hagyja inkább szivét a fájdalom éles
körmeitől szünetlen marczangoltatni, tűrje inkább, hogy minden kőről,
melyre lép, minden alakból, melyre néz, minden zugból, hová vonul, a
kínzó emlékek egész raja rohanja meg, mintsem Fehérvárról való
menekülésre Kassai István közbenjárását vegye igénybe, mintsem tőle
fogadjon el oly pártfogást, melyet a többi nagybátyáktól az unokaöcsök
méltán kérhetnek s minden nehézség nélkül meg szoktak nyerni.
Eddig Elemér függetlensége azon épült, hogy szegénysége mellett sem
szorult jobban a dúsgazdag rokonra, mint ez rá.
Most az első kérés az alárendeltség első lánczszemét verné az ő szabad
szellemére.
Tudta azt is, hogy az öreg Kassai, ki senkit becsülni nem szokott,
iránta bizonyos tartózkodást érez, épen azért, mert valamint szükségei
nincsenek, úgy becsvágya sincs, s valamint a nagybátya pénzes ládáját,
úgy befolyását sem veszi igénybe.
– S most nem fogja-e ő gondolni, – sóhajtá Elemér – hogy a hiuság tört
útján akarok én is járni, s nem várva be a sort, előre tolakodom, csak
azon érdemre támaszkodva, melyet nagybátyám a fejedelemnél hosszas
szolgálatokkal szerzett. S mivel indokolhatom kivánatomat, midőn a
valódi okról hallgatnom illik? És nem tudom-e szint oly jól, mint
ellenségei, hogy ő a legönzőbb emberek közé tartozik, ki semmi
szolgálatot ingyen nem tesz, s mindenért túlságos árt követel pénzben,
alávetésben, sőt a közhír szerint, ha kell, még bűnben is? Én volnék-e
egyetlen, kit Kassai István melléktekintetek nélkül segítene? Oh ég!
mittevő legyek?
Elemér nyugtalanul hánykodott ágyában.
Aggodalmaihoz járult még Deborah vádja is.
Nem hitte ugyan, hogy nagybátyja Pécsi ellen utczai lázadást támasztott
volna, s annál kevésbbé, hogy a Deboráhra szórt durva bántalmak
előidézését rája lehetne róni; de mégsem vívhatta le azon gyanuját,
mikép a szombatosok ügyét Kassai csakugyan Pécsi megrontására hozta
szőnyegre. Ezért félelmes undorral kezdett az öreg úrra gondolni, s
majdnem iszonyodott azon küszöbre lépni, melyen belül egy általa becsült
család ellen annyi gyűlölet él.
De bár mennyi okot hozhatott föl elméje a nagybátyjához folyamodás
gátlására, egy levívhatlan indulat, mely távozásra ösztönzé, uralkodott
Eleméren, s ha nem győzött is le, legalább háttérbe szorított minden
mást.
Mihelyt orvosa, ki a szokott reggeli órán megjelent, sebét beköté s
nyugalmat ajánlva távozott, Elemér legott öltözködni kezdett, s
katonaköpenyét fülig vonva, a palota mellékkapuján kiosont. Sápadt
arczczal, élénken verő szívvel haladott a Miklós-kapu felé. Sietett, de
vissza-visszatartózkodva, meg-megállva és ismét gyors léptekkel
előnyomulva, sietett a «beteg asszony» temetésére gyülöngő nép közt
magának rést nyitva, a hatalmas nagybátya, Kassai István szerény
hajlékához.
Midőn a kilincsre tevé kezét, azt hivé, hogy meleg és nyugtalan szívét
egy jéghideg kéz megszorítá.