Midőn Elemér a Mikó-házból távozott, a csapásnak, mely őt érte, egész
súlyát épen temérdeksége miatt nem érezé.
Keble fásult volt inkább, mint izgatott, s önérzete, ha nem is bírt
fájdalmán uralkodni, annak küljeleit letiltá az arczról, s hevesebb
rohamait óvatosan mérséklé.
A fejedelmi udvar III. osztályához közeledvén, bajtársai épen őrt
váltottak. A künn és foglalatosság nélkül levők nevetve és baráti
szivességgel üdvözölték, tréfáltak gyors fölgyógyulásán, tudakozódtak a
történtekről, s volt ki dévajon – mint ifjaknál szokás – czélza a
szerelemre és Deboráhra, volt ki megbocsátható gyöngédtelenséggel a
nagybátya magaviseletéről ejtett kellemetlen szavakat.
Úgy szerették Elemért, mint testvéröket, és mégis ellenségként sem
érinthettek volna kedélyében fájóbb húrokra.
A velök töltött percz jobban fárasztá, mint a küzdés, melylyel a
Mikó-házban annyi arany álomtól és boldogságtól vált meg. Míg csak a
viszonyok kedvezése fordult el tőle, de Deborah hidegségét nem a szív
kihülésének vélte, míg csak Pécsi háza volt zárva a gyűlölt nagybátyának
unokaöcscse elől s nem a lány hajlama, míg egymásé nem lehettek, de a
nélkül, hogy lemondásuk a közöny jelmezét hordaná, oh! addig Elemér még
áldá a gondviselést s az élet fáradalmait, s hétköznapi örömei közűl oly
szivesen menekűlt a reménytelen szerelem ábrándvilágába, mintha a
bánatnak is saját édene volna, melynek sötét, regényes árnyaiból s
könyharmattól áztatott virányairól csak a ledér szív vágyhatnék többé
vissza a boldogság verőfényes tájékaira. De most… most, a mikor Deborah,
kit istennőként imádott, maga rombolta le az oltárt, melyet számára az
ifju rajongó emelt; most, a mikor nemcsak szerelmét vonta el tőle, hanem
nemesebb, fensőbb természete iránti hitét is néhány kedélytelen szavával
meggyilkolá; most e sivár elhagyottságban úgy rémlék Elemérnek, hogy az
ő árva szivétől kezdve minden tárgy elvesztette életjelentőségét, s
valamint keblében nincs meg többé a drága eszménykép, mely a helyet, hol
őrizé, szentté tette, úgy az egész érzéki világ is e percztől kezdve
valamit sirat, mi belőle elraboltatott, mi soha vissza nem kerül, s mi
azt a kellem igézetétől és a vidámság mosolyától örökre megfosztotta.
Szemünkben egy könny elég arra, hogy elfátyolozza a csillagok fényét. S
ki örömeit eltemette, a tavasz virágos kertjeiben is csak temetőben
járkál, minden kő a keresztet, minden fa a fejfát hozza emlékezetébe s a
porszem, mely a verőfényben játszik, a port, melyet a koporsó zárva
tart, míg a deszkák elrothadnak.
Szerencséjére Elemérnek a párbajban nyert seb a mozgás, belizgatottság
és surlódások miatt ingerülve, mindinkább kezdett sajgani,
külfájdalmakkal súlyegyenzé a lelkieket, s lázat idézvén elő, nem
engedte a gondolatoknak egy tárgy körüli összpontosulását.
Tompa, mély és tartós álom követé a kimerültséget, s már a reggel
szürkülete félig földerítette a beteg szobáját, midőn az csendesen
kinyitá szemeit, s előbb jobb karjára, mely, mint látszik, még
túlérzékeny vala, tekintett, s aztán figyelőn, kémlőn a vánkosokra,
gyógyszeres üvegekre, a kerevetre, a fogasra, hol handzsárok, lándzsák,
kardok, pisztolyok és egy idomtalan torkú kerekes puska függöttek.
– Lám, lám! otthon vagyok, s csakugyan az én saját szobám! mondá
érthetőn, hogy maga is hallja szavát, abban keresve mintegy tanut
ébrenléte iránt. Magyarországba vagy pokolba ragadtak-e szilaj álmaim,
mit tudom én? Élet és halál ölelkezett körűlem. Különös vegyülete volt a
kéjnek és kínnak, mely ereimben pezsgett, zsibongott.
Elemér a történtek és lázálmak zűrzavaros tüneményei közűl, melyek
egymást félre- és előtolva lebegtek lelke előtt, rendre különválasztá s
összefűzé a valóságot, s midőn a téli nap hajnalsugarai ablakára
sütöttek, már elméjében is minden világossá lett.
Ah! hogy kedves csalódásainkkal egyszerre nem szünik meg életünk!
– El, el innen! De lesz-e a széles világon hely, melynek minden fűszála,
minden zsendülő virága és hervadt levele ne kiáltsa nekem: el, el
tőlünk! Elemér e sohajjal a vánkosra visszahajtá fejét.
Legelső látogatója Gyulai Ferencz volt.
– Hát megint ágyba huzódtál? – szólt szeles és dévaj modorával, miért
nem ültél tegnap itthon, vagy miért fekszel most? Kijárásoddal mindenkit
figyelmeztettél, hogy párbajod volt; bennüléseddel elhiteted velök, hogy
veszélyben forog életed. Nem rajtad mulik, pajtás! ha a «nemes társaság»
tagjai sorából trombita és dobszó mellett kicsapnak, s csak ne kellene
még fekete palástot tartani nyakadon a czeremonia alatt, s ne volna a
bakó kötelessége azt az ünnepi szertartás végével sajátkezüleg
lekapcsolni rólad! Megköszönném ő kelmének e furcsa szolgálatot.
Elemér leirhatlan közönynyel hallgatá Gyulai szavait.
– S te meg sem ütközöl? arczodon a szemérem vércseppéből egy parány sem
jelentkezik? Hát miért szabadítottalak meg a bajból, ha haltermészeted
miatt áldozati készségemért még hálára sem számíthatok? Pedig nem
hullott-e ki majdnem zsebemből a kamarási kulcs, melylyel az elfogadási
termeket a szolgáló apródok- és a könyörgő nagy uraknak megnyitom? A
testőrkapitány már az udvarmesternek közlé azt a gyanuját, hogy
alkalmasint füllentek. Szerencsémre az a buta Kőszegi, kivel vívtál,
egyszerre éleseszüvé vált, kitalálta még gondolataimat is s velem
mindenben egyenlőn vallott. Megérdemli, hogy druszámnak hívjam, bár nem
Ferencznek, de Tamásnak keresztelték, azonban ily csekély tévedés a
névben nem bír jelentőséggel. Elég az hozzá, Kőszegi az eget veri
fejével, hogy oly jeles családból, minő az enyém, druszája akadt.
Míg Elemér fásult nyugalommal hallgatá a párbaj iránt tett előleges
nyomozatot, melynek kimenetele katonai rangjába kerülhetett volna,
Gyulai elbeszélé a további vizsgálatoknak véget vető csínyt.
Ő tudniillik magára fogta Elemér megsebzését s tanúul Kőszegire, a
párbajvívóra hivatkozott. A történetet úgy adta elő, hogy kardhordozási
ügyességről vitatkozott Elemérrel, s a próbán tőle egy vak ütést kapott,
melynek sárga foltját mutogatá is, míg viszont a hévtől elragadtatva, ő
a kard élével sérté meg diadalmas versenytársát, de tüstént bocsánatot
kért ügyetlenségeért, mit sebzett barátja, ha megkérdik, bizonyosan nem
fog eltagadni.
– Így hát czimborám, szólt Gyulai, mindent körűlményesen előadva, neked
más tennivalód nincs, mint kapitányunk és az udvarmester előtt
kinyilatkoztatni, hogy nem kivánsz semmi elégtételt és szivedből
megbocsátasz nekem.
Elemér, bár alig figyel a történtek elbeszélésére, annyit mégis sejt,
hogy Gyulainak köszönettel tartozik, s a jelenleg használatban nem levő
jobbja helyett balját nyujtá neki.
– Már most, czimborám, szólt Gyulai a kerevetről felpattanva, sietnem
kell Anna nénihez, ki a beharangozáskor rám vár; de, ne hidd, hogy
pénzzel, nem vagyok oly adósság-csináló, mint a világ hiszi, s azt se
hidd, hogy templombamenetel végett, nagynéném korántsem oly vallásos,
minőnek ki van kiáltva, ha! ha! ne hidd! Tudnék én szépeket beszélni
asszonynéném kegyességéről, ha! ha! Tegnap este is nagyon furcsa
kötelességet tukmált rám a herczegkisasszonynál. Nevetnem kell, ha
meggondolom, hogy fejedelmünk, kivel a belátásban bölcs Salamonon és a
svecus királyon kivül senki sem versenyezhet, még saját háznépét sem
ismeri. Hüm! pajtás, szeszélyes fejecskéje van Zsófi
herczegkisasszonynak! Ha te, Elemér, tudnád, a mit én tegnap óta tudok.
– S mit tudsz? kérdé most a beteg öszpontosított figyelemmel.
– Azt, hogy a nők a ravaszság testvérhugai, válaszolta kikerülőn Gyulai.
– A herczegkisasszonyról akartál nekem beszélni.
– Csak azért, hogy róla Pécsi Deboráhra térjek át.
Elemér arcza halvány színt váltott.
– Deborah, szólt Gyulai, Erdélynek alkalmasint legszebb leánya, s csak
azt akarnám tőled, de megbántás nélkül, kérdeni, hogy hasonlíthatlan
varázsú szemei szivének szolgálatjában állanak-e, vagy csak mint
szabad-csapatok folytatják a háborut eszünk ellen. Isten látja, hogy
nekünk férfiaknak, eszünk nincs jól vértezve oly szemsugarak ellen,
melyek élökkel a numidák nyilait is megszégyenítnék. Elemér, téged
Deborah lovagjának tartanak; te, mint tornákon mondani szokás, évek óta
az ő szinét hordod jelül, szólj igazán, nagyon hiúnak tartasz-e?
– Egy kevéssé az vagy Ferencz, – válaszolá a beteg.
– S Deborah, de ne haragudjál! ne volna-e egy kevéssé tetszelgős?
Elemér mellét visszafojtott sohaj emelé.
– Deboráhról, – szólt, – csak azt mondhatnám, a mit a személyesített
erény sem vehetne ócsárlásnak, ha mi gyarló halandók az ő halhatatlan
tulajdonai felől beszélgetnénk.
– Te imádod Deboráht, s igazad van, ha engem nevetségig hiúnak tartasz.
Másnál lehet tetszelgés, a mi Deboráhnál csak az elfogulatlan és élénk
kedélynek mozzanata. A szeleverdi urfiak önhittsége gyakran
tulajdonított mély jelentőséget még annak is, ha egy szép leány
összevonta szempilláit, midőn a szellő vagy sugár kellemetlenül érinté.
De már eleget fecsegtünk, s Anna néném lehord késedelmezésemért. Isten
veled, Elemér! Feledd el, hogy Zsófia herczegkisasszony nevét
említettem. Ha, ha! csak azt szeretném tudni, ki volt még oly vakmerő
levente, mint a milyenné Anna akar engemet tenni? Nincs furcsább
teremtése az Istennek a szeszélyes némbereknél.
– És vétkesebb a hallgatni nem tudó férfiaknál, – tevé hozzá Elemér.
Gyulai arczára vér szökelt. – E megjegyzésedet nem fogom soha feledni.
Kérlek, ha sejtesz valamit, ne itélj balul. Legjobb barátom vagy, s
tudom, hogy minden gondatlanul ejtett szavam kebledben mélyen el van
temetve.
Ezzel Gyulai távozott.