Pécsi Simont a történtekről értesülés kiragadta magányából.
Meg akarta mutatni, hogy ki ő; látni akarta, hogy mit tartanak felőle.
Daczczal tölt el keserüség helyett. A szerény visszavonulást
gazdagságának és tekintélyének fitogtatásával szakítá félbe.
Kedvező alkalmat nyujtott erre Gécziné gyászesete.
Szégyelte az élő rokont ismerni, a halottat büszkén vallá magáénak.
A «beteg asszony» nem volt egy főúr társaságába való, mert férjét a
gúnyoló népnek ketreczben mutogatták; de a «beteg asszony» holttestét a
családi sírboltba fejedelmi díszszel kelle eltakaríttatni, mert a nép
hasonló gúnynyal illette Pécsi Simont, mint egykor Géczit, s e silány
tömegnek nyomorult véleményét kislelkűség volna tekintetbe venni.
S mint fogja boszantani Kassait, ha üldözöttje, aggodalom köde helyett,
homlokán a magas rang és szertelen vagyon dicskörével jelen meg, s ha a
nép, mely tegnap dühös szelindek volt, ma szelid és alázatos uszkárrá
válik!
S mitől félne Pécsi?
Talán a szombatosok elleni törvény fölélesztésétől?
Hisz nyiltan nem állott még e felekezethez.
S hát Kassainak nincs-e oka tőle félni?
Nem volt-e Pécsi egykor mindenható korlátnok, nincs-e most is erős
pártja az aristocratiában, s nem üríthet-e ki aranynyal tömött zsákokat,
akár a boszúért, akár becsvágyból, míg a fukar Kassai a halált sem
váltaná meg a rája nézve még iszonyúbb halál – a pénztől megválás által?
Volt-e csalokoskodás e nézetekben? vizsgálni nem akarjuk, csak
följegyeztük.
A «beteg asszony» holtteste díszes terítőn, drága kelmékben hevert, míg
nem hármas koporsóba záratott, s fölemeltetett a halottas kocsiba,
melyet gyászfátyollal takart hat paripa vont a székesegyházig, hogy ott
nagyhirű papok szónoklata s a püspök búcsúztatója avassa a Pécsi Simon
balázsfalvi sírboltjának méltó lakosává.
A szónoklatok ki is tüntek, s a nép figyelemmel hallgatta, míg a főurak,
kik majdnem teljes számmal voltak jelen, gyakran feledék szemeiket az
ismeretlen czímereken, melyek az egyház falait belepték, s tanakodni
látszottak: melyik a Pécsieké, melyik a Géczieké?
A fejedelem a szertartáson nem volt jelen; de György úrfi tartván magát
a «tegnapi dynastiák» azon aranyszabályához, hogy a trónörökösnek az
ellenzékhez kell szítni, egész udvari személyzetével ott vala.
Némelyek nagy fontosságúnak rebesgeték a tényt, mivel híre járt, hogy a
fejedelem még életében utóddá fogja választani György úrfit; de Pécsi
bölcsebb államférfiú volt, mintsem a fiatal herczegnek, ki iskoláját
most végzé, elégületlenségét csak félig megtanult leczkénél többnek
vegye, s ha büszkén tekintett a díszruhás halotti vendégekre, nem a
jövendőre számíta, hanem jelen helyzetének súlyát méregeté, s elégnek
találta azt, még Kassaival szemben is.
Ez adott szép és kifejezésdús arczának akkora méltóságot, mintha római
patricius volna, még pedig a köztársaság arany korából.
Az isteni tisztelet végével a koporsót megint halotti kocsira tevék s
eljött a döntő pillanat, mely Kassai és a népzavargás ellen volt
kiszámítva.
A holttestet Balázsfalvára a Mihály-kapun kellett volna vinni, de Pécsi
a Miklós-kapu felé indítá, hogy Kassai háza előtt vonassék halkan
tovább. Értesülve volt a vén korlátnok gyöngélkedő állapotáról, mely őt
szobájában tartá, s tudta gyermekies kiváncsiságát, hogy lopvást mindig
az ablakon tekintget ki, s ha fontosabb látvány nincs, az utczagyerekek
veszekedéseit élvezi.
A nagy és kicsiny harangok megkondultak.
A főiskola minden énekelni tudó növendéke zengé a gyászdalokat.
Néhány pap is a tetem előtt járdalt, zsoltárral kezében, áhítattal
arczán.
De a kiséret, mely a koporsó után ment, volt hivatva, nagy benyomást
tenni az összecsődült tömegre.
E kiséret létesítése a porból emelkedett főúr sok fáradságába került.
Nem alázhatá le magát unszolásokig, s a Kassai elleni dacz egy félig
elhangzott név körül dicskört vonni nem volt elég erejű.
Mikó, ki Pécsi régi barátja vala, czímeres kocsija elé hat lovat
fogatott, s fekete bársonyba öltözött nején ragyogtak az ékszerek, három
ősanya takarékossága és fényvágya csillogó emlékei.
Szerédi a vén Kassai ingerlésére megjelent díszhintójával, s ezt azért
sem mulasztá el, mert alkalmat lelhetett a másik fölvergődött főúrnak,
kit most pártol, nevetséges gyöngeségeit kémleni, és élczekre használni.
A Mikó és Szerédi rokonságaiból jelentékeny számú dandár telt ki, nyalka
öltözetben, szilaj méneken; György úrfi kamarásai közül is egypár
csatlakozott hozzájok, s Pécsi a Fehérvárhoz közel fekvő jószágaiból
tudott annyi védenczet és uradalmi tisztet előállítani, hogy a testet
követő tömeg számára és fényére nézve az emlékezetesek közé vala
sorozható.
A «beteg asszonyt» e csoportozatból talán senki sem ismerte, csak azt
tudták, hogy a népsöpredék bántalmai okozák halálát s hogy Pécsi Simon
rokona volt.
A gyászmenet tehát erős tiltakozásnak látszott azokra nézve, kik Bethlen
Gábor fejedelem megbukott miniszterének befolyását tagadták, s kik többé
veszélyesnek sem hivék a haldokló oroszlánt, egy régi mesében említett
állatként, megrúgni. Azonban a mi az idegennek és a sokaságnak imponál,
a részleteket vizsgáló és a viszonyokat ismerő előtt gyakran veszti el
komolyságát, s az erő öltözékében a gyöngeség alakját gyaníttatja,
vaspánczélban az izmatlan testet, melynek csak tehetetlenségét növeli
az, mit védelmül vett magára.
A gazdagság varázsával inkább hatott Pécsi, mint az aristokratikus
összeköttetések dicskörével.
A hintó, melyben ült, Brandenburgi Katalin menyegzője óta párjára nem
talált, mert Rákóczi az aranyat nem kerékpántokra szerette veretni,
hanem szekrényébe zárta el, s példája hatással volt fiatalabb korú
országnagyokra, kik a pazar Báthori Gábor és a fényűző Bethlen udvarában
nem tehetik még hosszas megszokás által második természetökké a csínt,
választékosságot és ragyogást.
S ha Pécsi hintójának diszítményei a dúsgazdagot vezették a bámész nép
képzelődése elébe, kecses alakja a szép izléssel birót elégíté ki. Nagy
volt a nélkül, hogy a nehézség eszméjét költené föl. Nemcsak külsőjének
és borítékának színe, de minden, a legkisebb szegtől a legizmosabb
izekig, oly összhangzású, mintha nem egyberakva, hanem egyszerre lett
volna alkotva, s a választás, rendezés és széparányuság nehézségeit nem
is kellett volna leküzdeni, mert azok önkényt oldattak meg.
Azurkék szövetű s áttört aranytól csillogó hálóval borított hat andaluzi
szürke vonta a pompás járművet, büszkén hordozva nyakát, s oly
iskolázattal, melynek föladata volt sok mozgékonyság mellett keveset
haladni s az idomok szépségét, a vér tüzét, a meghajlások kecsét
tüntetni föl. Mindenik ló mellett, vezetéket tartva kezében, díszruhás
csatlós léptet. A fogat előtt a kengyelfutó halad, mintegy utat törve, a
hintó háta mögött pedig a szolgák sűrű csoportozata.
Pécsi Simon egyedül ült a bibor-vánkosokon, betegsége miatt Deborah
jelen nem lehetvén.
Az agg államférfiú tekintélyes alakjával, az esteledő kor minden sajátos
szépségét és méltóságát kifejező arczával, tar homlokával, nagy kék
szemeivel, hideg s mégis szives magatartásával, melybe jellemének s a
gyászszertartásnak kellő komolysága vegyült, nem tévesztheté el hatását
a tömegre, még akkor sem, ha a vagyon, rang és hatalom számos
jelvényeivel nincs körülvéve.
A merre a hintaja haladt, emelkedtek a fövegek, mintha a harmadik nap,
mely a nép rakonczátlansága után telőben van, ugyanannyi év távolságát
ékelné a jelen hangulat és a régi közé.
De a tisztes férfiu egészség-piros vonalai most a szokottnál jóval
halványabbak voltak, s ki tudná, e csekély elhajlás hányféle indulatot s
mekkora szenvedélyt jelezett!
Mi nem jutott Pécsi eszébe, míg tekintete csendesen nyugodott az
egyéneken, kiket most bámész kiváncsiság csődített össze, s egykor vak
düh?
A hintó ajtóinál jobbról és balról egy-egy udvari tiszt lovagolt,
bogláros övében rakott mívű vadászkéssel s hosszú török pisztolyokkal.
Mindkettőnek nyregkápájáról zömök vidrabőr-zacskó függött. A hogy a
menet a templom körét áthaladta, az udvari tisztek marokkal kezdték
szórni a pénzt.
A közszokás ellenére ezért zárta be Pécsinek, a legközelebbi rokonnak
hintója a gyászkiséretet.
A jelenet, mely bekövetkezett, vadabb volt, mint a mennyit mélyebb
érzésű kedély mellett rendezni vagy csak eltűrni is lehetett volna, de a
gazdag fölvergődöttet hiusága és sértett gőgje ragadá a temetéskor
divatozó alamizsna-osztás e badar gyakorlására.
Kapzsi öröm zaja vegyült a gyászénekbe, tolongás háborítá meg az ünnepi
menetet, a mulandóság rendítő eszméje mellé az élet alávalóságának
érzése társult, s a halottat a rothadt élők csődülete látszott
nyomról-nyomra üldözni.
Hullott a réz és ezüst pénzdarab göröngyökre, hóra, a feltartott
süvegekbe, a nép fejére, egy érczeső, melynek minden cseppje a
szégyenpírt kellett volna a tömeg arczán föllobbantani, de csak örömét
gyujtá meg.
Pécsi komolyan nézett ki a hintóüvegen. Észre vett minden mozdulatot.
Látta azt, ki görcsösebben szorítá tenyerébe a dénárokat, kinek szeme
birvágygyal villog a szerencsésebbek szerzeményére, ki daczos vonalait
mosolyra torzítja az ezüst hetesre vagy lengyel forintra, mely ölébe
hull, ki a kövér alamizsnán hálálkodva fogja össze kezét, s ki a
pénzosztók lovainak zablafékéhez kapkod, mintha az ajándékot rablással
akarná bővítni.
– E nyomorultak támadták meg leányomat, s fenyegettek engemet. Hadd
veszítsék el eszöket ma pénzemen, mint tegnapelőtt Kassai üres szavain.
Hadd legyenek most ittasok a bortól, mint akkor a dühtől. Melyik volna
közülök, ki harminczegy kispénzért ne adná el magát a Megváltót is? Ime,
az iskolamester most már nem félne a kis Gyulai selyem-ostorától! Mindig
lovaim előtt lábatlankodik, csatlósomnak kell az útból félrelökni őt, s
ismét itt van.
Ilyen a nép! S hát az a vastag asszony vajon nem Panna-e, ki tigris
körmeivel Deborah arczának rohant? Ah, leányom, sohajta ekkor Pécsi,
látván, miként a kövér nő ökleit szorította össze a helyett, hogy
kinyitná. Szegény gyermekem! életed csakugyan nagy veszélyben lehetett.
De mi az?
Pécsi e kérdésre, mely a fölvillant gondolattal egyszerre szavakban is
kitört, sáppadt lett.
Valaki tudniillik ezüst féltallért fogott ki, s egy vén koldusnőnek adá
át, ki évei miatt a földre nem görnyedhetett, a légbe nem kapkodhatott,
s a pazarlás nagy napján üres kézzel maradt.
Pécsi hirtelen feltárta a kocsiajtót, s néhány körmöczit dobott az
ajándékozóhoz. A csillogó aranydarabok épen ennek lába elé hullottak. Rá
se tekintett e csábkincsre, pedig avult ruhája volt, de a helyett gúnyos
mosolylyal fordítá szemeit Pécsire.
Ismeretes arcz!
Pécsi merengett, fölkutatta emlékezetét, hasztalan!
Pedig bizonyosan többször látta ezt az embert.
Ki lehet ő?
A főúr homlokára sötét felleg vonult.
– Rajongónak kell lennie! Gyilkosommá is lehet! Bizonyosan a szombatosok
gyűlölője!
Pécsi visszább vonúlt hintajába, és sokáig, sokáig nem látta, mi
történik körülötte.
Őt lehangolá az önérzet első nyilatkozása; mert zaklatott kedélye
veszélyesnek vélte azt, kit nem vethetett meg.
Pedig az önérző férfiu, a jámbor kőmíves volt, ki a szombatosok elleni
kitörés alkalmával mindent tőn a Pécsi Simonra és Deboráhra fölingerült
tömeg csillapítása végett.
A temetési kiséret a Miklós-kapun túl volt már, midőn Pécsi észrevevé,
hogy merengése megfosztá őt a legérdekesebb látványtól, melyre
sovárgott, tudniillik a hatás szemléletétől, mit a kiváncsi Kassaira a
nép hódolata, a számos gyászkiséret, a pazar fényüzés gyakorolt.
– A pimasz tollrágó, gondolá magában, ha nem fél a megismertetéstől,
kétségtelenül a koldusok és csavargók közé lopódzott volna, hogy néhány
fillért az éhező gyomrok és meztelen testek elől elkaparíthasson. S én
nem láthatám arczán az irigy dühöt, a szomju birvágyot! S Kassai nem
nézhetett szemem közé, hogy érezhesse, mennyire képtelen vagyok őt
gyűlölni, mennyire lefegyverzi aljasságával még haragomat is!
Midőn a gyászmenet az Ompoly partjához ért s a külvárost háta mögött
hagyta, kocsik vártak azokra, kik a gyalogok közül Balázsfalvára akarják
a holttestet kisérni. A nagy tor és az ajándékok reménye annyi
csáberővel hatott, hogy miután a jármüvekre több föl nem
kapaszkodhatott, sűrű falka lepte el az utat és tarlókat, hogy a
legalább három órára fekvő helységbe barangoljanak télnek idején, s azon
lehangoló kilátás ellenére, hogy hihetőleg késő estig kell a Marosparton
vesztegelniök, míg a repülő hidak átszállíthatnák.
E csopotozatot azonban meggyéríté egy terjengeni kezdő hír a fehérvári
tor iránt, mely szintén sokat igérő körrajzokat festett a falánk
képzelődés elébe. A vállalkozóbb szellemüek tehát tovább haladtak, míg a
kik a hideget csipősnek, az utat hosszúnak s ruháikat vékonynak
találták, vissza kezdének szivárogni, s még jókor érkeztek meg ama
fontos perczre, midőn a külvárosban Pécsi egyik nagy pusztatelkén
rögtönzött tűzhelyek és ernyős sátrak alatt a hízott ökör részletei
fölött dulakodott a nép, s a második hordó csapját kiverték, hogy a
hatalmasok asztalán is kedvelt sárdi bor öblös cserépedényekben
osztassék ki azoknak, kik még nem töltek torkig a dáridóval.
Pécsi elégült vala, midőn meggondolta, hogy valószinüleg egyen kívül,
minden, a ki csak őt szidalmazá, ki a «beteg asszonyt» vad zajongással
örökre elnémítá, s ki Deboráht mocskos kezeivel, szemtelen szemével és
nyelvével sértette, a mai napon jól lakott, egészen leitta eszét és
lapos zsebeit pénzzel tömé meg az ő nagylelküségéből.
Ez vala boszuja.