Körülnézett. Neszt hallott, szive dobogása volt.
Lehajtá fejét könyökére, s könyökét, mely az asztalra támaszkodott,
elfedte a pártájáról aláomló fátyol, mely hullámzó fehér ködével arczát
is beborítá.
De a mint a világ elzárva lett előle, a világba ragadtatott be.
Elemér rég kiment a házból, s már lakására is megérkezhetett, ha oda
akart; azonban Deborah az elűzött ifjú lépéseit még hallá a
tornáczlépcső kövezetén. Oly lassú, oly kisérteti nesz volt ez, mintha a
vékony fövény fölött őszi szél járna, s a súlytalan parányokat söprené
tovább, tovább. Néha úgy rémlett, hogy Elemér visszafordúl, s azért
nincs több zaj, mert az ajtóra néz, melynek kilincsét soha érinteni nem
fogja, s mert előveszi a kis érmét, melyet három év óta keblén hord,
fölpattintja rugóját, kitépi az aranysárga tincset, mely benne az
örökkévalóságot jelentve, gyűrűvé tekerődzött. Oh! az a Deborah haja,…
egyetlen emlék szerelmök verőfényes, de már lehunyt napjából. És Elemér
a porba dobja. Ah! előbb legdrágább kincse volt, most megvetésének
tárgya.
Deborah indulatosan emelkedett föl az asztaltól, letépte kebléről a
másik érmét, mely Elemér fürtjét őrzé. Kis lábával dühösen tapodott a
vékony arany lemezre, s megint felvevén, megnyitá az ablakot s hirtelen
aláereszté az érmét. A hideg szél forró arczára csapott s kijózanítá őt
mámorából.
Az egyik ábránd volt, a mi az ifjú tettét festé, a másik való, a mit a
leány tett.
Nem volt többé keblén érzelme. Ott hever a havon, csak a fekete selyem
zsinór, mely Deborah nyakán maradt, él tanúként a multból.
S kivel bánt ő oly szívtelenül?… Megint előtte Elemér; pedig most nem
hajtá fejét merengőn a könyökére, pedig most hátravetett fátyollal és
büszkén jár a szobában. De körüle van az ifjú, nem úgy már, mint a lázas
idegek ábrája, hanem mint az emlékezet hű rajza, melyet elménkben
látunk, nem a térben, s mely nem kisértet, de kisér, velünk van.
Deborahnak eszébe jut Elemér, s hogy sebzett jobbjával nem birván a
kardot, baljával védelmezi őt. A helyzet nem festői, a fordulatok nem
művésziek, s általában kevés igézet van oly jelenetben, midőn valakit
védünk, holott magunkat sem tudjuk oltalmazni. Miért tenné vászonra a
művész, mért vésné ki a szobrász? A balkézzel folytatott vívásnak nincs
elég kecse. Életünkbe kerülhet, de a néző szemének nem tetszik. Azonban
csak néző volt-e Deborah? Oh! a finom izlésű leány gyöngédtelen
lelkiismerete most valami olyasról is kezd beszélni, hogy Elemér
kórágyból kelt fel, védelmére sietett, s ha az a kardot forgató bal kéz
nincs az utczacsopotozat közepett, Pécsi Deborah igen művészietlen, sőt
torzhelyzetekbe juthat vala, mielőtt a Mihály-kaputól az őrizet
elhivatott volna… Mivel fizettél föláldozásáért neki? kérdezte ismét a
finom leánytól a goromba lelkiismeret. Úgy-e, szakítottál vele, mintha
bünös volna, családja nevét dobtad szeme közé s egy tisztes úrhölgy
előtt kivántad lealázni őt? Hol volt a szíved, hogy ezt tehetted? vagy a
te szíved csak vértartó edény, csak vérforgató gép volna-e? Szeretném,
ha kevesebbet tartana a világ rólad, Deborah, s te többet tarthatnál
magadról!…
– Oh hiú gondolatok, tépelődött magában a leány egy puha kerevetre
dőlve, melyen még sem lelt nyugvóhelyet. Tekintetét véletlenül az
átelleni tükörre veté, s a drága velenczei üveg, melynek hűségéért annyi
pénzt fizettek, nem akart neki hizelegni. Sápadt, dúlt, sötét vonásokat
vert vissza.
– Ki merné állítani, hogy annyi árulás, üldözés és ármány után, akkora
családgyűlölet mellett kezem valaha Eleméré lehetett volna? S ha még
csak gyűlölet forogna fönn! De atyám utálja, megveti a vén Kassait. Nem
ülne oly székre, melyet az ő ruhája érint, s ha undorát pillanatig
legyőzve egy hóhérral szorítana jobbot, csak megmosdanék s azonnal
tovább folytatná a munkáját; de ha Kassainak nyujtana kezet, örökre
hinné, hogy maradt ujjain valami mocsok, melyet lemosni lehetetlen és a
lopott kincs rozsdáját, a hamis itéletek tintafoltját s a legpiszkosabb
üzletek szennyét bélyegként látná bőrébe evődni. Hiba volt, hogy midőn
atyám indulatját legelőször észrevevém, akkor nem viseltem határozottan
magamat, akkor nem téptem szét Elemér minden reményét. S ha végre most
teljesítém azt, mit eddig is bűn halogatni, kinek van joga
szemrehányásra, ki szólhat meg engemet? Elemérnek volt kötelessége
visszavonulni, neki nem kellett volna engemet azon kényszerűségbe hozni,
hogy tudtára adjam: mivel tartozik saját büszkeségének és atyja
akaratjának egy önérző némber és egy engedelmes leány.
Így okoskodott Deborah, de a kíméletlen lelkiismeret a kereveten is vele
volt s rövid hallgatás után ezt mondá: – Esküszöm, Deborah, s csak én
nem szoktam hamis esküt tenni, hitemre állítom, hogy te ma azt a szegény
Elemért el nem taszítottad volna magadtól, ha Gyulait meg nem látod, ha
az ő lovagiassága, merészsége, gőgje, urias magatartása nem bilincseli
le szivedet. Jól esett sebzett kedélyednek a gőg, melylyel a
népsöpredékre tekintett s hogy selyem ostorral fékezé a ronda
vadállatokat, és azok reszkettek szeme élétől, míg az Elemér kardja élét
fitymálák. Ez tetszett neked, s most ledérségedet takarod elvekkel. De
honnan tudod, hogy ő vágynék a te szerelmedre? hiszed-e, hogy csak egy
szikra is lesz keblében azon hűségből, mely a megvetett másik ifjúban
évekig égett egyenlő lánggal, és semmi hamu sem mutatá fogyását? Mit
birsz Gyulaitól egy nyájas mosolyon kívül? s te azért a szíved táján
sokáig hordott érmét dobtad az utczára? Úgy-e, most fölvennéd a hóról,
honnan, ha az ablakon kinézsz, még vádlólag fog szemedbe csillogni? s
végtére is miért vennéd föl?
– Soha, soha! – zokogá Deborah. – Inkább törjék el kezem.
Sűrűn omló könnyek közt találta őt a belépő Mikóné.
– Atyádat értesítettem a történtek felől, s most már minden aggodalom
nélkül maradhatsz nálam. Holnap reggel, vagy ha tetszik, ma estve magam
viszlek haza. Gécziné halálát is megírtam, csak Elemérről hallgaték,… de
te sírsz, képedből ki vagy kelve, szemeid veresek, ajkad reszket,… édes
Deboráhm, mi lelt?
– Igen rosszul érzem magamat, néném, – szólt a leány.
Mikóné Deborah homlokát tapintá, kezét megfogta, üterét érinté ujjaival.
– Egy kevés lázad van, hugom! Ágyat vettetek, pihenj ki, hogy hamar
visszanyerhesd nyugalmadat. Feküdjél le kedvesem! Ne vonakodjál,…
Deborah, csak egy pár órát ülj ágyban. Meglásd, megint jobban fogsz
lenni. Halantékod dobog. Deborah, jer hálószobámba.
Valóban ő beteg volt, egész nap beteg, nyugtalanúl gyűrte össze
vánkosait, arcza rózsapiros volt, szemében idegen láng égett, s
összefüggés nélküli éber álmok s álmodó éberlét közt beszélt egy érméről
is, mely villog, égeti a havat,… s ha még csak ez volna! de az ő szemét
is égeti, lelkéig süt tikkasztón, hervasztón.
– Szegény félrebeszél – mondá nejének Mikó.
– Mindjárt itt lesz az orvos – válaszolá halkan a háziasszony.
– Túlizgatottság miatt támadt baj, holnaputánig bizonyosan el fog múlni
– szólt az orvos, rövid vizsgálatot tartva a betegen s hosszú receptet
írván számára.