VI.

Kassai Elemér, midőn Gyulai Ferencz az utczai rakonczátlanságnak véget

vetett, Pécsi Deboráht kocsin a Mikóházba vitte.

A leány arcza márványfehér és hideg, nyugodt volt; de ajkát élesebben

szorítá össze, sötétkét szemében mélyebb tűz égett.

Mozdulatlan vonalai vitázó és erős érzéseket lepleztek el.

Mielőtt Elemér kart nyujthatna, a kocsiból kilebbent, s mintegy kerülve

az ifjút, gyorsan, igen gyorsan siete föl a tornáczlépcsőn.

Az előszobákban aggódó, zajló, s megfélemlett cselédekkel találkozott,

bent pedig sápító nők, kik ijedtségökből még kiócsudni nem tudtak, veték

rá rémült tekintetöket.

[Illustration: A másik perczben már Jefta kebelén volt az idegen

csecsemő.]

Csak Mikóné, egy tisztes matrona, fekete főkötője alatt ősz fürtökkel s

az évek, de nem a megindulás miatt reszkető kezekkel – csak a ház

asszonya fogadá a szokott nyugalommal s ölelé meg azon szives és vidám

magatartással, melyből szeretet és bátorítás sugárzott.

– Férjem még a fejedelemnél, s minthogy soká késhetik, ha megengeded,

Deboráhm! én viszlek haza. Kisérőül nagyobbik fiam fog jőni, s hogy az

utczanépet a vállszalag illő távolságban tartsa tőlünk, reménylem,

szives lesz Kassai Elemér öcsém is kocsink mellett lovagolni.

– A Kassai név, – szólt felgyult szenvedélylyel Deborah, – eddig sem

szokott a gyülölet lecsendesítésére használtatni, ma pedig a mi

családunk kiirtására vészharang és lármadob volt. Vagy nem éltették-e

Kassai Istvánt azok, kik Pécsi Simon fejét kérték?… Oh! Elemér,

indulatom igazságtalanná tett ön iránt! – folytatá a leány a gúny

mosolyáról fájdalmas rezgésre átmenő ajkszöglettel és kipirult arczczal.

– Bocsásson meg gyöngédtelenségemért! De Pécsi Simon leánya…

– Ne folytassa tovább, Deborah, akár bünös, akár ártatlan nagybátyám a

tömeg lázításában, én mélyen érzem, hogy jelenlétem az ön atyjára rossz

benyomást okozhatna. Helyzetünk által gyakran elitéltetünk;

helyzetünkben van sorsunk és bününk. Miért panaszkodjam! Egyébiránt

engedje meg, Deborah, s engedje meg kedves asszonynéném, hogy magam

helyett barátaim közül állíthassak más kiséretet. A nép már csendesnek

látszik ugyan, de csak most dühönge, s egy részeg vagy őrült megint

föllázíthatná. Néhány percz alatt itt lesznek barátaim; addig, kérem,

halaszszák menetelöket.

Elemér szelid, majdnem nyugodt hangon ejté e szavakat. Csak arczvonalain

látszott a bánatnak vagy szenvedésnek árnya, – egy vékony ködfátyol,

melyet a nem eléggé éles szemű észre sem vett, és a kételkedő szintúgy

magyarázhatott volna a még be nem hegedt seb által okozott fájdalom

nyomának, mint a végkép szétszakított viszony, az eloszlott utolsó

csalálom és az eltemetett szerelem miatti szomorúságnak.

Deboráht ingerlé a lovagias ajánlat és a higgadt hang.

– Nénémnél maradok, – mentegetőzék, – míg férje hazajövén, elégséges

kiséretről fog gondoskodni. Talán egy országtanácsos házából nem

hurczolhat egy másik országtanácsos az utczára, nem tépeti le ruháimat

magas politikai czélokért, s nem tesz ki közgúnyra, mert atyám pénze nem

az övé. Szívemből sajnálom, Elemér, hogy midőn ön bántalmaktól

oltalmazott, nagybátyját bántá meg, bűn volna tőlem, ismét hasonló

áldozatot követelni. Sőt visszautasítanám ezt, esküszöm, ha életem

függne is e makacsságtól; visszautasítanám, mint önre károst, atyámra

megalázót, rám nézve gyöngédtelent.

Majdnem sátáni gőggel és gúnynyal voltak e szavak ejtve.

Mikóné neheztelő bámulattal tekintett Deboráhra.

– Ne ütközzék meg, – szólt Elemérhez fordulva, – ne ütközzék meg hugom

ingerült kedélyén. A szegény leány ma annyi gyalázatos és rémítő

dolgoknak volt tanuja; atyját annyi ármánytól látta fenyegetve, hogy

alig lehet hibáztatni, ha az első benyomás közt csak Kassai István uram

ellenséges indulatjára gondolt. De azért nem szünik meg elismeréssel

lenni ön nemes magaviseleteért, és sajnálni fogná, ha a pillanat hevében

esett nyilatkozatai többnek vétetnének, mint a mik valódilag.

– Néném, – tiltakozék Deborah, – nem akarom sem magamat, sem mást abban

a csalódásban ringatni, hogy a Pécsi és Kassai név közt örök sorompóként

nem áll a mai nap emléke.

– Hisz ez emlék vegyes, – válaszolá Mikóné. – Egyik Kassai ellenetek

tört, a másik téged védelmezett.

– Nagyságos asszony, – közbeszólt Elemér, – kétségtelen, hogy nagybátyám

gyülölettel viseltetik Deborah kisasszony atyja iránt. Azt sem merném

tagadni, hogy boszúra hajló ne volna. De alig hihetem, hogy képes lenne

a nép söpredékét rakonczátlanságokra izgatni. Ha szive ily eljárást

áhítna is, elméje kárhoztatná, s nála az ész az úr. Én nem értek

országos dolgokhoz, nem is kivánok azon titkokba avattatni, mik a

sötétségben keletkeznek s csak az okozott veszélyek útján vezetnek

létezésök nyomára. De bármennyi rosszat tegyek föl a hatalom embereiről,

még sem hihetem, hogy egyesek megrontásáért a nép dühét élesztenék, mert

e düh az elnyomatottól az elnyomókra szokott visszafordulni. S

nagybátyám, ha hirénél rosszabb jellemű volna is, csupa önzésből sem

folyamodnék utczai lázadásokhoz. Azonban föltéve, hogy lázított, s hogy

ő gyüjtött össze Pécsi Simon nagyuram szidalmazására egy csoport bőszült

nőt és részeg kézművest: akkor is hogyan tudhatta Deborah kisasszonynak

egy beteg asszonynál mulatását? s ha tudta, hogyan vetemülhetett férfi

és magasrangú létére egy úrhölgy bántalmazására? s ha bántalmazni is

akarta őt, hogyan nem küldötte tehát bérenczeit a beteg asszonyság

házára, s hogyan bizta ördögi tervének sikerülését azon véletlenre, hogy

Deborah kisasszony a szobában maradás helyett az utczára fog kilépni?

Oh, kérem, e kérdéseket méltóztassék nagysád saját belátása szerint

eldönteni. Nincs kedvem Pécsi Simon leánya ellen egy kérdésben oly

rokonomat védelmezni, kit százban magamnak is kárhoztatni kell. Csak azt

sajnálom, hogy midőn nagybátyám hihetőleg bűneinél erősebb vádakkal

terheltetik, én nagysád által oly elismerésben részesülök, melyre,

fájdalom, érdemetlen vagyok. Bár védhettem volna sikerrel őt, kit

nemtelenül támadtak meg; bár onthattam volna engesztelő áldozatul

véremet azon család egyetlen ivadékáért, ki csak keserűséggel fog a

névre emlékezni, melyet hordok; bár részesűltem volna a gyöngéd

szerencsében, hogy most holttestem, nem pedig halló, látó érzékeim, nem

fájó lelkem előtt hozzon itéletet Deborah kisasszony rólam és

nemzetségemről! De sebem miatt nem valék képes sikerrel oltalmazni

nagyságod tisztelt rokonát, a megtámadók gyávasága pedig életemet semmi

koczkára nem tette ki. S ha egy bajtársam erélyes, büszke magatartása

varázst nem gyakorol a tömegre, akkor a felbőszült szenvedély

rakonczátlanságai még tovább terjedtek volna. Deborah kisasszony egyedül

Gyulai Ferencznek köszönheti szabadulását.

[Illustration: – Egyik Kassai ellenetek tört, a másik téged

védelmezett.]

Mit érzett e nyilatkozat közben Deborah, nehéz volna a legmerészebb

arczismerőnek is a gyorsan változó vonalokról leolvasni. Annyi igaz,

hogy a végszavakra finom pír borította a büszke és hideg leány orczáját,

s a szégyennek és önvádnak bizonyos vegyülete olvadt a neheztelésbe,

mely rövid habozás után tekintetének állandó kifejezésévé lett.

Elemér, kerülve minden további vitát, a távozásra kinálkozó alkalmat

megragadta, s mielőtt a csend félbeszakíttathatott, rövid, száraz

búcsúval távozott azon házból, melynek küszöbét átlépni talán sokáig nem

lesz alkalma, s azon bálványozott lénytől, kivel sorsát egykor

összekötöttnek hitte s kivel minden viszonya most már örökre

megszakítva.

– Igazságtalan voltál iránta, – szólt Mikóné Deboráhhoz.

– Atyám nem engedte volna meg életében házasságunkat és sirjában is

megfordulna, ha a mai nap után, halálát bevárva és a gyászruhát

elviselve, kezemet nyujtanám neki. Polgárháborúk, pártok villongásai

elégszer távolították egymástól messze a szíveket, kiket igéret és

hajlam egymáshoz kötöttek; de mióta történetirók vannak, s a multat a

jelen számára kiragadják az enyészet örvényéből, mint a buvár az erőtlen

gyermeket, ki el akar merülni; a mióta szerzetesek és az iródiákok

papirosra teszik, a mi a bűn és erény küzdelmeiből szemök előtt foly le,

soha, néném! nem volt eset, melyben inkább lett volna kötelesség

gyűlölni azt, kit egykor szerettünk, mint a mostani. Elemér szándékosan

feledé, hogy nagybátyjáért atyám iszonyodik vele találkozni; értse meg

tehát, hogy Pécsi Simon leánya előbbre becsüli atyjának jogos haragját,

mint saját érzelmének dőre tévedéseit.

– Hugom! Báthory Zsigmond leköszönése óta napjainkig sok

család-gyűlöletet láttam házassággal kiegyenlíttetni. Egy jobb nemzetség

sincs Erdélyben, mely a lefolyt ötven év alatt esküdt ellensége ne lett

volna a másiknak; de a sebeket, melyeket az atyák meghasonlása metszett,

többnyire az ivadékok szerelme hegeszté be. E balzsam által élünk mi, s

nem lett még halottá hazánk. Nagyatyám Báthory Zsigmondért küzdött,

férjem nagyatyja Kendinek és Báthory Boldizsárnak fogta pártját; apám a

megvert Báthory Gáborral vonult Váradra, míg férjem atyja Bethlen Gábor

kedvelt tanácsosa lett. A két ház két nemzedéken át egymás rontását

tervezé; de végre bennünk egyesültek a rég ellenségeskedő érdekek, s én

és férjem a mult ádáz gyűlöletéből csak a szeretetről vettünk okulást.

Deborah szemében köny csillogott, de mintha felindulását szégyelné vagy

kárhoztatná, vállat vonva szólt: – A Gesztiek, Kamutiak, Jósika István,

Imrefi csak pártdühből vagy személyes boszúból üldözték ellenfeleiket,

ellenben Kassai István közönséges rabló, ki mindazon erszényt, melyet

valaha atyja kötött, atyám aranyaival szeretné megtömni.

Deborahnak majdnem igaza vala Kassai István jellemére nézve, s mégis

maga érzé legjobban, hogy egész föllengésében önámítás, csalfaság és

színlés volt.

Mikóné kifordult gazdasszonyi intézkedéseket tenni, Mikó még nem

érkezik, s Pécsi leányának oly erős izgalmak után, melyeken ma átment,

úgy látszik fél, vagy talán egész órát magában kell tölteni.

Ma hallá nénjének, a «beteg asszonynak», hajmeresztő történetét;

ma látá e szerencsétlen teremtés iszonyú halálát;

ma rohanta meg őt, a büszke és aristocratikus érzelmű leányt, a bőszült

nép s neveté ki vad hahotával;

ma szegezték ellene rongyokba takart kufárnők, piszkos kezű, bort lehelő

banyák ferde szitkok közt ökleiket, és ma akarták letépni róla a ruhát,

hogy szemérmes szűz keble, melynek igézetét csak a vakmerő képzelem

rajzolta le magának, most az összecsődült utczanép fajtalan szeme és

gúnyai számára feltárassék, úgy, a miként egy kéjhölgyé sem szokott;

ma szabadítá meg őt a gyalázattól és veszélytől két ifjú; egyik, ki

határtalanul imádta, másik, ki negédes modorával akarta figyelmét

megnyerni, talán csak szeszélyből, talán csak kalandori szórakozásért;

ma szakított végkép azzal, kit egykor vőlegényének hitt s évek óta vélt

szeretni;

ma támadtak szivében kétes küzdelmek, melyeknek természetére gondolni

még nem volt ideje.

S most egyedül van!

Most Deborah gondolkodhatik!

Oh Istenem, mily kín magányosan lenni, midőn vádak vagy emlékek nyomják

lelkünket! midőn álmokból, ferde benyomásokból és démoni érzésekből egy

bősz sokadalom támad, fölvert rajként zsibong körülünk, fullánkjaival

fenyeget, s védve vagy elhagyva magunkat, egyaránt lehetünk

bántalmaiknak kitéve! és százszor kín e magány, ha sejtjük, hogy

idegeink izgatottsága oly tükröt tarthat előnkbe, mely által

önbecsülésünk csökken; holott ha nyugodtabb perczekben lepne meg az

egyedüllét, hidegvérünk és részrehajló eszünk oly vonásokban rajzolná le

énünket, melyek letörölnék vagy szelidítnék lelkünk arczáról a sötét, a

kisérteti árnyakat! A ki néhány perczet úgy élt át, hogy magát nem

becsülhette, a gyémántként, mely törést kap, sohasem fogja úgy

összegyűjteni és visszaragyogtatni a sugarakat; sohasem képes úgy

örvendeni, mint addig tevé. Nem minden bűnből vagy vádból támad azon

mély szomor, mely a hang és arcz derűjén mindig útat tud törni magának,

s örök tiltakozásként vegyül a szerencse és boldogság közé. A belső

meghasonlást csak az idézi elő, ha tetteinkben hiányzott a nemesség, s

ha azok a jog szinével birván, helyeseltetnek a sokaságtól, de

elitéltetnek egy egyén, – önmagunk által.

Mint mondám, Mikóné távozott.

Deborah a teremben egyedül maradt.