– Atyám, – szólt Klára, – e kisdedet a tejtől el akarom választani, és
kérlek, kereszteld meg. Eddigi nevét a reformáltak templomából nyeré, s
most még Barbarának hivtuk őt.
Az aggastyán, kihez a szombatosnő szavai intézve voltak, a lelkesültek
sorába tartozott, kik az íhletéstől környezve, gyakran prédikáltak a
hivek gyülekezetében az új Jeruzsálem szépségéről, az Antikrisztus
arczáról, a végitélet rémes nagyszerűségéről, s a kárhozottakra váró
gyötrelmek minősége felől. Minthogy pedig a tisztes öreg férfiú
szónoklatainál fogva az Isten szolgái közé számíthatá magát, Laczkó
István távolléte alatt a rendes papi kötelességeket teljesítette.
– Leányom, kivánságod könnyelmünek látszik. Barbara még gyönge, alig
tölté be hatodik hónapját, s ha kebledről ily korán szakítod el ajkait,
meg fogja sínyleni.
Klára aggodalommal tekintett magzatára.
– Hiszed-e, atyám, hogy e hideg téli időben nem lenne rája nézve még
veszélyesebb, ha egész napokon át a szabadban tartanám, s a vihar elől
is ritkán vihetném meleg hajlékába?
– Leányom! kinek jutna eszébe egy csecsemőt a hóra tenni, midőn
bölcsőben tarthatja, s dajkáló kéz helyett a zivatar által ringattatni?…
A kosarat, melyben első nagy prófétánk, mint gyermek aludt, a Nilus
hullámai sodorták ugyan magokkal, de Izrael Istenének szeme ügyelt a
kevély vízre, hogy lassan ringva haladjon és tisztelje az erőtlen
ártatlanságot, mely szilaj kényére volt bizva. Azonban nemzedékek halnak
el, míg az Úr egyszer találja szükségesnek, a bölcsőtől kezdve csodás
kisérettel védni azt, kit nagy küldetésre szánt. S a te magzatod,
leányom! azért adatott neked ajándékul, hogy úgy takard be az élet
viszontagságai ellen gondoskodásoddal, mint a hogy tested elzárva és
oltalma alatt tartotta, míg a születésre megérlelődött. Az ember akkor
hisz a gondviselésben igazán, ha kötelességéből semmit sem mulaszt.
– Isten bizonyságom, hogy kötelességből akarom gyermekemtől idő előtt
megvonni az emlőt – szólt Klára könnyezve.
– Akkor is, leányom! az újrakeresztelésnek ideje még nem érkezett el. Mi
a hitbeigtatás vizét fejlettebb koruaknak szeretjük elosztani.
– Atyám! meg kell válni magzatomtól, s talán hosszú időre. Ne kérdezd,
mit érez szívem ekkora áldozatnál! Férjem egy kivánságát makacsságból
tagadtam meg, s most belátom, hogy teljesítni kellett volna. Az Isten a
férjet bizta meg a parancsolás tisztével, s a szombatosnő első erénye
engedelmesség.
Az agg szokott szertartások szerint igtatta a kis Barbarát a törvény
üldözése alá eső felekezetbe, s ada neki igen czifra és hosszú nevet,
melynek a világban nem sok hasznát lehetett venni, minthogy a polgári
hatóság minden érintkezései közt csak álnévnek tekintik.
A keresztelés után Klára kételkedően, magával küzdve tekintett a szent
férfiúra. Látszott, hogy fél még be nem forrt sebeket érinteni, de még
sem gondolja azt kikerülhetőnek.
Az öreg előérzé a szombatosnő szándékát, mély árny vonult arczára, s
tisztes hószakála reszketni kezdett az indulat miatt, mely görcsös
rángásokat idézett ajkaira.
– Ki ne mondd nevét! – szólt leírhatatlan keserűséggel. – Nekem nincs
többé leányom. Ne tudakold a kárhozat edényét, melyből kiöntetett a
mirha és tömény, hogy mint az elrablott templomkincs a szentségtörés vad
czéljaira használtassék. Megtagadtam őt, mint ő megtagadta Istenét.
– Miért vagy oly szigorú iránta, hisz! most veszté el egyetlen fiát s az
özvegyi gyászt még hordja.
– Az Úr itéletei igazak! Elhagyja atyját, az erkölcsöt és a szent
szombatot. Három főbűnért még csak két csapás érte. Nincs eléggé
büntetve, – szólt az öreg kegyetlen fájdalommal.
– Szerelme volt tévedéseinek oka s eléggé lakolt szereteted
elvesztésével. Szíve nincs megromolva.
– Nincs megromolva? – kiáltá indulatosan az agg. – Akkor fűszert lehel
maga a rothadás is, és a tiszta ég sugaraiban repkedő angyalok rázzák le
kis szárnyaikról a ragályt, hagymázt és azon dögvészt, mely földünk
virágzó vidékeit egyszerre temetővé változtatja. Nincs megromolva?…
Akkor az Istent káromlás által imádjuk s Ábrahám úgy fogad ölébe, az
égnek kapui úgy nyilnak fel számunkra, ha ördögöket idéztünk, a kígyóval
földet ettünk s ha a sötétség lelkeinek szolgálva, csak akkor pirul el
orczánk, midőn egy jó cselekedeten magunkat rajtakaptuk… Nincs
megromolva?… Vagy talán az én vén fejem megfeledkezett a szavak
értelméről, s azóta, hogy ő kéjhölgy lett, atyjától elszökött, s
vallását csábítója kedveért elhagyta, a bűnt erénynek hívják, és a
tisztaságot szennynek nevezik?… Nincs megromolva?… Átkom reá azért,
mivel lelke gyökeréig meg van romolva.
– Oh atyám! ekkora gyülöleted gyermekemet teszi szerencsétlenné, –
zokogá Klára könnyekkel szemében.
Az öreg kérdőn és ámulva tekintett reá.
– Még ma elutazom, s talán messzebb, mint képzelem, talán elhagyottabb
ösvényeken és több sanyaruságnak kitéve, mint egy nő gyönge teste el
tudná birni. Higyem-e, hogy csecsemőm nálamnál jobban fogja tűrni a
vándorlás alkalmatlanságait és az idő sanyarát? Oh! a tavasz még messze
van! s nekem menni kell, sietve, tétovázás nélkül! És kinél hagyjam a
kis Barbarát, ha leányod nem venné gondja alá?
– Hagyd egy barlang szája előtt, hol a nőstény farkas lakik. Majd
beviszi odvába s emlőin fogja szoptatni. Keresd meg e barlangot, de ne
közelíts a hittagadó küszöbéhez, ki elég szemtelen magát még most is
leányomnak nevezni. Legyen öröksége tőlem minden átok, melyet halálom
órájáig agyam kigondolhat!
– Most már igazán szerencsétlen vagyok!
Oly csüggeteg hangon mondá ezt Klára, arczán úgy látszott az
elhagyottság érzése, hogy az öreg a fájó benyomásnak ellen nem
állhatott. Vigasztalni, bátorítni kezdé őt, orczáját, homlokát, redős,
száraz, hideg kezeivel simítva.
– Nem kérdém, miért akarsz elutazni; te megfontoló nő vagy, s tettednek
van bizonyosan elég oka; nem kérdem, miért hagyod el magadtól
csecsemődet; te jó anya vagy s ekkora öntagadásra kétségtelen nem
csekély tekintet birt rá. De gyógyszereid nem szerezték-e vissza sok
szenvedő egészségét? anyádnak nincsenek rokonai? s mit vétettek
testvéreid, hogy épen Jeftához – kinek nevét saját atyja undorral mondja
ki – óhajtod vinni méhed legkedvesebb gyümölcsét, férjed szeretetének
utolsó zálogát? Ily gondolatlanul kell-e bánni kincsünkkel! Ki adott
valaha gyémántgyűrűt őrzés végett oly tolvajnak, ki szeme előtt rabolta
el a koldus egyetlen fillérét? Helységünkben a hála, a becsülés, a
rokoni indulat készen áll szolgálatodra, s te ahhoz folyamodnál, kit
csak a bűn ismer, csak az elfajulás vezet, csak a hálátlanság táplál,
csak az állati kéj ringat álomba, csak az istentagadás költ fel
tevékenységre? Menj, leányom, akármelyik szombatos hajlékába, menj
akármely felekezet házába, a hol csak asszony van, s meg fogod látni,
mekkora örömmel fognak gyermekedről távolléted alatt gondoskodni.
– Nem hagyom e helységben őt, nem annál, kit ismerősömnek vallhatnék és
semmi esetre sem egy szombatos hajlékában. Veszély vár rá. A gonoszok
érdeke kivánhatja, hogy megtaláltassék. Kutatni fognak utána. Én minden
iszonytól tartok s tán jöhet oly gyászos idő is, midőn anyai
kötelességem lesz: esküvel – bocsássa meg az Isten e bűnt! – más anya
magzatának vallani őt. Jefta most temette el szerencsétlen vonzalmának
egyetlen zálogát, még nedvesek szemei a könnyektől, szive még nyitva van
az idegen fájdalom előtt; ő nem utasíthat vissza. Együtt játszottunk,
mint gyermek, s azóta nem láttuk egymást. Mi emlékezhetünk a multra; a
világ elfeledte azt: ez szükséges nekem.
– Meg vagy átalkodva, Klára, s ismerem makacs természetedet. Ám vidd oda
gyermekedet, hova szántad; de ha majd átkozni fogod leányomat,
emlékezzél rá, hogy én nem tartottam őt leányomnak, én érdeme szerint
megbélyegeztem őt előtted; én óva intettelek minden közeledéstől e
gonosz lélekhez. Én mosom kezeimet. Rám semmi vád ne háruljon.
– Atyám! ne vond meg tőlem e lépésemért szeretetedet, – rimánkodott
Klára.
– Eredj, én nem akarok haragudni rád, s lesz erőm feledni, hogy
megbántottál.
Szivesebb szót nem lehetett nyerni az öregtől, ki magát gyakran a
Szentlélek által hivé környezve, ki a szombatosok előtt nagy
tiszteletben állott s Klára néhai atyjának legjobb barátja volt.
Midőn az asszony távozott, Kádár – mert így hívták áhítatos
aggastyánunkat – Kádár, a szent férfiú, egész hosszú sorát nyitá meg az
átkozódásnak, s a mi csapást nem kért leánya fejére, az egyedül az
emberi nyelv szegénységének s nem az ő indulatjának köszönhető.
Jefta valóban sokat is vétkezett; letért az erény útjáról, eltünt az
atyai háztól, s hogy csábítójának neje lehessen, hitéről mondott le, de
szíve a boldogabb pillanatokban is az atyján elkövetett vétkek miatt
vérzett, s midőn egyik bánat a másik után szállt rá, midőn egyik
szerencsétlenség a másikat váltá föl, ha nem is legszaggatóbb, de
legállandóbb keserve azon sötét órák emlékéből szivárgott, melyek atyja
haragjára okot szolgáltattak.
Félévi házasság után férjétől megfosztva, egyedül gyermekének élt, s még
a gyászév kitelte előtt gyermekétől megfosztva, a bánatnak és
jótékonyságnak áldozta óráit; de egyik áldozat sem volt kedves az ég
előtt. Bánatja nem tisztult a könnyek által; förgeteges és sötét maradt;
jótékonysága nem szült kielégíttetést kedélyének, s azokat, kikre
hárult, nem lelkesíté hálára.
Jefta és az ég kegyelme közt ólomfellegként terült szét az atyai átok s
fölfogott minden sugarat, hogy alászállani ne engedje.
Jefta már nem ismerte többé a reményt, s hogyan volna oly merész, hogy a
boldogság nevét eszében akarja tartani!
Puszta volt szíve és életkilátása.
De csak a bezárt koporsóba nem hathat egy csillám is a világosságból. A
barlang, hova üldözőink elől menekszünk, s a börtön, hova üldözőink
hurczolnak, bir oly nyilással, melyen a derűből valami parány
áttévedhet.
S Jefta vétkezett, midőn reméleni félt.
A kislelküség legszelidebb, de mégis egyik neme az istentagadásnak.
Ezért megszégyeníttetett.
A merengés sötét pillanatában lepte meg őt Klára.
Mily véletlen és kedves változás a komor egyhanguság közepett.
A másik perczben már Jefta kebelén volt az idegen csecsemő; oly közel
szivéhez, mintha szülöttje volna.
Oh! mint sírt ő örömében, és mint sírt Klára bánatában.