Másnap reggel az udvaron befogott lovak tüszköltek s unalmokban rágták a
zablát.
A szárdisi angyal mindig talált valami igazítni valót hívei közt,
házában vagy kocsiján. Podgyászokat raktak a szekér-kasba, a láb elébe s
hordottak onnan ismét vissza, mint fölöslegest vagy alkalmatlant. Midőn
pedig már az idő szép messze haladott, s Klára a tornácz küszöbéről
várta az indulást, a férjnek a kocsilépcsőn eszébe jut, hogy zsebében
nincs elég tapló, s hogy az esetlegességek számára nem árt még egy
darabot magával vinni.
Leszállva a szobába siet tehát, Klára követé.
– Tudod, mit gondoltam, kedvesem? szólt, midőn magokra voltak. Már
lanyhább téli napok kezdenek beállani, s ez a kocsi csak oly könnyen
vihetne el engem oda, hová Rákóczinak hatalma nem terjed ki, mint
Fehérvárra. Itt hagynók házunkat csűröstül, bútorostul. Úgy nem
ébresztene távozásunk semmi gyanút. Új életet kezdenénk a török császár
vagy a magyar király földén, s még nevünket is elhagynók a gyalázattal
együtt, mely leselkedik utánunk, de többé föltalálni nem tudna. Jer,
Klára! feledjük itt vagyonunkat, különben Kassai azt mondhatná, hogy
tőle loptuk el.
– S hát e bölcsővel mit csináljunk? kérdé Klára a helyre mutatva, hol
alig három hónapos csecsemője szendergett.
– Igaz, mi kötve vagyunk. A szegény beteg gyermeket miként tennők ki egy
hosszú vándorlás viszontagságainak! Vad gondolat volt tőlem. Egyébiránt
csak tréfából hoztam föl; de nem kellene veled épen az elváláskor ilyen
könnyelműen játszani. Jóságod, Klárám! maholnap engem kiállhatatlan
szeszélyessé tesz. Isten veled!
Klára karjaival tartá vissza a férjet és kéréseivel, mert ha eddig
aggódott, az újabb nyilatkozat után elrémült. Úgy tetszik neki, hogy a
Kassai névben a rémítő titokhoz kulcsot nyert, s bár nem tudta miként,
meg vala győződve, hogy ennek az embernek kell tulajdonítni
szerencsétlenségöket s a veszélyt, melynek ki vannak téve.
Rimánkodása nem használt. Laczkó ingerülten bontakozott ki karjai közül,
s a kocsira fölpattanva gyorsan elhajtatott.
Az utcza végén, úgy kellett jobbra fordulnia, hogy a szombatos pap
házának homloka ismét föltünt.
Klára még a tornáczon állott, szemére tartott kendővel.
A férj magasra emelt föveggel int búcsút, de viszonoztatás nélkül.
– Egészen el van merűlve a bánatban, s mintha hallanám zokogását. Igen
sokat fedeztem fel neki, vagy igen keveset. Jobb lett volna hallgatni,
ha nem lehettem nyilt… De vezekeljen – szövé tovább gondolatait a
szárdisi angyal – öltözzék zsákba és hintsen hamvat a fejére az, ki a
szabadakaratról tud a világ nagy szolgaságában álmodni. Szégyen e jámbor
együgyűségre! megvetés rá!… Minden cselekedetünk tükör, melyben a végzet
mutatja meg képét. S jó-e a tükör, ha egy király, rossz-e, ha egy
zsivány arczát tünteti elő! Ki koszorúzná meg vagy törné szét ezért? Az
őrült… Ah! fejem kábul. Gondolatim örvényt szőttek, tánczolnak a habok a
mély tölcsér körül, s bele vonják bősz erejökkel hitemet, reményemet, az
emberméltóság érzetét s az erény ábraképeit. Minden, minden szellemi
elmerűl!… Hadd! történjék meg! Vagy vesztettem-e vele? Szegényebb-e az
ember, ha betegségeitől fosztatik meg. S miért volna szívem üres, holott
benne van minden, mi az állaté?… Oh gondviselés! miért nem hirdethetem
létedet a gonosz bukásában, s az erény ünnepnapjain? Miért nem kell
nevednek mindig eszünkbe jutni, ha a világra fordítjuk szemeinket? S
miért fosztott meg uralkodó székedtől fattyútestvéred, a kényszerűség? Ő
vak és érzéketlen, de rólad az irástudók komolyan mondák, hogy szemed
van és szíved.
A szárdisi angyal kedélye kormányvesztett hajóként hányatott az
ellenséges hullámokon, partot nem látva és a tájékozó csillagok
útmutatásait nem követhetve többé.
*
Térjünk vissza az utazókocsitól az elhagyott nő szobájába.
Bármennyire szerette Klára azon ifjut, kit családja akaratának ellenére
kezével ajándékozott meg, mégis házasságok alkalmasint meg nem köttetik,
ha világosságra jön, hogy a leendő férj jobbágy-gyerek.
A XVII. században a legerősebb szenvedély is meghunyászkodott e korlát
előtt. Az örökös jobbágy végtelenűl alantabb állott helyzetre és
szabadságra nézve úrbéreseinknél, kiknek költözködési jogok biztosítva,
szolgálataik szabályozva voltak. S Klára szívkegyeltje sokkal többet
tanult és tapasztalt, hogysem a szerelem föláldozási készségét a
legiszonyúbb tűzpróbára ki merte volna tenni. Ő tehát több ügyességgel,
mint őszinteséggel a kővárvidéki Laczkókkal köté magát össze, kik a
puskások közé tartoztak. Olvasóim számára megjegyzem, hogy a puskás oly
jobbágy volt, kit a fejedelem minden szolgálattól fölmentett, azon
kikötéssel, hogy a vadászatokban tartozzék részt venni. A puskás
látszólag csak hajszálnyival állott a jobbágy fölött, s mégis végtelenül
magasan, mert szabad volt. Őt senki sem kérte föl, mint szökevény
rabszolgát. Nem is vala szükség e rendszabályra, mert a puskássággal
járó birtoknak két kézzel akadt mindig ura.
Klára rokoninak, midőn választottját legrosszabb színben akarták is
föltüntetni, eszökbe nem jutott azt születésére nézve egy puskásnál
alacsonyabbnak mondani. Már itt, szerintök, ki volt merítve minden, mit
az osztálykülönbség lebeszélőt hozhat föl.
Hogy lehessen szökött jobbágy eléggé merész, művelt és tisztes állású
leányt oldhatatlan kötelékekkel csatolni a testi büntetések és személyes
szolgaság soha sem évülhető igájához: erről Laczkó István ellenségei sem
birhattak sejtelemmel, miután a rágalmazók gyanusítása is csak a
hihetőségek korlátai közt szokott működni, különben hatását vesztené.
A közszellem ily irányából magyarázhatjuk ki, hogy Klárára elég mély
benyomást nem tett mind az, a mit férje a legdurvább nemeiről a
napszámos munkának, s a legsértőbb lealázatásairól a más akaratjától
függésnek, előkészítésül és vallomásként megemlített.
A nő csak annyit hitt belőle, hogy minden vagyonuk veszélyben forog, de
ezt, önerejébe s férje műveltségébe bízva, még nem tartá kétségbeejtő
körülménynek.
Ha a fecske levert fészkét ismét újra és újra tudja rakni, s legfölebb
az üldözésen okulva más eresz alatt keres védelmet, rommá dőlt életterve
vagy vesztett vagyona mellett miért csüggedne el épen az ember, ki
egyedül bir értelemmel, s egyedül hisz a gondviselésben? Klára nem
becsülte oly csekélyre magát, hogy az első balesetre tuladjon önérzetén,
s az első megpróbáltatáskor féltse szívének erélyét.
De midőn férje Kassait említé, midőn ködbe takart szavain is
átsugárzott, hogy a hatalmas és gyülölt miniszter kezében van sorsok, s
hogy általa üldöztetnek, akkor Klára egészen átérzé a veszély nagyságát,
bár azt megnevezni nem tudta.
Szorongását rémületté fokozta a magábanlét.
Most először nem bírt foglalkozni.
Bálványként állott a tornácz előtt; merengett szobája sötét zúgában.
Reggel könnyű öltözékében nem érzi a hideget künn, a kialudt kandallónál
ülve nem gyujtott késő este gyertyát, nagyobbik fia imádság nélkül aludt
el. De midőn az utcza egyik ablakából sem csillog már mécsvilág, midőn
oly néma lett a különben oly élénk helység, mint a temető, melyben
végződik; midőn minden ház és sírkő a kétféle álom egyenlő csendjét
őrzé, s a lélekóra eltelte után kisértet és gondolat nem bolyg többé, a
szombatos neje halk, azonban folytonos tevékenységben volt. A szekrények
fiókjait nyitogatá, válogatott, összegyűjtött, irományokat tekintett
meg, számolatokat nézett át, s csak ha mosolygó csecsemőjére, kivel
talán álmában angyalok játszottak, veté tekintetét, látszott megindulva;
különben nyugodt, gondolkodó, figyelmes és mindig elfoglaltabb volt.
Így találta a hajnal.
Ekkor kibontá hajfürteit, vetkezett, egybekulcsolt kezekkel állott egy
perczig ágya előtt, csak lelkében imádkozott, mozdulatlanul halvány
arczczal, néma ajkakkal, emelkedő kebellel, s egyetlen félénk könynyel
szemében, mely sokáig reszketett pilláin, míg eltünt.
Most háló-fejkötőjét gondosan csokorba köté, néhány téveteg hajszálat
visszaillesztett a csipke alá. Futó tekintetet vetett a tükörbe, parányi
lábairól czipőjét, s himes szegélyű finom harisnyáját levonta, szabad
mellét szűz ovatossággal kis nyakkendőjével befödé, ágyába csúszott, s
gyorsan magára húzta a takarót.
A fölkelés szokott idejéig alig volt még fél óra.
Egyetlen cseléde akkor már ébren találta, mint máskor mindig.
Rendeleteket adott ki, s maga is dolgozott egész harangozásig.
Oh! az ő vallása hiveit nem szólítá semmi harang imára! A tiltott hit
titkon, kivételes időben, erdők, sziklaüregek, romok közt vagy magányos
hajlékokban és ritkán gyűlt össze. De nemcsak kőből épült templomok
vannak; minden ember szíve az, s Klára megcsókolá, könnyeivel, szavaival
megáldá csecsemőjét, s kiemelvén a bölcsőből, keblére vette.
Fohászkodott, szoptata, elragadtatással merült a kisded mosolygó
tekintetébe, áhítattal fordítá szemét az égre, s míg az anyai szeretet
édes kötelességét teljesíté, oly szűzies, ártatlan pír borítá arczát, és
finom átlátszó vonalai oly szende – bár bánatos – kifejezésűek voltak,
hogy a ki most látta volna őt, többé el nem hihetné, hogy a kellemet és
szépséget a dísztermekben és ünnepi alkalmakkor lehet föltalálni, s
meggyőződött volna arról, mit a kéjencz soha sem fog érteni: hogy a test
bűbájának legfőbb alkatrésze a lélek jósága s egy nő egész lénye akkor
van összhangzásban, midőn a külalak igézetéből az első hatás nem az
érzékekre esik.
Klára letörlé szemeiből a könnyet, midőn ismét a leplet mellére
összeilleszté, s meleg kelmékbe takart gyermekével az utczára lépett.
A helység népesebb részéből szegény és szétszórt kunyhók közé sietett.