– Taposs szét – rimánkodott a kétségbeesés hangján a nő – tedd lábadat
nyakamra, hogy haragod súlya zárja el rögtön lélekzetemet s oltsa ki az
életet testemből. Oh! én téged most gondolatomban bűnösnek neveztelek,…
férjem! jóltevőm! büntesd meg a hűtlen rágalmazót.
A férj tagjain hideg borzadály nyargalt át. Vértelen arczczal, kék
ajakkal, összecsapott kezekkel rebegé: – Ő látja homlokomon a
Kain-bélyeget!
Gépileg vonta végig homlokán ujjait, mintha szennyet akarna letörleni;
neje pedig fölemelé a padlózatról omló könnyekkel áztatott arczát és
tekintetét férjére fordítván, megható és sűrű zokogások közt így szólt:
– Homlokodon, mint a márványlapon, melyet a művész szent oltárnak
készített, csak az Isten előtt kedves gondolat és érzés lehet
följegyezve. De az én gyanakvó képzelődésem, mely minden sötétben
kisértetet lát, borult kedélyed szürkületén a bűn alakját hitte át meg
átsuhanni. Oh! iszonyú káprázolat! Úgy-e, Pistám! te csak szerencsétlen
vagy, több nem,… minket csak nyomor fenyeget,… több nem? Ne szólj
titkodról, mert a gyönge nőnek nem szükség azon komoly dolgokat tudni,
melyek a férfiú érczakaratját és törhetetlen szilárdságát veszik
igénybe; ne szellőztesd a bánatod s lélekküzdelmeid elébe vont fátyolt;
hallgasd el – mert a bizalmas szó, ha vissza sem éltek vele, sokat
ejtett már tőrbe, – hallgasd el, kérlek, hogy vallásunkat fenyegeti-e
veszély, vagy családunkat romlás, de megnyugtatásomra, de kínzó
szeszélyeim lecsendesítésére mondd, hogy a te nézeted szerint is, a
legnagyobb szerencsétlenség a bűn. Nyilatkoztasd ezt ki!
Klára erős hangnyomatot adott a végszavaknak, míg enyhítéseül a sebnek,
melyet ajkai ejtettek, férje kezét voná ajkaihoz.
Laczkó István indulatosan rántá el karját. – Távozzál tőlem! kiáltá
vadúl. Távozzál! ismétlé a fájdalom leirhatatlanúl mély, azonban szelid
kifejezésével. Éretted… de ne szóljunk erről! Eredj, lépj azok sorába,
kik mondani fogják: ha előbb ismertem volna jellemét, most nem kellene
pirulnom! ha nem lettem volna elfogult iránta, most nem panaszolnék a
végzet ellen, s könny helyett öröm csillogna szememben! Távozzál! rég
tudom én, mi a szerencsétlenség hatása! Még a fát is odahagyják levelei
a hideg őszi szél lehelletére!
– Mert elhervadtak! mert meghaltak! szólt Klára, csüggedt fővel s alig
hallhatóan.
– Édes nőm! feledd kiméletlen bánásomat. Indulatom túlragadott. Jer
keblemre!
Hőn szorítá magához a szenvedő alakot és szeméből égő könny hullott
ennek liliomarczára.
– Veled együtt érezném, zokogott Klára, a bűnvádat, ha ismeretlen volna
is előttem oka; veled lépnék a gyalázat elébe, s egyenlő jogot
követelnék a közmegvetésből. De úgy-e, erről nem lehet szó? Úgy-e, te is
legnagyobb rossznak a bűnt tartod, s a szenvedés poharából az igazán
keserű cseppnek azt, ha a kiürítést megérdemeltük?
– Mit tudja a te tapasztalatlan szived, Klára, hogyan támad a bűn, s
hogyan szívta táplálékát gyakran épen azon nedvből, melytől a büszke
erény virít? Engem még senki sem vádolhat, bízzuk a bölcsekre a
szabadakarat felőli hiú okoskodást.
– És mit tegyünk a Szentkönyvvel?
Oly megható és gyermeteg volt e kérdés, hogy a szárdisi angyal, ki maga
is az igét hirdeté, csak lesütött szemekkel s néma ajkkal tudott nejének
válaszolni.
Klára férje keblére borult, szeretettel és legkedvesebb kaczérságával
egy bűbájos nőnek, ki szépségét is az igazság védelmére fegyverül akarja
használni.
– Ládd, mily rosszúl tudod a kétkedő szerepét játszani? A büszke tudóst,
ki nagynevű egyházférfiakkal versenyez, most egy együgyű kis némber
szorította kelepczébe.
Klára csókjával zárta el a választ férje ajkán.
– Hát csakugyan annyira gyöngének képzelsz? kérdé hizelgőn. Két ép,
egészséges gyermeket szültem neked, s ne birnám-e el egy kis titok
terhét vagy egy kis csapásnak fájdalmát, mely minket fenyeget? Miért nem
nyilik meg kebled, hogy a közléssel könnyüljön? Ha eszemet gyöngének
véled a tanácsadásra, úgy nincs hallgatásod ellen kifogásom; de ha
lelkemet tartod erőtlennek a gondviseléstől ránk mért megpróbáltatásra,
akkor soha igazán nem szerettél, mert érdemesnek sem hivéd keblembe
mélyebben tekinteni.
– Mondhatnám neked Klára, szólt Laczkó István, hogy képzelődésed játéka
a titok, melyet rejtegetek, s a bűn, melyet, hited szerint, tervelek;
lenevethetném bohó aggodalmaidat, vagy szenteskedő rémlátásodat: de nem
akarom a hallgatás kötelességét a hazugság vétkével könnyűvé tenni.
Bevallom tehát, hogy Fehérvárott igen nehéz napokat töltöttem s hogy
nehezebbek várnak rám. Bősz jóslatú fellegek gyűlnek össze a mi kicsiny
kunyhónk felett, s ki tudja: nem volna-e jobb, ha magunk vetnénk még
bele tüzet, mielőtt az ég nyila találná? Elgázolhatja vetéseinket az
utolsó kalászig a jégeső, s ki tudja: nem volna-e jobb, előre rá hajtani
a helység csordáját, hogy aztán a pusztító vihar nyom nélkül öntse ki
dühét? Örvényeikbe sodorhatják magzatainkat, a fellegszakadás áradalmai,
s ki tudja: nem volna-e jobb, egy kosárban előre a hullámoknak ereszteni
őket, hogy teljesedjék az Úr akaratja, s a kaján végzet az előfélelmek
kínjai nélkül zúzza szét szívünket? Néha kedvem volna átkokból készíteni
imádságos könyvet, s egész hitfelekezetet szervezni a gyűlölet számára.
De, Klárám, hagyjuk a titkot titoknak, s ülj mellém e kerevetre, hogy
meséljünk fontos ügyekről, melyeket talán gyerekségeknek tartasz, és
gyerekségekről, melyek talán igenis fontosak. Jer, üljünk le… Így ni…
Már most, angyalom! képzeld, hogy még ez a kerevet, melyen helyet
foglaltunk, sem a miénk s a széles világban, hajléktalanúl és vagyon
nélkül tengünk. Érted, Klárám, hajléktalanúl és vagyon nélkül.
– Csak ez, hála ég! csak ez volna, mit akkora aggálylyal takartál
előlem! szólt a nő könnyűlt lélekzettel és sugárzó arczczal.
– Hajlék- és vagyontalanúl!… de halld, Klára, tovább. A madárnak az
egész zöld mező és berek terített asztal. Szabad szárnyakkal röpköd, s
míg örvendett, evék, s míg jóllakott, kiénekelte magát. S mit tennél te,
ha számunkra az életből csak a nyomor maradna? Szólj, mit tennél? A
nyomornak nincs éléskamarája, konyhája, asztala és terítéke. Rosszabb
háztartó a fukarságnál. De azért, hogy tűzhelyéről füst nem emelkedik és
keze mindig üres, apasztja-e vendégeinek, kiket ő tart, étvágyát? Oh! ha
ez így volna, boldogabb lenne az emberi nem, mint a könyörületről szóló
erkölcstan által! Tudsz-e eleget dolgozni, Klárám?
– Tudok – válaszolá büszke önérzettel a derék szombatosnő.
– Ha, ha, ha! fölkaczagott a férj vad fájdalommal.
– Te kétkedel?
– Nekünk való, sorsunkhoz mért munkáról beszélj.
– Bízzunk a gondviselésben és magunkban! válaszolá Klára. Érzem, hogy
erélyemnek a szükség csak újabb meg újabb tért nyitna.
– S mily munkára szánnád büszke erélyedet?
– Ha nagy városba költözünk, skofiummal hímzek díszruhákat, bíbor
palástra ezüst rózsát és keleti gyöngyből szeszélyes virágokat és
arabeszkeket fűzök a hölgyek fürt-ékeire s a leventék övére. A
mennyezetek, zászlók, oltárszőnyegek és hadisátrak szegélyeire rojtokat
fogok sodrani, s az úrnők és lovagok pénze sok utat s ösvényt fog
szerény lakunkhoz találni.
A férj gúnyos kétkedéssel mosolygott.
– Ha nem szereted városon, vonuljunk tehát falura – folytatá rábeszélőn
a nő. Falun még könnyebb lesz kenyeret szereznünk. Atyám a növényvilág
csodaerejének ismeretére tanított. A sebet nemcsak bekötni, orvosolni is
tudom. A lázak különböző nemei ellen ritka hatású szereim vannak. Eddig
ingyen ápoltam és gyógyítottam a betegeket, ezentúl fáradságomért gabnát
és más házi szükségekre valót szerzek. Te is vehetsz haszonbérbe
korcsmát, bortizedet vagy néhány hold tanarokat.
– Az egész holdat, kedvesem, s még hozzá egy tuczat csillagot –
közbeszólt keserűen a férj. Ha álmodni akarunk, Klára, ne elégedjünk meg
csekélylyel. Ha az elérhetetlen vágyakra szorulunk, kivánjuk egyúttal az
egész lehetetlenséget.
– S komolyan hiszed-e – tudakolá a szombatosnő gyönyörű kék szemeit
kérdőn fordítva a szárdisi angyal mélabús arczára, hogy helyzetünk ily
szerény tervekre sem jogosíthat föl?
– Micsoda munkához értesz még? – szólt ez kikerülőn.
– Elmondottam volna, hogy lehetek kulcsárnő, vihetem egy egész idegen
háztartás terhét, taníthatnék gyermekeket olvasni és írni, s ha a
várasszony elnéző volna, még növendék leányának oktatását is rám
bízhatná; – de már nem merek ily magas igényekről előtted beszélni.
Tekinteted porba vezeti az én szemeimet is. Mit találjak ott az éhség és
hideg ellen! Boldog Isten, mily tudatlan vagyok!… Ah, Pistám! van egy
hárfám, letörlöm róla a port, ismét felhúrozom és vállamra veszem.
Visszajönnek elmémbe a régi dalok, újjaim engednek az ihletésnek s a
szép hangok hűn fognak újjaimnak szolgálni. És elmegyünk várról várra.
Te énekled a verseket, én kisérem A tiszta holdas éjeken, midőn
ligetekben és ezüst patakok mellett fogunk vándorolni, a költészet és
zene tündérkéi még soha sem dalolt mesékre oktatnak, s a mit sugalataik
után versekbe szedve a függönynyel félig takart ablakok alatt és a
fényesen kivilágított csarnokokban, a szerelem és hír számára
eléneklünk, az édes könnyet fog csalni a merengés galambszeméből és
harsány rivajt a lelkesedés férfi-ajkairól. Úrhölgy és lovag meg fogja
irígyelni szegénységünket, s mit ily érzés közt nyujtanak nekünk, az nem
alamizsna többé, mert hódolat.
– S csak ezekből áll, a mit tudsz?
– A lelékenységen kívül, mely épen arra fog tanítni, a mire legnagyobb
szükségem lesz, s a megnyugváson kívül, mely nem engedi, hogy
szükségeket teremtsek magamnak.
– Kis pacsirta, ki a sírfára szállva énekelsz az életről és a halál
kertjében is keressz örömtanyát, te a ledér remény számára még meg
tudnád nyitni szivemet, ha nem zárta volna be örökre a komor való! Oh!
Klárám, mit használ az, a mit balgatag fejecskéd vigasztalásul
kigondol!… Tudsz-e kontyodra tekert kendőn nehéz csöbröt vinni a mezőre?
Tudsz-e forró rekkenőségben naphosszat aratni? Tudsz-e sárban, mezitláb
és permeteg alatt állványokra téglát, meszet hordani, s tűrni pirulás
nélkül, ha a rongyok által rosszul födött szépségeden kőmiveslegények,
uradalmi hajdúk s koldus léhütők buja szeme nyugszik?
– Nézz rám… és felelj magad! szepegé a nő, arczát férje keblére rejtvén.
Klára gyöngéd, finom alak volt, s kiválólag ideges természetű.
– Tudsz-e kapálni és ásni? tudakolá a szombatos.
– Ah! ki venné hasznát az én ásásomnak? kérdé Klára mosolylyal arczán,
de egy könynyel pilláin.
– Az, a ki meg is büntethetne, ha nem tudnál sokat ásni.
– Sokat? s ezzel a kézzel, ezzel a lábbal?
Parányi lábfejét s hófehér gyenge karját láttatá férjével.
– Nevetnem kell ötleteiden, szólt alig leplezhető megütközéssel. Ugyan
mi nem jut még eszedbe, hogy elvond figyelmemet a titkolt veszélytől,
mely reánk vár.
– Hátha annak nagy részét már föl is fedezém?
Klára viaszsápadt lőn.
– Hátha a titok kapuján már belül vagy, s a rémes épület egyes szobáiban
vezetlek, a tárgyakat, melyek előnkbe lépnek, magyarázva?
– Az lehetetlen! kiáltá reszketve, dermedve.
– De miért?
– Mert képtelenség, hogy tőlem, ki sokféle munkával kereshetnék
kenyeret, épen oly foglalkozást kívánjanak, melyre testalkatomnál fogva
képtelen vagyok, s mely semmi jövedelmet nem hozna. Ezt te nem
akarhatod.
– Én nem.
– S ki volna oly dőre, hogy követelhetné?
– Talán a törvény, kedvesem!
– Oh ég! csakugyan komoly tekintettel mondod ezt?
– Még nem vagyok tisztában, szólt a férj, hogy minő kinyomatot adjak
arczomnak… De hallgasd tovább. Nagyobbik fiúnk alig töltötte be hatodik
évét s már ismeri a betüket, tud számlálni, s játékul virágbokrokat és
tarka pillangókat rajzol. Szellemi foglalkozásra látszik hivatva, s te
hamar észrevévén hajlamát, a szerint is nevelted. Most más iskolán kell
őt átvinned. Tedd erős barommá, mely terhet bírjon hordani, állati
ösztöneit vadul elégítse ki, s a szerelem epedése helyett csak a
testiség nyers kitöréseit áhítsa. Tudod-e, Klára, ezt eszközölni?
A nő homlokán végig vonta kezét, hogy jól eszmélhessen. – Nem értelek –
mondá végre azon borongó színezetével kedélyének, melyen az iszony, mint
a villanyos anyag a még nyugvó fellegeken, rossz idők jóslataként
meg-megcsillámlott.
– Nem értesz? mily kába egyszerűség! Hát nem tudsz képzelni helyzetet,
melyben az emelkedettebb lélek átokká válik, s a mély kedély hullámaiba
okvetetlenül bele kell fúlni a boldogságnak, egész tündér kiséretestűl?
Nem képzelsz-e körülményt, mely parancsolón követeli, hogy a durva
testnek durva erkölcsei legyenek, s az érzéketlen szív és szégyelni nem
tudó arcz a korlátolt elmében találja istápját?… Klára! te zokogsz. Te
már fölfogtad, hogy mire czélzok.
– Inkább lássam gyermekemet a terítőn! kiáltá a nő.
– E szavaddal megmentéd őt és magadat. Ne félj, ne remegj! A vihar
elvonult; egetek tiszta. Oh, de az enyém!?…
Mély sohaj emelkedett a szombatos kebléből.
– Esküszöm, folytatá vad hévvel, esküszöm Mojzes bölcseségére, Szent
János evangelista jósszellemére, a Messiásra, kinek második eljövetelét
és ezeréves uralkodását várjuk, s az ő dicső székvárosára, az új
Jeruzsálemre, – esküszöm mindenre, a mit a szombatosok hisznek, s a mi
előttem legszentebb, a te tiszta és boldogító szerelmedre, Klára! hogy
ha végzetem bűnbe sodorna, az a kisértés, mely engem elejt, meg fogná
tántorítani még azokat is, kik legszigorúbb birái természetünk
gyarlóságainak, s kiknek markában mindig van egy alkalomra váró kő, hogy
vétkes felebarátjaikra dobják. Ne aggódjál, Klárám! Élénk képzelődésem
túlélesen színezé a fenyegető veszélyeket… Holnap reggel indulok
Fehérvárra. Legfölebb két hét alatt ismét haza fogok térni, s akkor,
Klára, arczom derült, jövendőd biztosított leend. S most, kedvesem, ne
tudakolj semmit. A kiváncsiság szavait ajkadról tiltsa el e csókom.
Szőke Pista, vagyis – mert neje e nevet nem ismeré – Laczkó István
hévvel ölelé át Klárát.
– Oh! ő már nem szeret engem, mert szíve zárva maradt – sóhajtá a nő,
midőn magányos kamrájába vonult.
Könnyei áztaták kendőjét s most először feledé a haztartás száz apró
gondjait, melyek egyedül enyhítették volna fájdalmát.