Pár nappal e belküzdelmek után a szárdisi angyal a börtönőr által
kihallgatást kért Kassaitól s e főurral hosszas értekezése volt, mely
szabadon bocsáttatásán végződött.
A pék, kinek boltjában látjuk őt ismét, most sokkal több tisztelettel
tekint rája, sokkal több készséggel rakja tányérába a turóslepényt,
rozspogácsát, sokkal frisebben töltöget poharába méhsört, s egész
magatartásából sejthetjük, hogy e vendéget egy tuczat más jobb torkunál
és nagyobb zsebünél többre becsüli.
Fehérvár érdemes polgárai közt is az élénkebb tudvágyúak nem minden
részvét nélkül kisérik a megszabadult fogolyt, bár a derék pékétől
különböző modorban nyilvánítják iránta figyelmöket.
Egyik a szárdisi angyalt tetőtől talpig méri, mintha keresné azon
helyet, hová legjobban lehetne egypár pálczavonást lerakni; a másik
vidoran tekint szeme közé, mintha a fejedelem törpéjén vagy a
fejedelemasszony bohóczán kívül a legfurcsább alakkal most találkoznék.
Vannak, kik előle az utcza másik szélére térnek, s vannak, kik a másik
szélről eljönnek, hogy párhuzamban lépdeljenek vele, sem gyorsabban, sem
lassabban. A kufárnők pedig bódéikból kidugják fejöket, s kötekedve
kérdik egymástól: nem kinálná-e meg hugom bőrös pecsenyével azt a szép
magyar zsidót, az ebszültét? Zsidó, nem zsidó, mi tagadás, oly deli,
mintha képiró festette volna, s nénémasszony se esnék kétségbe, ha
kegyelmed töpörtyűje miatt vétkeznék a Mózes törvénye ellen.
A szárdisi angyal nyugodt kedélylyel tűrte az ingerkedéseket, de arczát
láng, majd viaszsárga szín borította, keble küzdött a dühvel és
szégyennel, midőn Kassait dicsértetni hallá azon kegyelmes eljárásért,
hogy egy szombatost, kire halál várt, néhány heti börtön után a törvény
kezéből kisurranni engedett.
– Hisz a rab tagadta szombatosságát – szólt az egyik polgár.
– Egy kevés torturával vallomásra lehetett volna birni – jegyzé meg a
másik.
– Oh! hogy nem dobhatom szemök közé: Kassai Erdély legalávalóbb embere;
ti pedig fortélyos és hazug hireknek nyomorult terjesztői vagytok! –
mormogá a szárdisi angyal, míg a róla pletykálók mellette elhaladtak. –
Oh, hogy a számat feltörhetetlen lakattal zárta le a bűn! Miért is nem
maradtam a börtönben! miért váltám ki családomat szennyes áron a
jobbágyság szennyéből. Mit használ a fehér ruha és a munkától föl nem
tört kéz, sötét bűntudat és megtört lélek mellett! Adjátok vissza a
börtön békóit, s vegyétek le a bilincseket, melyek szellememet az
öntudat pellengérére szegzik, hogy öröktől örökre magam legyek magam
előtt megszégyenítve! Nőm tiszta tekintete az átok rajtam! Ki nem fogom
állani kérdő kék szemeit, pedig érettök s gyermekeim ártatlan mosolyáért
áldoztam föl a föláldozhatatlan erényt. Késő vád, hasztalan vergődés!
Hol van, a ki küzdhet végzete ellen! A sátán rám tette körmét,…
illetésének nyoma lelkemen fog maradni!
Ily hangulatban kevéssé érdeklé a szárdisi angyalt a nép kiváncsisága,
mely környezte, s a kandik élczei, melyek máskor az ő ingerlékeny
idegeire erős hatást gyakoroltak volna.
Csak azt ohajtá, hogy mielőbb távozhassék Fehérvárról, s örvendett,
midőn e város kapuin túl volt, s még inkább, midőn a magas tornyok
körvonalait tekintete elől elzárták a közbelépő dombok.
*
Székelyföld némely vidékei sokkal kedvezőbb színben látták azon
férfiúnak, kit Kassai Szőke Pistának, a tájék, hol lakott, Laczkó
Istvánnak, a község pedig, melynek predikált, a szárdisi angyalnak
nevezett, viszontagságos élményeit, elfogatását és bebörtönöztetését.
Üldözöttnek tünt föl, ki eszméjeért, hiteért szenvedett.
A kézdivásárhelyi szombatosok, kik, mint olvasóim tudják, magokat
szardisiaknak hivatták, büszkén tekintettek versenytársaikra, az
udvarhelyi (vagy szerintök thyatirai) község tagjaira. S hogy is ne?
Hisz, soraikból támadt az első üldözött, az első vértanú.
A thyatirai angyalt újja hegyével sem érintette Fehérvárott senki; de az
övéket nehéz bilincsre verték s majdnem halálra kínozták. Igen, a
köztiszteletű Laczkó István még eddig egyedül szenvedett az új
Jeruzsálemért, az ő szent testéről tépték le a zsarnok poroszlói az
öltözéket, az ő kezén és lábán mély rovatokat hagyott a vas. Meg is
csókolták a vénebb nők a békó nyomait, s könnyeikkel mosták volna le a
börtön minden szennyét, de a tisztaságot kedvelő papnál ily kegyeletes
buzgóságra nem maradt semmi anyag.
Kézdi-Vásárhelyen az országtanács tiltó rendelete és Kassai szigora után
feltünőleg gyarapodott a szombatosok száma, s titkos imahelyeiken a
vidéki birtokosok közül is többen kezdettek megjelenni. Hasonló eredmény
vala ez új felekezet más gyűlpontjain is észrevehető.
A merészebbeket a veszély csábítgatá a keletkező valláshoz, a
kiváncsiakat a titok leple, a szeszélyeseket a tilalom, a gyöngéket azon
tapasztalat, hogy a kormány, mióta a szombatosok elleni hirdetményt
kiadta, mintha tettét megbánta volna, nyugodtan nézi még a nyiltabb
izgatásokat is.
A politika szintén szerepet kezdett ez ügyben játszani.
A katholikusok tudván, hogy Kassai a felső-magyarországi megyék sérelmei
miatti nyilt fellépést azért ellenezte, mert Erdélyben még sok békétlen
elem van, s mert különösen a szombatosok hitterjesztésöket
rakonczátlanul űzik, nem késtek kéz alatt szítani e rajongók buzgóságát,
mert csak úgy hitték Rákóczi fejedelemnek az európai vallásháborúba
vegyülését hátráltatni.
Szóval, a titkos felekezeteknél elevenség, mozgás támadt.
A tulzóbbak közelegni hitték az időt, midőn vallásuknak nyilvánosságot
és jogokat követelhetnek.
Jaskó Pál, a thyatirai angyal, mély megyőződése és ragyogó szónoki
tehetsége az óvakodókat is kezdé magával ragadni.
Laczkó István, a szárdisi angyal, ki börtönöztetése előtt a mérséklésre
néha oly szép védveket tudott találni, most nem szegült ellen semmi
indítványnak.
Ő vontatva, a költői emelkedettségnek minden csilláma nélkül, komor
arczczal, a föld porát kereső szemekkel és páratlan érczű hangja bűbájos
erejének igénybevétele nélkül, helyeslé versenytársa merészebb terveit,
s kedélye annál levertebb volt, mennél döntőbb hatással birtak
nyilatkozatai.
Megfoghatatlan szomorúság fellegzett egész kifejezésén, midőn társai
reménytől sugárzó tekintettel s a jövendőben hivő lélek derült
elszántságával jártak-keltek, erősítve az ingadozókat, védve eszméiket,
hirdetve az igét.
A ki figyelemmel kisérte az ellentétet e férfiu szavai és
kedélyhangulata közt, a ki elleste a fájó benyomást, mely idegein
átrezgett, midőn magasztalni hallá magát, a ki látta, hogy máskor meleg,
részvékeny és áradozó szive mennyire elfeledte a hőbb dobogással együtt
a lelkesülést és életörömet, a ki fanyar mosolyát, sötét merengéseit,
nyugtalan álmait és álmatlan éjeit aggódva követé szemeivel s
gondjaival: az kénytelen volt valami mélyen ható, valami rejtélyes és
bősz történetben keresni e rögtöni átalakulás okát.
S van-e élesebb szem, mint a férjet szerető nőé?
Klára az első öleléskor, az első csóknál érzé, hogy minden ámító
hasonlatossága mellett más természet és fogékonyság, más kedély és
jellem lakik most ama külalakban, mely oltáreskünél és szerelem jogánál
fogva az ő élettársáé vala. Ha a kecses ifju nő a mesék világában, ha
egy regényes és rémes korban élt volna, midőn jó és rossz nemtők
közvetetlenül vegyítették magokat a szegény halandók ügyeibe s örömet
leltek gyarló érzékeinknek varázslat általi ámításában: akkor a babonás
előitéleteknek hódolva, talán hinni tudná, hogy férje testéből valami
démon kilopta a lelket, s egy egészen idegenével cserélte föl. Ha Klára
évek óta nincs úgy értesülve, hogy férje egy kihalt családból egyedül
maradt életben, akkor félve vonná el tőle karjait és keblét, nehogy
tévedésből ikertestvérre áraszsza a kéjeket, s a nő édes kötelességeit
teljesítve, hűtlenség bűnébe essék.
Valóban a régi Laczkó Istvánból semmi sem maradt meg, csak Klára iránti
szerelme, s azt is a távollét rövid hat hete csodálatosan alakítá át.
Mohó, sovár, kielégíthetetlen lett e mostanig gyöngéd és költői
színezetű indulat, s nemcsak anyagiasb alapízet nyert, hanem élvei közé
nyugtalan, rémes és idegenszerű elemek is vegyültek oly lélekállapotból,
melynek titkai sejtetlen mélységben laktak.
Mintha hinné, hogy csak napokra, órákra van szorítva az időköz, mely
alatt nejét szeretnie szabad; mintha a baljóslatok egész raját
rezzentené föl e szerelem s mintha legártatlanabb és legédesebb kéjeiben
keserű átok lappangana, vad bűn tombolna.
Képzelni, Klárának mennyi aggodalmat szerzett férje megfejthetetlen
hangulata.
Az éles szemű nő hamar belátta, hogy itt nem mulékony hatásokról, nem az
idegen kór okozta túlizgatottságáról van szó, melyen ápolás és gyógyszer
könnyen segíthetne; belátta, hogy valami szokatlannak kellett férjével
történni, mely egész valóját földrengésként rázta meg, s annál mélyebb
nyomokat hagyott hátra, mennél véletlenebb volt rombolása.
Klára szerelmének erélyével tudta csak szülei megegyezését a vagyon és
helyzet nélküli Laczkó Istvánnal való házasságra kicsikarni, s a
kézfogás után lefolyt nyolcz év még bensőbbé, még áthatóbbá tette
szenvedélyét.
Nem volt titkuk, osztoztak örömben és búban, soha sem kellett egyiknek
is bizalomra szólítani föl a másikat, soha sem volt szükség
esetlegességek közt találgatni az okot, mely valamelyik fél homlokára
felleget vagy ajkára mosolyt vont. Lelkök egész láthatárát úgy
besugározta a szerelem, hogy abban homályos zúg nem maradt, hová a
világosságtól rettegő legkisebb titok is bevonulhatna.
Legalább így hitte Klára.
S most férje egész magaviselete talányok szövedékéből áll.
Nincs nehezebb, mint kölcsönös bizalomban átélt évek után az első titkot
tudakolni, mert szigorú itélet fekszik ebben vagy a kérdőre, vagy a
kérdezettre.
Klára érzé saját ártatlanságát, s hogy vádolhassa férjét, kit eddig csak
tisztelni tanult?
Várt, hallgatott, tűrt, s az óra minden ütésekor elérkezettnek hitte a
perczet, midőn hőn szeretett élettársa szívének terhét vele meg fogja
osztani.
– Hasztalan!
Napok, hetek teltek, s férje mind sötétebbé, rejtélyesebbé lett.
A szárdisi angyal fizetése néhány hívő család szűk adományaiból állván,
a kecses szombatosné a drága időt nem áldozhatá föl merengésekre. Férje
növekedő tétlensége új ösztönül szolgált neki, hogy takarékosság, erély
és helyes számítás által házát a sülyedéstől megóvja, s örökségül nyert
csekély hozományából annyi kényelmet varázsoljon elő, melyet az ügyetlen
bőség sok eszköz igénybe vételével sem tud mindig.
Reggeltől estig dologhoz látott, s tevékenysége egészen kimeríté, s
mégis lehetetlen volt észre nem vennie, hogy fáradozásain nincs a régi
áldás. Most káros szórakozottságon, majd lényeges apróságok elfeledésén
kapta magát rajta, majd ismét a találékonyság teljes hiányán és a
körülmények felhasználásában elkövetett vétségeken. Az egész háztartás
nem volt többé oly összevágó, mint eddig, s azon parányi tőkék,
melyekkel, hogy kamatozzanak, bevásárlásokat tett, most az egyszer nem
elég biztosan látszottak forogni. Szóval minden egy kissé kibillent a
szokott kerékvágásból, mert Klára kedélye sem volt többé helyén, s munka
közt is gondolatai mindig azon iszonyú talány körül csapongtak, mely
férje boldogságát ismeretlen örvényekbe sodrá. Ha ez soká tart, a lelki
elégültséggel együtt a külső kényelem is eltünik, s a csendes lakba a
sötét merengés és önvád mellé vendégül bekopogtat a nyomor is.
Ily érzés, ily hangulat közt hallá férjétől, hogy az új hit ügyében
ismét Fehérvárra készül.
Egy igen szerény jövedelmű családnál, hol a fillérnek kijelölt helye
van, a hosszabb út tetemes költségei mindig válságot idéznek elő,
melynek utóhatásától csak lemondások és apró megszorítások árán tudnak
idejekorán menekülni. De Klárát most nemcsak e tény hangolta le, sokkal
mélyebben hatott kedélyére férjének zavart tekintete, s a majdnem
reszketeg hang, melylyel távozási szándékát közlé.
– Minket új veszély fenyeget! gondolá Klára szorongó és sejtelmes
szívvel. Fehérvárról hoza ő átkot házunkra, s most megint azért megy,
hogy hozzon. Mi történhetett vele, mit követhete el ő? Az orvnak, ki
örömeink gazdag kincstárát kirabolta, szerencsétlenség-e a neve vagy
bűn?
– Mennybeli atyám! – kiáltá most Klára saját eszméjétől eliszonyodva.
Férjének lábai elébe borult, töredelmesen hajtá fejét a padlózatra, s
arany csillámú gazdag sárga haja szétbontakozva omlott alá, sűrű
palástjával eltakarva a szem elől az egész ábrázatot, csak a vékony
ivorfehér nyakat hagyván meztelenűl, mintha bárdcsapásra váró elitélt
volna.
Laczkó István szobormereven állott, s bámulata határtalan lőn.