Bár a nap leszállott, künn az alkony szürkülete alig kezdődik, de benn,
a vad tekintetű pincze-börtönben csak a fogoly sötéthez szokott szeme
veheté észre a tárgyak körvonalait.
A vasajtó zára nyikorga.
Az éles hang Szőke Pista csontvelejéig hatott.
Halantéka úgy lüktetett, üterei oly lázasan dobogtak, mintha a végitélet
trombitája harsant volna meg.
A porkoláb lép be.
Ételt hozott a rabnak, kit már az éhség gyötört és hozott egy kanna
vizet, hogy szomját, mely miatt már nyelni és lélekzeni alig tud,
enyhíthesse.
Szőke Pista mohón ragadta ajkaihoz az edényt, midőn meglátta a hajdut a
börtönőr háta mögött, a mint a szomszéd falbilincs horgára valami
podgyászt akasztott.
– Mi az? – kérdé gyanakvó félelemmel, szemét a hozott tárgyon, száját a
kannán tartva, melyet erős kortyokkal ürített.
– A jobbágyruha – válaszolta a börtönőr, ujjával a hajdunak távozást
intvén.
– Büntessen Isten, ha magamra veszem.
– Nem is szükség, míg kegyelmed mostani ruhája testéről le nem rothad.
– Mit? Engem itt akartok tartani, míg megrothadok, míg a hús
foszlányokban hull le csontomról, míg az éhes férgek lakomát ülnek az
élő-halotton, s a sír pondrói elől fölemésztenek minden táplálékot?
Borzasztó!… Ha! ha! Kassai úr ő nagysága jámbor becsületes ember! Úgy
áldja az Isten, mint én kivánom!… Lám, lám! tehát három nap helyett
három évtizedet fogok e dohos üregben heverni, ha! ha!… Oh ég!
– E falak közé csak terhes bűnöst szokás csukni – szólt vállvonva a
porkoláb.
– Szegény szerencsétlen nőm, édes gyermekeim! S nyomorult, te a gyilkot
nem hoztad el?
– Annyit teljesítek, a mennyit kötelességemmé tesznek – mondá hidegen és
harag nélkül a börtönőr.
– Hol a gyilok? Sehol!… Előjelnek vegyem-e, hogy öngyilkos helyett
gyilkossá szánt az ég!… Markolatig döföm bele a tőrt. De miért van a
tőrnek markolata, hogy sokkal mélyebben ne lehessen döfni?… Oh! szép
tavasz! te a földre ki fogod teríteni virághimes zöld szőnyegedet,…
előmbe a bakó terít fekete szőnyeget, s hulló vércseppjeim lesznek rajta
az árva pipacsok! Látom a tőkét… a bárdot! Börtönőr! hisz én élni
kivánok! Börtönőr! tanum az ég: én élni kivánok! Ki meri mondani, hogy a
sarló alá megértem? Ki gázol az Úr aratásában? Nem hallottátok-e, hogy
én nem kivánok meghalni?… Oh! Klára! oh! gyászruhás özvegyem, honnan
vásárlod könnyeidet, hogy szemedben mindig új csepp van a régi helyett.
Ha! ha! neki köntöse sincs! Kassai poroszlói letépték gyönge, finom,
alabástromfehér tagjairól. Holla! takarjátok be testét a buja szemek és
ostor elől. Jobbágynővé lett ugyan, de még ma szemérmes… eddig nem volt
megszeplősítve és megostorozva. Várjatok, várjatok! majd szenved és
sülyed… akkor lesz nektek való. Szent ég! megőrültem! Agyam fölolvadott,
s mint az égő láva fog kitörni rekeszein. Hány felé pattant koponyám?…
Segítség! segítség! Engem ne végezzetek ki. Hallod-e, börtönőr, engem ne
tarts sokáig ezen ürgelyukban! Szántani, kaszálni, trágyázni akarunk. Én
jobbágy vagyok. Elkésem a napszámtól. Barázdát akarok ekevasammal
hasítani. Vagy a helyett gyilkoljak-e más vassal?
Szőke Pista rázta bilincseit és dühöngött, de a börtönőr már rég
rácsukta az ajtót, rég eltávozott.
Mécstelen éj borítá el a börtönt, annak nesztelen magányát még rémítőbbé
alakítva.
*
Rákóczi első hivatalnoka, a hatalmas és gyűlölt Kassai egy szökevény
jobbágygyal szemben – mint látszik – nem hivé szükségesnek a kimondott
szót megtartani.
Ott hevert ő piszkos börtönben, undorral telve a lég iránt, melyet
beszív, a fal iránt, melyre hátát támasztja, a nedves föld iránt, melyet
lába tapod, a ronda pokrócz iránt, mely a koldusrongynál még épebb
ugyan, de már förtelmesb és visszataszítóbb. Ott hevert ő elvégre
önmagától is iszonyodva. S mily kecsegtető alakban lebegett most szeme
előtt a durva, azonban tiszta pórköntös! Ez is rövid időn szenynyel
fogna beboríttatni, ezen is penészfolt törne ki; de pár napig megmentené
viselőjét az undor legélesebb, legközvetetlenebb okától. Ha nem
szégyelte volna, a börtönőrt most már figyelmeztetné, hogy öltöztesse őt
más mezbe, habár a rabszolgáéba is. S miért nem tud meghalni? hisz! az
öngyilkolásra a falbilincs horga, vagy a nyakkendő, melylyel lélekzetét
elfojthatná, szintugy vezetne, mint a tőr, melyet Kassai megigért, de el
nem küldött. Szőke Pista a halálnak ezer különös nemét forgatá eszében,
s mindeniket áhitá, s mindeniktől visszaborzadt. Egykor, midőn magával
leginkább küzdött, s midőn legnagyobb szüksége volt vagy egy kevés
vigasztalásra, hogy elviselhesse az életet, vagy egy kevés csüggedésre,
hogy a halált önkezével megtalálja, – egykor, midőn hasonló hévvel akart
imádkozni és átkozódni s nem birván a két indulat rohama közül
választani, sötéten tekintett a parányi világosságra, mely a nap keltét
vagy talán leáldozását jelentve, a börtön komor üregét fölkeresé, –
egykor, mondom, a falszögleten a fény élénk rezgése tünt szemébe. Rég
nem látott csoda a homály tanyáján! Oh! mily felhőtlennek kellett künn
az égnek lenni, hogy a pazar sugarakból e vak helynek is jutott valami
osztalékul! S a nedves fal vakolatján mily porondcsilla volt elég bátor
fölfogni és visszaverni a sugárt; honnan származik a fény e megtörése, e
parányi, de majdnem lángoló tükör, mely a rab elébe kihivón, kaczérul
villog? Soká, soká nézett Szőke Pista, mígnem arczát tenyerével borítá,
s ajkai szitkokkal teltek Kassai ellen.
Tőle elérhetetlen távolságban egy tőrt vett észre, melynek hüvelyén és
markolatán gyémánt- és rubinkövek játszottak a börtönbe lopózó világgal.
Mikor és hogy jutott oda e fegyver, gyanítani sem tudta.
A börtönőr még aznap föladá a fogolyra a jobbágyruhát; de egyszersmind
nehéz vasat veretett kezére és lábaira. A falbékóhoz bilincselést
megszüntette. Szőke Pista már a közönséges rabok osztályába látszott
soroztatva. Eddig az országra nézve veszélyes egyénnek tarthaták
fölvigyázói; most csak valami csinyen vagy gonosztetten kapott bűnösként
tünt föl. A börtönőr nyersebb modorán eléggé észlelhető volt e változás.
Nem is köszönt, midőn az ajtót rácsuká, s míg az öltöztetés folyt, a
«kegyelmed» helyett megkisérté «tenek» szólítani; de a sötét és
parancsoló tekintettől még egyszer s talán utoljára visszadöbbent. Szőke
Pista most valóban csekélynek tartá az életet, s a halál színletlen
ohajával ragadta meg a tőrt; de a kimulás küszöbén Klára képe
visszacsábítón lépett elébe. Reszketeggé lett keze, ingadozóvá akaratja.
Nem tartá ugyan többé bűnnek, eldobni magától oly életet, melynek
tartalma csak két szóból áll: nyomor és megaláztatás; de gyávaságnak
hivé annak egész terhét öngyilkolása által nejének gyönge, finom,
törékeny alakjára vetni. A mellére szegzett tőrt szeméből egy keserű
cseppel hullatá a földre, s a másik perczben bősz haraggal ismét
fölemelte. – Add nekem, Uram! – kiáltá öklével görcsösen szorítva a
markolatot, – add a machabeusok bátorságát, hogy tudjak ölni, és
szemhunyorítás nélkül töröljem le házam ellenségének, kit földre verek,
arczomra feccsent vérét.
A rab ezer esélyt gondolt ki Kassai meggyilkolására; de mit használt a
boszu ábrándja azon száraz tény ellenében, hogy a szökött jobbágy
nejének gyalázatját és inségét még tetézni fogná, ha orgyilkos és
kerékbetört gonosztevő özvegyévé válik.
Mihelyt Kassai, mint földesur, törvényes jogait igénybe veszi, vége
szakad minden reménynek, akár a boszun, akár az Istenben helyzett
bizodalmon épüljön az: – ezt hitte a szerencsétlen szombatos, midőn a
tőrt megint kihullatá kezéből.
– De miért akarná épen az én testi munkámhoz nem szokott családomat
jobbágyúl Kassai? – sugá ekkor a szenvedőnek mentőeszméül egy gonosz
démon.
– Ő fösvény, – fűzé tovább a rab, – de nőm vagyonából teljes kárpótlást
adhatunk neki. Miért ragaszkodnék tehát személyünkhez? A fösvénységnek
ellenkezőt kellene tanácsolni. Vagy tán gyűlöl engem? Hisz, akkor látott
először, midőn bilincsbe veretett. S miért említé, hogy ha bármelyik
bevett vallás szolgái közé tartoznám, most nem volna joga mint
szökevényt fölkeresni? Ah! és hogy dühöngött a nép a szombatosok ellen!
Igen, Kassai alkudni kiván velem, s a váltság ára hitvallásom… Ne
említsétek, hogy Eleazar a kegyetlen Fülöp poroszlóira hidegvérrel
tekintett! Szökött jobbágy volt-e ő? Fenyegette-e egyéb kín, mint a mit
a bakó eszközeivel lehet a testből kicsikarni? Jelent-e meg lelkének más
látvány, mint a vértanuság dicsfényében ragyogó halál képe? De én azt a
fájdalmat érzem, melyet nőm és gyermekeim fognak szenvedni, s idegeim
nem birhatják a terhet, melyet a szolgaság testökre, az elaljasodás
lelkiismeretökre fog rakni. Térdet hajtok templomod bálványai előtt
Izrael zsarnoka Fülöp, hogy szivem bálványait oltalmazhassam, Átok
legyen a napon, midőn a szombatosak közé fölvétettem magamat s
meggyőződésemért családom szerencséjét áruba bocsátottam!…