Tekintsünk Pécsi Simon «remeteségébe».
A nagy étteremből csigalépcső visz szintén akkora könyvtárba, honnan
ismét csigalépcső vezet az épület kúpjához, mely egyetlen kerek szobát
alkot, s annyi ablakkal, hogy fala keskeny választéknál többnek alig
nevezhető.
Ha az étteremben maradnánk, a háziúrban gazdag Epicurt keresnénk, ki a
nélkülözésen túl nem is képzel szerencsétlenséget, a finom kényelmeken
felül élvet; ha a könyvtárba érkezünk, szigorú tudósra vélünk találni,
ki egész életét az ismeret kincseinek gyűjtésére szentelé, és csak azért
hiszi, hogy létezik, mert gondolkodik; ha pedig a kúp titkáig hatoltunk
– s ide nem mindennek nyilik bejárat – akkor a koboz és hangjegyek
zenészt, az állatkör s a vizsgálatra felállított látcsövek csillagjóst,
számtalan más tárgy pedig egy ábrándos és előitéletes embert leplez föl
előttünk.
S valóban, Pécsi Simon jellemében mindez egyesült.
Külseje azonban leginkább a nagy urat tüntette szemünkbe, ki százak
között akkor is felötlenék, ha elméje középszerű, s vagyona csekély
volna.
Pécsi Simon magas és testes alak volt, szőke, piros arczczal, gyér sárga
fürtökkel, emelkedett és rendkívül értelmes homlokkal, nagy kék
szemekkel, finom orral, húsos, eleven színű ajkakkal, melyeknek
szögletein a bánat és mosoly görbületei a legrokonszenvesebb hatásúak
voltak.
A haladott kor, de alig hanyatlott testi és még egészen ép szellemi erő
azon ősi természetek közé emelék őt, kiknek deli alakjára búcsúajándékul
a távozó évek a kegyelet dics-sugarát vetik vissza.
Most könyvtárában találjuk. Testén finom szövetű pongyola, szájában
hosszú törökös pipa, s fején Deborah által horgolt s igen választékos
sipka.
A vele átelleni karszékben egy úgynevezett angyal ül Thyatirából, kinek
teljes neve: Jonathán-Dávid-Elázer-Judás-Machabeus.
Előre megjegyezzük, hogy itt semmit sem kell valódi értelmében venni.
Mert a karszéken ülő nem igazi angyal volt, hanem csak a szombatosok
lelkésze, kik szent János _Mennyei jelenetei_ nyomán a papot angyalnak
hívták. Az ő hivei sajátlag nem is Thyatirában, hanem Udvarhelyen
laktak, de a szombatos szerette főbb egyházait azon városokra
átbérmálni, melyekhez szent János intő levelet küldött. Azután
eredetileg nem is hivták őt Jonathán-Dávid-Elázer-Judás-Machabeusnak,
hanem csak egyszerűen Jaskó Pálnak; de a szombatosok szokásához
tartozott az ó-testámentumból egész névkoszorúkat aggasztani magokra.
Különben az említett angyal kondorhajú, kis és élénk egyéniség volt.
Vonalai, ha bennök pusztítást nem tesz a ragya, szabályosak, sőt szépek
is lettek volna. Így csak tüzes fekete szemei, melyek delejes színben
villogtak, és gyönyörű csengésű hangja igézte meg a közönséget, s magát
Pécsi Simont is, ki rendesen a ferde külső iránt ellenszenvvel
viseltetett.
– Nagyságos uram! szólt az angyal, – hiveink száma naponkint szaporodik.
Thyatirában a közelebbi szent szombaton nyolczvan kegyes ajak zengé a
száztizedik zsoltárt, mely a Messiás eljöveteléről szól, s utána
mindjárt a kegyelmed gyönyörű versét, mely az ő második eljövetelére
készíti elő a fehérruhában járókat.[3] Szárdis városa (Kézdi-Vásárhely)
pedig az idén három taggal szaporítá az új Jeruzsálemnek, mely az idők
betelésével egyenesen a mennyországból száll alá,[4] leendő polgárait.
Mindenütt hódításokat tesz igaz hitvallásunk, s ha a véres törvények nem
rémítenék vissza a népet az áttérésektől, Székelyföld nagy része a
szombatos üdvözítő tanát fogadná el.
– Magam is sajnosnak tartom, válaszolá Pécsi, hogy a lelkiismeret jogát
honunkban nem tisztelik. A hiteszmék fejlődése, a szabad vizsgálat és a
szentirás magyarázata, uralkodó secták által szoros korlátok közé van
szorítva; de még sem hihetem, hogy a szombatosokat üldöző törvények
eddig nagy gátul szolgáltak volna az áttérésekre, miután azt behunyt
szemmel nézte a fejedelem és az országtanács, s minthogy közületek senki
sem mutathatja a békókat, melyeket hiteért hordott, s a bitófa
forgácsát, melyet a kivégzett szombatos vére tett ereklyévé.
– De meddig tart e türelem? Van-e kezességünk, hogy a törvény vad betűi
nem ébrednek fel szendergésökből, és a martalékra éhesebben nem
rohannak, mintsem ha folyvást azzal táplálkoztak volna?
– Rákóczi, ki annyira sürgeti Magyarországon a vallásszabadságot, a
törvény örve alatt sem kezdhet Erdélyben hitüldözéshez. Azután mi…
akarám mondani a szombatosok, külső szertartásokkal sem ingerelhetik
magok ellen a többi felekezetek vakbuzgóságát. Nekünk… akarám mondani
nekik, még templomra sincs okvetlenül szükségök. Vagy nem mondja-e Szent
János: Templomot sem láttam az új Jeruzsálemben, mert a mindenható
Úristen és a bárány annak temploma.
A thyatirai angyal nyugtalanul mozgott székén. Látszott elégületlensége,
látszott neheztelése a közöny miatt, melyet Pécsi Simon nyilatkozatában
vélt találni.
– Nagyságos jó uram! szólt hévvel, soha egy vallásnak sem volt oly kevés
büszkesége, hogy azzal elégült legyen, ha létezését a hatalom
kegyelmesen tűri. Nekünk jogra van szükségünk, nem irgalomra, vagy
lenéző kiméletre. Megengedem, hogy a fejedelem nem fogja kalodába
veretni annak lábát, kinek ajka szombaton imádkozik. Lehet,
hajlékainkból nem rugdosnak ki a poroszlók, mint gazdája a férges ebet.
S talán nem süt a bakó szégyenjegyet homlokunkra azért, mert szigorúan
hiszünk szent János _Mennyei jelenései_ben, melyről maga az evangelista
mondja: «Boldog, ki olvassa, s boldogok, kik hallgatják e
jövendőmondásnak beszédét, és megtartják azokat, melyek megirattak
abban, mert az idő rövid». Nagyságos uram! Valószínű, hogy holnap is
lehet titkon várni az új megváltást, mint tegnap szabad volt, de mi
nyiltan akarjuk hitünket vallani; mi nem tengeni… mi élni, terjeszkedni
és jogokat szerezni akarunk.
– Úgy az Isten haragjának pohara fejetekre fog kitöltetni, szólt Pécsi
Simon fájdalmas részvéttel. Lesznek vértanuitok, de nem marad hívő, ki
azok nevét a késő kegyelet számára följegyezze. És a maradék azt sem
fogja tudni, zsidók voltak-e, vagy a kereszténység oly felekezete, mely
a legtisztább igét hirdeté, bár süket füleknek.
– Boldogok a vértanuk! kiáltá a thyatirai angyal ragyogó szemekkel,
átszellemült arczczal, boldogok, a kiknek fejét vették Isten beszédeért,
mert csak azok élednek föl az első föltámadáskor, s azok lesznek a
Megváltó ezeréves birodalmának polgárai.[5] Bizonyára minden igaz
szombatos örömtől repeső szívvel fogja a pallost megcsókolni, mely őt a
vértanuság dicsőségében részelteti.
Pécsi Simonra e rajongás kedvetlenül hatott.
Ő «nem öltött még fehér köntöst», de a szombatosok főpártfogójának
tartatott, s ily helyzetben természetes vala, hogy rettegett az új
felekezet oly fontolatlan lépéseitől, melyek következményeiért
valószínűleg őt terhelte volna legnagyobb felelősség.
– Ugyan hányan vagytok? kérdé gúnynyal. Nem férnétek-e be Fehérvár
székesegyházába apróstul, öregestül mind? Nem gyilkoltathatna-e meg
titeket egy új Heródes, a nélkül, hogy nem vagytok még képesek sem a
vértanuság adójának megfizetésére, sem a vallásjogok kivívására és
megőrzésére.
– A vértanuság adója, válaszolt az angyal, mindig azt gazdagítja, kitől
behajtatik. Egyébiránt, ha nem is vagyunk sokan, emlékszünk rá, hogy az
unitáriusok sem számláltak sokkal több hívőt, midőn egy vagyontalan és
idegen orvosnak[6] erélye által az egész ország bevett vallásai közé
emeltettek. S nagyságod, Pécsi Simon, jó uram, hazánkfia, dúsgazdag
főúr, és az országgyűlés nagy befolyású tagja.
– Mit? hebegé Pécsi egészen kipirulva, ti rám számíttok? Azt hiszitek-e,
hogy ily nyaktörő vállalat kolomposa leszek? Furcsa fogalmatok van egy
férfiuról, ki kormányszolgálatban őszülve meg, annyit legalább kénytelen
tudni, hol válik a vakmerőség őrültséggé.
– Nagyságos uram! Minden szombatos kegyelmedre fordítja szemét, s
kegyelmedtől várja a föllépési jelszót. Én hasztalan mondanám: ettől a
főúrtól ne várjatok semmit, mert csak akkor fáradna ügyetekért, midőn
már fáradság nélkül is czélt lehet érni. Ők engem soraikból kilöknének.
És hasztalan mondanám: guggoljatok csendesen, mint a haris a fűben, mert
még nem jött el a szólásnak ideje. Ők megköveznének engemet. Ha
nagyságod veszélyesnek tartja a szombatosok föllépését, győzze meg őket
arról.
– Igen, én ezt megteszem, s ha nem sikerülne, készebb vagyok végkép
szakítni velök, mintsem nevem és befolyásom által is bátoríttassanak az
önmegsemmisítés badar munkájához fogni. A jövő márczius hó második
szombatján balázsfalvi jószágomon leszek. Értesítsd a felekezet kitünőbb
egyéneit, s add nekik tudtul, hogy hitvallásuk ügyében kivánnék velök
értekezni.
A thyatirai angyal Pécsi Simon e határozatával elégülten távozik. –
Minket vissza nem tartóztat, sőt mi fogjuk magunkkal ragadni őt,
gondolá. Mert mikor győzött a félénk és rémlátó ész tanácsa, a szent
lelkesedés rohanó árja ellenében? Pécsi a miénk. A szombatos kivívott
jogainak diadalünnepére már készülhet, fölhúrozhatja a kobozt, fonhatja
fürtei közé a koszorút, szabhatja vállaira a fehér öltönyt. Az igazság
napvilága győz; a sötétség angyalai erejöket vesztve tünnek el a vidám
láthatárról.
A szent férfiú ily ábrándokkal érkezett a nagy piaczra épen akkor, midőn
az óriás alakú herold büszkén lépdelt ki a fejedelmi palotából, hogy a
szombatosok ellen hozott végzést fölolvassa.