Kassai éles tapintatával hamar észrevette, hogy hányat ütött az óra.
A viszonyokhoz szabta magát.
Helyzetét kitelhetőleg akarta hasznosítani, s azon körülményt, hogy
drága idejét Pécsi házának szentelé, kizsákmányolni igyekezett.
Nem tűrhette, hogy valami fáradsága illő napibér nélkül maradjon.
Azután kedélyét egykevéssé sértette a gőg, melylyel Pécsi az ő
előzékenységeit fogadta.
Kassainál a gyűlölség is, mint minden indulat, nem az ablakon tört be,
hanem mint a művelt vendéghez illik, az ajtónál kopogtatott s folytonos
látogatások által lett majdnem észrevétlenül házibaráttá, kenyérpajtássá
és sátortárssá.
Ő előbb csak ártani akart Pécsinek, s miután sokszor ártott, gyűlölni
kezdé, mert eléggé megbántotta.
Azon hónapok alatt, melyekben Elemért Deborah vőlegényének képzelte,
mesés pontossággal ismerkedett meg Pécsi birtokainak állapotával. Tudta,
mily zálog lefizetése, mily örökváltsági bevallások erőtlenítése, mily
határkijáratások és mily régi osztálypörök fölelevenítése útján lehetne
legtöbb kárt tenni a jelenlegi tulajdonosnak, a nélkül, hogy a megtámadó
sok költséget veszélyeztetne, ragyogó kártérítés reménye nélkül.
Ily előkészület után könnyű volt neki a büszke Pécsit vérig boszantani,
s tetemes veszteségekbe sodrani.
A politikai körülmények is kedveztek Kassainak.
Bethlen Istvánnak a fejedelmi szék elnyerésére tett kisérleteitől
kezdve, Zólyomi merész terveiig, s e hatalmas pártfőnök bukását követő
titkos és egészen soha be nem bizonyult összeesküvésekig csaknem
szakadatlan rendületeket szenvedett Erdély belbékéje, s csaknem
folytonos veszély fenyegette a török udvartól gyűlölt Rákóczi hatalmát
és életét.
Kassai gyakran födözhetett fel igazi és költött lázadásokat, melyeket
szencsés volt épen a lobbanás perczében elfojtani.
Ily megelőzött kisérleteknél mindig számos egyénre esett gyanu,
bizonyító tények nélkül.
S Kassai elég ügyes volt úgy intézni a nyomozatokat, hogy Pécsi, ki soha
egy békétlennel sem állott összeköttetésben, mindig a terhes gyanu alatt
levők közt első sorba esett, s a fejedelemnek kénytelen volt irott
kötelezvényeket és zálogot adni jámbor magaviselete felől.
Kémektől vétetett körül. Vendéglátó szokásai veszélyeseknek tűntek fel.
Ha távol fekvő jószágaira utazott, bizodalmatlanságot ébresztett. Ha a
székvároshoz közel levő Balázsfalván, hol leginkább szeretett lakni,
megharsant a zene, s táncz és családi ünnepek derítették föl a falusi
élet hétköznapi egyformaságát, akkor Pécsit azon gyanu sujtá, mikép az
ifjuságot akarja mulatság szine alatt fölforgató tervek végrehajtására
összpontosítani.
A sok zaklatás utoljára arra birta a büszke öreget, hogy Gyula-Fehérvár
külvárosában, közel a Miklós-kapuhoz, s a fejedelmi palotával majdnem
szemben, egy majorházat pompás villává építtete, s állandólag oda
költözött, mert mint mondá, visszavonultan és mégis szem előtt akar
élni.
Czifra épületét «remeteség»-nek nevezé, s oly magányban tölté napjait,
mely más ember izlése szerint, aránylag mégis elég fényesnek és elég
zajosnak látszott volna.
E villában forrt gyűlölete Kassai ellen, ki bár nem tudta eddig őt
vagyonától és a külső kényelmeitől megfosztani, csakugyan csoportos
faggatásoknak tette ki, s a lelki nyugalmat, a gond s aggodalom nélküli
szellemi életet egy napig sem engedé élveznie.
Elemér a két öreg ellenségeskedését, a nélkül, hogy valódi okát tudná,
elég világosan látta.
Kassai iránt semmi szeretettel nem viseltetvén, ennek házából önként
maradozott ki, és ohajtotta volna a rögtönzött fiui szerepet a roppant
örökség minden kilátásaival együtt nyakáról lerázni.
De a vén korlátnok, a mennyire kiszáradt szíve engedé, ragaszkodott
hozzá, s bár egy körülnyiratlan és teljes súlyú aranyat csak oly nehezen
ajándékozott volna Elemérnek, mint a templom-perselynek – noha vallásos
volt – végre is komolyan el vala tökélve dáriusi kincsét az utolsó
fillérig neki hagyományozni, miben azon kellemes tapasztalat is
megszilárdítá, hogy Elemér az ő nagylelkűségét soha még igénybe nem
vette, s alig kerülhetne elő idő és viszony, melyben a pénzesláda
lakatjait miatta kellene megnyitnia.
Elemér a legolcsóbb fiú volt, ki a család díszét emelte, de egy garasba
sem került.
Elemér nem látszott pazarnak, s mégis oly örökös vala, ki a gyanus
Kassai hite szerint sem igen vágyott hamar jutni az örökséghez.
E tekintetek a vén úr kebelében bizonyos vonzalmat gerjesztettek s
tartottak ébren az ifjú testőrtiszt iránt.
S most térjünk át az utczai jelenetre, melytől szemünket, hogy a multba
visszanézhessünk, elvontuk…
Midőn Elemér – ki a Pécsi és Kassai nevének hangoztatásakor ágyából
fölkelt – a piaczra sietett, hogy a zaj okát megtudhassa, a tömeg már
oszlóban volt.
Természetes vala tehát, miként a legingerültebb csoportozatot követte, s
midőn ez a mellékutczákon több sugárban bomlott szét, egyéb nem maradt
hátra, mint nyomukban lenni azoknak, kik Pécsit hévvel szidalmazva, a
Szent-Mihály-kapun a külváros oly része felé látszottak tartani, melyhez
közel feküdt a forrón szeretett Deborah atyjának háza.
Így volt a rendítő jelenetnek, melyet a «beteg asszony» halála
előidézett, szemtanuja, s alkalma lett Deboráht – kit három hosszú év
után most látott először – egy dühittas, de erőtlen és gyáva izgatónak
kezéből kimenteni.
A nép, melyet Elemér közbelépte megdöbbentett, de az iskolamesternek
Panna és Sára néni szidalmaival elegyült jajveszéklése ismét
bőszültségbe kezdett hozni, néhány másodperczig határozatlan volt.
Mint két ellenkező hullám tolult össze indulata, s nem látszott, merre
fogja a nyomás túlsúlya az özönt düleszteni.
A hetykébbek is sokat hülepedtek, mihelyt a jegyről, melyet Elemér
hordott, észrevevék, hogy a kit meg akarnak támadni, testőrtiszt. És a
kard, melynek vége a rövid palást alól kitünt, szintén csillapító szer
vala. De ellenkezőleg nagy bátorításul szolgált azon tény, melynek hamar
kellett szembeötleni, hogy tudniillik a harczfinak, kit húszan is
körülfogtak, jobbja föl van kötve, s csak balkezét használhatja
védelemre és támadásra.
E látvány merészsége sarkalta őket.
Fölemelt öklökkel, pálczákkal, és még fölemeltebb hangon kezdének
agyarkodni, mindig szorosabb kört vonva.
Elemér, hogy a bőszülteket visszatartsa, balkézbe ragadott kardjával
meg-megrezzenté, a kik csak hozzá igen közel férkőztek. S egy vér
nélküli és épen ez okból semmi tragikai hatással nem biró küzdés támadt,
melyben az aczél suhogása oly bűvös kört írt a támadók elé, hová lépni
nem mertek, a nélkül azonban, hogy a fenyegető mozdulatok- és
készülődéssel fölhagynának.
– Ugyan, Elemér, mit bajlódol azokkal a pimaszokkal? Még elhiszik
magokat, ha ronda testöket nem ostorral szabdalod meg.
E szavakat deli arab paripáról kiáltá le egy csinosan öltözött fiatal
úr, drága forgójú süveggel fején, bibor hüvelyű, zománczos karddal
oldalán, és büszke mosolylyal ajkain.
Intését tett is követte.
– Elő az őrökkel! – szólt parancsolón.
A Mihály-kapu felől, hol egy kis őrtanya volt, e fölhivásra fegyverzörej
hallatszott, míg az utcza másik végén egyszerre megjelent néhány lovas
hajdu s lassú léptekkel közelített a küzdés színhelyére. A nép, mely
körülvéve látta magát, a nyitott kapukon, a mint közelebb érheté, az
udvarokra kezdett nyomulni.
Gyulai Ferencz, a csinos levente, lepattant nyergéből, épen midőn az
iskolamester, ki csonka-bénaságáról óbégatott, hirtelen fölszedve magát
a földről, illanáshoz fogott.
– Nem úgy, emberkém! – mondá Gyulai suhogó kis ostorával föltartóztatva
az apró egyént. – Kend a lovamat fogja tartani. Nehogy ellopja, mert
fölakasztatom; nehogy megmocczanjon további rendeletemig, mert kalodába
veretem.
Az iskolamester minden szónoki s egyéb erejét is elvesztve, sompolygott
az arabhoz, s reszkető kezekkel fogta meg a kantárt.
Ezalatt a kőmíves, ki az utczai rakonczátlanságoknál a mérséklő szerepét
játszá, a népből kivált szelidebb elemekkel egyesülve, a «beteg asszony»
holttestét a törpe ablakú házba vitte.
Gyulai, az egész jelenetet mozdulatlanul, félelmes bámulattal tekintő
Deborahnak kart nyujtott, hogy a kapuajtó kőlépcsőjéig vezesse, s ott
mélyen meghajtva magát, visszafordult, s Elemérhez sietvén, végig várta,
míg a Mihály-kaputól érkezett őrök, s a velök szemben jövő lovas hajduk
közt a megrémült utczacsoport, minden veszekedő hajlamból kigyógyulva,
rendre elosonik.
Csak az iskolamester maradt az arab mellett, míg egy jó leczkét kapva, ő
is útilaput köthetett talpára.
Semmi elfogatás nem történt.
Deborah mély, átható tekintetet, melyben köszönet és hála tükröződék,
vetett Gyulaira, s a folyosón eltünt.
Elemér a Mikóházhoz indult, hogy a kocsit, mely a leányt haza vigye,
magával hozza.