Most már, hogy a fejleményeket jobban érthessük, régibb dolgokra kell
visszatérnünk.
Olvasóim még emlékezni fognak Báthory Zsófia, a szép herczegasszony és
fejedelmi mátka omló könnyeire.
Szegény, mennyit sírt és haragudott, hogy egy ifjú, kit ő a «jó
Elemérnek» szokott nevezni, a párbajban sebet kapott.
Miután a sápadt, de leirhatatlan kellemű gyermek ébensötét fürteit az
egyik palotahölgy rendbe hozta, s a másik Csulai vallásos
elmélkedéseinek felét mulattatás végett fölolvasta volna, az öltözés
többi része is, Petneháziné utasítása szerint, hasonló élvezet közt telt
el.
Zsófi százszor kapott kedvet ujjával összezilálni haját, mely körűl
fodrásznője remekelt, százszor érzett alig fékezhető vágyat ruhája
csipkézetéről, a kendőzés alatt, nagy darabokat szaggatni le, és még
többször föltette magában, miként férjétől az eskű napján követelni
fogja, hogytisztelendő Csulai uramat legalább két évre küldje gályát
vonni, s oly tengerpartra, hol minden hegyfokon valamely szerzetes
rendnek zárdája van, s hol a szünórákban a térítők az ő mulattatására
folyvást vallásos értekezéseket olvashatnak.
Zsófia nemcsak ragyogó ötletnek, de méltányos és kivihető kivánatnak is
hivé Csulai gályarabságát.
Nem könnyen birt e szép álomtól megválni.
– Ezt fogom nászajándékul kapni, ez legyen a gömböstűpénz, melylyel a
menyegző reggelén György meglep. Ah! de mikor lesz összekelésünk?
Hónapok, talán évek telnek el addig, s Istenem! addig legalább ezerszer
kell felöltöznöm, és ezerszer végighallgatnom a gonosz udvari káplánnak
számomra írt oktatásait. Hogy állom ki e kínzást? Azonban minden szabad
perczemben erőért fogok a Boldogságos Szűzhöz könyörögni. Nem felejtem
el Szent Erzsébet és Szent Margit közbenjárását is imáimmal sürgetni, s
így napról-napra talán csak kigyőzöm béketűréssel. Oh, én szerencsétlen
leány! De majd Csulai uramra kerül a sor. Jól mondja Anna, az én kedves
nevelőnőm, hogy György akaratját, mihelyt hitvesévé leszek, tetszésem
szerint hajthatom. Világos tehát, hogy Csulait az öltözés alatti
oktatásokért kölcsönben az én szerzeteseim fogják megleczkézni, nem is
említve a gályát, melynek köteleit már vállain képzelem.
Zsófi a palotahölgyek távozása után ily kitörésekkel enyhített
kedélyizgatottságán.
Képzelődése a szeszélyes anyagot, melyet a bosszúnak egy lenge mozzanata
idézett elő, a legfurcsább ábrákká alakította. Csulai ezer különböző
helyzet és arczfintorítás közt vonta a terhelt hajót. Csulai dúlt-fult
mérgében, midőn a kapuczinusok imádkoztatták, a domokosrendűek a
hittanból vizsgálák, a pálosok bűnoldó czédulákat osztattak ki vele, és
a jezsuiták szorgalmasan gyóntatták.
Zsófit a megtorlás eszméje egészen fölvidámítá.
Nevetett a kínzója számára kijelölt csodálatos szenvedéseken, melyek, ha
az életben megvalósultak volna, talán épen őt indítnák legelőbb könyörre
és könnyekre.
Jól esik szívének a visszafizetésről szőtt álom azon sok unalomért,
melyet a káplán száraz oktatásai okoztak s azon lélekvádért, melybe a
hitétől nem egészen önkéntes áttérése került.
De csakhamar új szinezetet nyert szeszélye.
A karácson kezdé gyötreni.
Eszébe vette, hogy menyegzőjének ideje a jövendő hátterében, kék homály
közt fekszik, míg a communióval élés az előszínen van, s nem tűr
halasztást. Havak, sőt évek mulhatnak el Csulai megfenyítéseig, de csak
néhány nap kell arra, hogy ő, a herczegkisasszony, egy udvari szolga
hűségétől és hallgatagságától tegye földi szerencséjének nagy részét és
a közbecsültetést függővé.
Ez a káplántól a «jó Elemérre» vonta haragját.
Fölfogadá, hogy soha sem fog a hálátlan ifjunak megbocsátani, ki a
párbajért egy szent és titkos kötelezés teljesíthetését könnyelműen
koczkáztatta, szilárdul elhatározá, hogy őt többé színe elé sem engedi
jönni; de míg hideg és könyörtelen akart lenni, az ég tudja miként, azon
eltökéléshez jutott, hogy Elemér egészségi állapota felől naponként
értesülést szerez magának. Terve nem volt ugyan nehéz feladatú, mert
Elemér a «nemes társaság» zászlója alá tartozván, a «harmadik udvaron»
lakott; azonban a herczegkisasszony kiváló helyzetében figyelmet és
balmagyarázatokat támaszthatott. Ezt Anna, kit az öltöztető
palotahölgyek távozása megint Zsófi szobájába csábított, eléggé is
igyekezett értésül adni, de a növendékleány vagy gyermeki
ártatlanságból, vagy makacs szeszélyből kijelentett szándéka mellett
maradt, s Annát csókokkal és könnyekkel a közbenjáró szerepére
kényszeríté.
Ekkora megkülönböztetés bennünk is ébreszthet egy kis részvétet Elemér
iránt.
Szenteljünk tehát számára elbeszélésünkben annyi helyet, a mennyit
tettei által maga szerzett.
Elemér a fukar Kassai István óriási vagyonának örököse volt.
Szerencséjét nem annak köszöné, mintha a nőtlen nagyúrhoz legközelebbi
vérviszonyban állana, mert két rokon mellőzése kellett arra, hogy
fogadott fiunak tekintessék.
Föláldoztatott egy erszénykötő Kassai, miután mesterségével, melyet
Rima-Szombaton szép sikerrel űzött, az aristocratiát gyülölő korlátnokot
mégis igen gyakran emlékeztette volna atyjának foglalatosságára. Szintén
mellőztetett a felvergődött férfiú unokahuga, ki a borosjenői alkapitány
neje volt, s kitünő tiszteltetésben élt, de asszonyi állat levén,
neménél fogva az új család emeléséhez nem járulhatott.
Egyébiránt Elemér szerencséjének még eddiglen semmi gyakorlati értelme
nem volt.
Pécsi Simon, ki darab ideig Bethlen Gábor fejedelem kegyencze vala,
eszközlé Elemérnek az apródok sorába fölvételét. Ebből azután önként
következett, hogy a csinos külsejű gyermek, mihelyt ifjuvá serdült, a
«nemesi társaság» zászlója alá vétetett, s így jövendője
megállapíttatott.
Saját erélyétől, műveltségétől és emelkedési becsvágyától függött, akár
polgári, akár pedig katonai pályán kitünő polczra lépni.
De Elemér lovagias jellemmel, mély érzéssel, vitézséggel és sok más szép
tulajdonnal bírt; azonban becsvágya oly parányi minőségben vala, hogy az
épen semmi említést sem érdemelt.
Szerénysége ólomsúlyként gátlá a magasra törekvés pályaterén. Kortársai
közül némelyek már hírre kaptak, míg neki csak jó neve volt, míg őt csak
azon vélemény emelé a sokaság fölé, hogy jellemének tükör-tisztaságát az
irígység lehellete sem meri elhomályosítani.
Kassai István nem is igen sietett Elemért rokonai közé még csak be is
sorozni; azonban egy körülmény annyira fölkölté a rokonszenvet benne,
hogy rögtön örökösévé fogadta, s ha pénzével nem is, jó tanácsával kezdé
gyarapítani.
Pécsi Simon tudniillik mindinkább megkedvelé Elemért.
Nyilt és pazar fényűzéssel vezetett házában kevés vendéget fogadott több
szívességgel, mint e fiatal testőrtisztet.
Pedig Pécsi, míg Bethlen Gábor korlátnoka volt, mellőztetésről épen nem
panaszolhatott. A magas születésüek otthon és egymásközt eleget
hánytorgatták ugyan, hogy ő tulajdonkép csak szűcsfiú, de eszének s
jellemének befolyása alól nem tudták magokat kivonni, sűrűn látogatták,
bár valódi rokonszenvvel nem viseltettek iránta. Rangvágyának és
vallásos nézeteinek éles gáncsolói voltak; azonban tudományát és a
közdolgokban jártasságát tagadni nem merték, s még azok is, kik a később
helyébe lépett Kassaira megvetéssel és boszankodással tekintettek, ha
őket Pécsi sok foglalkozásai miatt nem fogadhatá el, fölkeresték az
alkalmat, midőn vele résök nyilt találkozhatni.
Pécsi bukása után sem szünt meg hamar ez ünnepeltetés, s ha az
öregebbek, kiknek tőle reméleni és félni nem volt többé okuk, barátságok
tanusításában takarékosabbá is lettek, az ifjabb nemzedék, az apa gazdag
és szép leányáért, észrevehetetlenné tette azt az űrt, mely az
államférfiu dísztermeiben az elenyészett politikai befolyás miatt
különben mutatkozott volna.
Deborah szépelgők csoportjától volt körülvéve, kik szíve vagy pénze,
szerelme vagy csak keze megnyerésére sovárogtak.
A régi családok, melyeknek története a nemzet őshagyományain átszövődve,
a népmesék és hitregéknek is anyagul szolgált, többnyire vonakodás
nélkül fogadták volna magok közé Deboraht, az «új nemes» leányát, kinek
ősei a műhely, a papi szószék, s az iródeáki szobák homályában oly hamar
vesztek el a kisérő szem elől, mint a róna homokján a vándor könnyű
lábnyoma, s kinek leghíresebb élő rokonai, kik Pécs és Szegzárd
környékén laknak, többre nem vitték dolgaikat, mint hogy remélhetőleg
predikácziós halottak lesznek.
Deborah a társadalom felsőbb színéről is választhat vala magának férjet;
de ő csak a vagyontalan és szintén homályos származású Elemér iránt
érzett rokonszenvet.
S Pécsi nem látszott e viszonyt gátolni, sőt annyira ragaszkodott az
ifjúhoz, és kivált midőn visszavonultabb életre határozta el magát,
annyira nem tudott nélküle huszonnégy órát is tölteni, hogy némelyek e
vonzalmat egészen mysticus okokra vezették vissza.
A XVII-ik század legtudósabb férfiai hittek a csillagjóslatokban, s
Pécsi még babonásabb volt kortársainál. Haragja és szeretete gyakran
támadt megfejthetetlen módon, gyakran enyésztették el oly lendületek,
melyekről maga sem tudott volna számolni. Az égi testek változó fénye, a
bujdosóknak egymáshoz való helyzete, s azon ábrák, melyekkel az astrolog
kapcsolatba hozta a halandók tetteit és végzetét, a nagytudományú Pécsi
kedélyére bizonyosan emelőleg vagy elborítólag hatottak. Ő – mint minden
korban és minden műveltség mellett számosan – rabja lehetett az
előérzetektől és elővéleményektől kezdve száz meg száz oly benyomásnak,
melyek szívvilágunk fölött az értelem és szabad akarat leigázásával
uralkodnak, s melyet mi, hogy még sötétebb titoklepel alá burkoljunk, a
delejes erők működéséből igyekszünk megmagyarázni. Nem lehetetlen tehát,
hogy Pécsinek Elemér iránti vonzalmát ábrándos sejtelmek fejtették ki, s
hogy – mint a közhír mondja – ez akkor még kevesektől ismert ifjat azért
vette védszárny alá, azért pártolta és emelé, mert egy csillagjóslat
szerint általa fog az ő családjáról valami fenyegető vész, valami
véletlen csapás elháríttatni. De ha megengedjük is, miként rejtélyes
hatások szíták föl s gerjeszték lobogásra Pécsi rokonszenvét,
kétségtelenné marad, hogy Elemért a legtermészetesebb okokból sokkal
inkább lehetett szeretni, mint a csillagjósok ajánlatára és bármi
delejes folyam rokonszenvi ereje miatt.
[Illustration: Pécsi Simon.]
Jól formált, daliás termetén az erély kellemmel párosult. S a nélkül,
hogy a kalandorok igéző és beszínlő csábhatalmával birna, meg tudta
nyerni, a ki vele tartósb érintkezésbe jött. Vonásai, melyek szoros
értelemben szabályosak nem voltak, a harczfi vitézségével egybeolvadt
szívnemesség, a bátorságra támaszkodó szelidség, a férfias óvatossággal
mérsékelt nyiltság, és az önérzet magasabb nemét el nem fojtó szerénység
legtisztább kinyomatát tükrözték vissza.
S mennyi költészet volt kedélyében, csakhogy nem a szavaké, hanem a
tetteké!
Elemér, midőn ismertté lett, közkedvességben állott, s Pécsi hajlamát
inkább megmagyarázhatta volna a világ magának az ifjunak jelleméből,
mint az égi jegyekből, melyekre rótta.
Azonban akárhogy történt, annyi bizonyos, hogy Deborahnak atyja
forróbban semmit sem ohajtott, mint őt leánya kezével megajándékozni.
Szándéka, bár nem mondá, egész modorából elég világosan ragyogott ki.
Ha Deboráht barátnői játsziságból Elemérrel boszanták s az öreg
megtudta, örvendett és nevetett; sőt néha a családkörben, midőn semmi
félreértéstől nem volt oka tartani, maga is faggatá az ifju nevéhez
kötött finom czélzatokkal, melyek egyébiránt soha oly gyöngédtelenek nem
voltak, hogy egy elfátyolozott hajnalpirnál többet vonnának a szemérmes
leány arczára.
Az udvarlók még inkább kezdék reményeiket veszíteni az apa modora miatt,
mint Deborah hidegsége miatt.
S a világ kétségtelennek hitte, hogy Pécsi a kedvelt Elemérrel fogja
leányát eljegyezni, mihelyt ez tizenhetedik évét betölti.
És még csak néhány hónap kellett a határidőig.
Ekkor jutott eszébe Kassai István ő nagyságának, hogy Elemér neki közeli
rokona.
E tényt megelőzte már az erszénykötőnek, ki Rima-Szombatból a
nagybácsihoz jött tisztelegni, goromba eltávolítása, s bizonyos hidegség
a borosjenői alkapitány neje iránt, ki a nábob unokahuga volt. Minden
előjel tehát azt gyaníttatá, hogy Kassai már korábban készült
emlékezőtehetségét úgy fölfrissíteni, hogy egy alkalmas perczben a
rokonság Elemérrel eszébe jusson. S minthogy az eljegyzés után gyanusabb
lett volna a vérszeretet föllobbanása, előbb kellett történnie.
Kassai István a hosszú számítgatás után gyors sikert szeretett.
Óvakodó és lassú volt a kigondolásban, de erélyes a végrehajtás körül.
Csakhamar tehát Elemért fiává fogadta, mi az örökössé kijelölést, mint
kétségtelen záradékot – a közhit szerint – vonta maga után.
Látszott, hogy Kassai nagylelkűségére Deborah szerelme adott okott.
A cynicus fölvergődött a fényűző és költői kedélyű másik
fölvergődöttnek, ki nálánál idősb és gyöngébb jellemű volt, vagyonára és
befolyására számított.
Elemérnek a Pécsi leányával való házasságával a dúsgazdag Kassai család
majdnem fejedelmi birtokra tenne szert. Azután Bethlen Gábor megbukott
korlátnokának egykori pártja még töredékeivel is tetemesen tudná
erősbíteni Rákóczi kegyenczének hatalmát, mely a főuraktól szünetlenül
megtámadva, kisebb vagy nagyobb ingásoknak máris gyakran volt kitéve.
Szóval, Kassai elég eszesen számított, de a világon gyakran történik,
hogy a mély okoskodás csak úgy sántít, mint akármely dőre ötlet.
Kevés idő kellett, hogy az élet meghazudtolja az ő bölcseségét.
Pécsi tudniillik nem birt kibékülni a gyűlölt udvaronczczal kötendő
sógorság eszméjével. Nem képzelhette magát azon helyzetbe, hogy Kassai
naponként házához járjon, s hogy Deborah valaha azon hajlék küszöbén
lépjen át tisztelettel, melyben annyi aljasság s oly kisszerű bűnök
műhelye van.
Ő Kassait, mint kormányférfiút kárhoztatá, mint embert megveté.
Ellenszenvének oka jellemének alapján nyugvék, szilárdul,
ledönthetetlenűl.
Soha két porból emelkedettebb egyén ellenkezőbb álláspontot nem
foglalhatott el, mint a megbukott korlátnok, s a hatalomban álló, ámbár
mindketten a kiinduló pontnál találkoztak.
Pécsi is, mint Kassai, roppant nagy vagyont szerzett, s ha az utóbbi
többnyire aljas módon, a másik sem mindig tiszta eszközökkel.
Pécsit sokan hatalmaskodással vádolták, míg Kassai aranynyal telt
erszényei a cselszövény és uzsora diadalemlékei voltak.
Pécsi is, hogy a befolyás lépcsőin haladhasson, főurakat lökött félre;
de Kassai csekély haszonért sem mulasztotta el a magasabb születésűeket,
kiknek hizelegni is tudott, ha lehetett, orvul megtámadni, s mihelyt
veszély nélkül tehette, csupa irigységből ingerelni, kijátszani,
lealázni.
E homályos oldalakon kívül, melyek a két államférfiút nem jellemökre, de
tetteiknek vád alá esésére nézve némileg egy szinvonalra helyezik,
minden más tekintetben óriási különbség létezett köztök.
Pécsi bőkezű s adakozó volt, Kassai fukar és szívtelen.
Az mesés fénynyel vette körül magát, s rendkívüli művelt izléssel birt,
ez nemcsak fösvény, hanem ronda volt.
Pécsi nagy udvart tartott, melyet nemesi vérből származott apródok és
számos cselédség a középkori bárókéhoz majdnem hasonlóvá emeltek; de
Kassai Gyula-Fehérváron egypár piszkos szobába vonult, s
költségkiméletből a tanuló ifjuság közül a szegényebbekkel hordatott
magának étket, falusi nagy kastélyaiban pedig a kéményt füstölni
hébe-hóba is alig látta valaki, s hogy mily asztalterítéke van, arról a
papon és iskolamesteren kívül kevés halandó adhatott biztos hirt.
Pécsi a tudományos műveltség mellett még költői hivatással is volt a
rája nézve pazar kegyű természettől megajándékozva. A szent énekeket,
melyeket szerzett, s melyek hitsorsosait elragadták, maga tevé zenére.
Az építészethez értett, tündérszép kerteket rendezett, gyönyörű
olajfestményekkel díszíté termeit, s legbuzgóbb pártfogója volt a vándor
hegedűstől kezdve a szorgalmas szobatudósig mindenkinek, ki a szellemi
élet emeléséhez járult. Ellenben Kassai lenézte a haszontalan
ábrándokat, melyek a konyhára semmit sem hoznak. Kevésre becsülte a
tudományt, a rabulán és bizonyos macchiavelli ügyességeken kívül, melyek
által a tömeget akaratunk eszközévé s a politikai hatalmat házi
érdekeink ügynökévé, hiuságunk udvaronczává, és szenvedélyeink
bérszolgájává lehet tenni.
Pécsi eszményképei, melyek után lelkesült, egy Medici Cosimo vagy
Lorenzo voltak; Kassai azon zsidót bámulhatta leginkább, ki pénzes
ládáján ülve, megelégszik az egyiptomi hagymával, melyből elődeit, ha a
gúlák építésénél megéheztek, Pharao király tápláltatá.
Pécsi szeretett a mágnásokhoz számíttatni, de a kitünőséget
rangkülönbség nélkül bámulta és kebléhez szorította. Kassai saját
kézműves rokonait szégyenlé, a magas helyzetűeket inkább levonni
vágyott, mint hozzájuk közelíteni, s a demagogok tulajdonaiból csak az
irigységet sajátította el.
Ily ellentétek után könnyen beláthatjuk, hogy Deborah szerelmének nem
kedvezett azon készség, melylyel Kassai Elemérrel rokonságát elismeré és
hirdeté.
Pécsi nem szünt meg ugyan az ifjú iránt mély vonzalommal viseltetni; de
érezni kezdé, s naponként mindinkább, hogy saját szive, és a
csillagjóslat minden rábeszélő ereje soha annyi igézetet nem gyakorolhat
rá, mely mellett a Kassai sógorságára undor nélkül ne gondolhasson.
Szembetünőleg hidegebben fogadta tehát Elemért.
Nem engedett alkalmat, hogy ez Deboráhval hosszasan társaloghasson.
S midőn a leány, ki az apa zárkózottságát szeszélynek tulajdonította, a
kaczérság ártatlan nemeivel igyekezett oly bűvkörben tartani Elemért,
hogy észre ne vehesse a fellegeket, melyek boldogsága egét fenyegetik, s
hogy a férfiui büszkeség miatt ne érezze magát visszavonulásra
kényszerítve, midőn a leány annál átengedőbbé vált, minél feszesebb
modorúvá az apa, s midőn éjjel hullatott sűrű könnyei közt csak nagy
küzdéssel szerezhetett elég lélekerőt nappal mosolyogni s el nem árulni
a szenvedést, melyet kedvesének várt és félt jelenléte szívében okoz,
midőn ennyire bonyolódott az előbb oly természetesnek látszó, oly
kielégítő viszony, Pécsi szükségesnek tartotta mindent fölfedezni
Deborah előtt.
A hetven éves férfiu összefogott kezekkel és esdekelve kéré leányát,
hogy míg ő él, ne kösse egybe sorsát Elemérrel.
Ha nem tud szerelméről lemondani, várjon, tűrjön, míg az apa halála
föloldja egyik kötelessége alól, hogy a másik számára élhessen.
Ekkor kivánta Deborah Eperjesre, a nénjéhez távozást.
Ő gyöngédebb volt, mintsem Elemérnek a titkot fölfedezhesse.