A kórágy rémítő képeit legyőzte az utcza, vad jeleneteivel.
Géczy Andrásné, kit már nevén szólíthatunk, előbb a nép zajgásait követé
álmaiban, s a törpe ház ablakain behangzó gúnyszavak és ingerkedések
szerint alkotott bősz történeteket Pécsi Simonról, kit a fogarasi
piaczon képzelt ugyanazon ketreczbe zárva, melyben férje szenvedett, s
hasonló kínok közt. De midőn az iskolamester a «beteg asszonyt»
annyiszor említé, s végre Géczy András neve és Deborahé is a rivalgásból
élesen tört ki, az özvegy szemei fölpattantak, hogy azt, a mi egy
borzasztó nap óta oly mérhetetlen fájdalom, akkora öngyötrés, kedélykór
és őrültség anyagja volt, most ne csak az álom, hanem a zord élet is
megujítsa.
A «beteg asszony» merően nézett a függönyre, mely nyoszolyájától
átellenben fedte Deborah kendőjével együtt az ablakot s félhomályban
tartá a szobát.
– Géczy András, Pécsi Simon, – hangzott kívülről, s mindaz, a mit az
álom démonai hangoztattak a mult perczben, szintén, kaján és fertelmes
módon.
A «beteg asszony» vázujjaival tapintgatá szemhéjait, hogy csakugyan
nyitva vannak-e?
Künn folyt a rakonczátlan zaj és gúny.
A «beteg asszony» felült ágyában, arczát az ablakhoz fordítá, s kezét a
vánkosra tevén, néha visszakacsintó tekintettel nézte, mérte a
távolságot, mely feje és a párna közt van.
Géczy András és a szombatosok káromlása rohant, mint a gátat tört ár, az
utczáról a szobába.
A «beteg asszony» az ágy előtti szőnyegre ereszté lábait s
fölegyenesedvén, egyenként számlálta a butorokat; úgy látszik, tanukra
volt szüksége, kik vallják be, hogy ébren van.
Végre Deborah fátyolára esett tekintete, megrázkódott, s ingatag
léptekkel kezd ahhoz közelíteni, ujjaival akarván bizonyságot szerezni,
vajon szőtt kelme-e, a mit lát, vagy csak anyagtalan álomrajz?
– Sáron rózsája! Deborah! a szombatos leány! – kiálták gúnyosan künn.
A «beteg asszony» delejes vagy őrült erélylyel hagyja oda a szobát, a
folyosón van, megnyitá a kapuajtót, melyet annyi év óta nem érintett
keze, a mely eddig a koporsó fedeléhez hasonló hűséggel zárta el tőle a
világot.
Lábán nem volt papucs, köntöse a kórágyban viselt tiszta, könnyű
pongyola.
Az ajtókövön állott meg… egy nappali kísértet, egy csodás látomány,
melyet hiszünk és eltagadunk, mely test és puszta kép, halott és élő,
agyunk játéka és a valóság maga.
Minden szem feléje fordult.
– Néném! – sikoltá Deborah.
A «beteg asszony» körülnézett.
– Ha-ha-ha! Mind itt vagytok Fogarasról. Hadd átkozzalak meg.
A «beteg asszony» fölemelte jobbját, kinyitá száját. Keresé az átokra a
szavakat, melyeket ember még soha nem mondott el; ajkai mozogtak.
– Irgalmas Istenem! e hang sivít a légben. A fölemelt kéz erőtlenül
lehanyatlott.
Egy mély lélekzés.
A «beteg asszony» az ajtó kövéről halottan esett az utczára.
Deborah a holttesthez rohant, de az iskolamester, kire egyedül nem volt
behatással a jelenet, feltartóztatá.
– A szombatos kisasszony el akar szökni, úgy-e? kérdezte mosolyogva,
kezét a leány vállára tevén; de arczának vidor kifejezését villámgyorsan
váltá fel ijedtség és torz.
Valaki a kis ember nyakcsigáját szorítá át, s a jövő perczben Deborah
szabadon borulhatott szerencsétlen nénjének tetemére, míg üldözője a
földre sújtva iszonyú jajgatás közt erősíté, hogy keze-lába megbénult,
hogy oldalcsontjai eltörtek, szeme kifolyt, agyveleje veszélyes
rázkódást kapott, s hogy ő nemes ember, kin potentiát követtek el, s
hogy egyházi személy, ki soha többé hivatala folytatására alkalmas nem
lesz, s ennélfogva bizonyságra hívja fel a jelenlevőket, mert pört akar
kezdeni még ma, s ha utolsó fillérét is a prókátoroknak lesz kénytelen
adni, addig nem nyugszik, míg istentelen gyilkosát talion nem
marasztatja, és míg annak fogát fogért, kezét kézért, lábát lábért,
bordáját bordáért ki nem töreti; önként értetvén, ezenkívül a fejváltság
letétele, a gyógyítási költségek, azután minden szenvedett kár s
elmaradt haszon megtérítése.
[Illustration: – Ha-ha-ha! Mind itt vagytok Fogarasról.]
Az utczai csoportozat, mely bőszültségében részint iszonyú kárörömmel,
részint pedig hideg egykedvüséggel látta egy beteg nő szívrendítő
halálát, s egy tündérszép leány könnyeit, most ingerültségre lobbant az
iskolamesternek, kit betyár magaviseleteért semmi komoly baj nem ért,
álnok jajveszéklésein.
Panna asszony és Sára néni megoldották nyelvöket, s nem a
legválogatottabb szavakkal kezdék halmozni a «büszke» úrfit, ki egy
«belső embert» goromba bántalmakkal illetett, s nyomorékká tett oly
ártatlan és jámbor életű férfit, ki az egész világgal békességben élt,
és soha senkinek még csak hajaszálát sem görbítette meg.
A nők nyelvharczai tüzelték azokat, kik szokva voltak a korcsmai
táborozásokhoz.
Néhányan már hetykén közelítettek is az iskolamester megtámadójához; de
ennek rövid szabású s hímes palástján észrevevék a «jegyet», mely a
«nemesi társaság» zászlója alá tartozását mutatá. E tény fölhevülésöket
hatalmasan csillapítá.