Közel a Kapisztrán-kápolnához, jobbra a Szent-Mihálykaputól,[2] egy
alacsony, de tiszta kinézésű ház áll, hat rostélyos, törpe ablakkal az
utczára tekintve. A kisebb gyermek is beláthatna az ablaküvegeken a
szobákba, ha hófehér színű félfüggöny nem védné a szerény lak titkait, a
családéletet, minden kiváncsi szem elől.
Kapu helyett csak ajtó vezet az épület udvarára, melyből emlékezet óta
egy vén szakácsnő járt ki a boltig vagy mészárszékig, sem tovább, sem
közelebb. Voltak, kik néhanapján orvost és papot is találtak az ajtó
előtt, miből aztán fényes eszmét nem formálhattak magoknak az özvegy
egészségi állapotáról, ki a törpe házat még Bethlen Gábor fejedelemsége
alatt vásárolta meg, s beköltözvén, mostanig sem lépett ki abból, mintha
kriptája volna, melyben mint halott fekszik.
Hogy kicsoda e nő, a világ nem tudja. Közönségesen csak a «beteg
asszonynak» hívják, tartván magokat a vén szakácsnő elnevezéséhez, ki a
szatócstól és hentestől ez érzékeny czímre hivatkozva, kéri a szükségelt
árúkat olcsóbban vagy jobb minőségben. A szakácsnő keveset vásárol, de
készpénzzel. Volt idő, midőn neki mindent hitelre és rovásra akartak
adni, hogy ürügyök lehessen a «beteg asszony» házába lépésre; azonban a
jó cseléd megoldá kék zsebkendőjén a göcsöt, kiszedte belőle
fillérenkint tartozását, a fönmaradt összegre ismét bogot kötött, s oly
hidegen távozott, mintha sértve lett volna. Már ismerik szokásait, s nem
bántják sem kérdéseikkel, sem kandiságokkal. Különben is egy
visszavonuló csak úgy érdekel hosszasan, ha fájdalmával vagy közönyével
kaczérkodik, s ha a világról lemondásában követelés van.
A «beteg asszony» létezése évek óta már csak akkor jutott a
szomszédoknak is eszébe, ha házából idegent láttak kimenni. Ez esetben
megkérdék nevét egymástól, s ha szerét tehették, a tőle jöttől, és a
felvilágosítás, melyet nyertek, váltig csak az volt, hogy a szegény
asszony ágyban fekszik, beteg, mindig beteg, mindig fekszik, s
annálfogva kiki «beteg asszonynak» hívja, és neve talán a halotti
prédikáczióban is az marad. Minek keresztelnék a koporsó számára másnak,
mint a mi az életben volt.
De az volt-e örökké? Szerencsétlensége-e, hogy beteg, vagy szerencséje?
Hová menne, ha lábai birnák! Oh, melyik ösvény vezet ki leghamarább az
életből? A betegség. Erőtlen lábakkal, fekve haladunk azon czélhoz. Az
öngyilkolás rögetlen és rövid útját betorlaszolta a hit.
*
Fehér tiszta vánkosokba temetve alszik a «beteg asszony». Csak
fejkötőjének csipkézete, átszűrt, vékony, viaszkhalvány arczélének egy
része, mellén keresztbe tett kézcsontjai, melyeknek vázáról a láz
leszedett minden húst s talán kiszárított minden véreret is, és a
hihetetlenül keskeny, sovány testnek alig valami emelkedéssel biró
körvonalai tünnek ki a puha ágyneműből, mintha az alabástrom emlékkövön
egy már félig elenyészett domborművet látnál, mely régen a szenvedést
ábrázolta, s most az ábra mulandóságával önt vigaszt a néző kedélyébe.
A «beteg asszony» minden fényűzési vágyát fekhelye körül összpontosítá.
Neki igen sok volt már a szoba, mint másnak nem az a világ. Mit
érdekelheték a távolibb tárgyak. Ő csak az ágyban élt még. Mellette a
rózsafa-asztal, kristály pohárral, ezüst kanállal és gyógyszerekkel; az
ágy lábánál damaszt karszék, egy kevéssé színvesztett, de ruganyos, s a
rózsafa-asztaltól a karszékig a padlózat szőnyeggel borítva. Kell-e
többre gondolni neki, kinek élete ezen kis téren folyt le? Az ágyból a
karszékig vánszorgani s onnan vissza, ez volt a «beteg asszony»
egészsége; s midőn önerején többé nem teheté, akkor mondá a vén
szakácsnő, hogy a «beteg asszony» ma rosszúl érzi magát, ma ismét beteg,
még nem is sétálhatott.
A szoba, melynek fénypontja, s hogy úgy szóljak, nappali terme az ágy
környéke, három ablakos és tág, de majdnem üres. Néhány ódon s alig
haszonvehető bútor hever benne itt-ott, s egy bőrrel bevont kerevet a
gyakran virrasztó cseléd nyoszolyájául van szánva.
A többi szobák csak szellőztetéskor nyittatnak meg, s egészen puszták.
Bennök évekig tartózkodott néhány egér-család; azonban végre e zsellérek
száma is apadni kezd, s közülök az utolsót a szakácsnő tavaly hallotta
keservesen czinczogni a küszöbfal szögletében. Talán épen akkor
búcsúzott el szállásától, melybe azután egy házi tücsök költözött, s
monoton csicsergésével adja tudtul, hogy még él, Isten tudná, miből és
meddig?
A «beteg asszony», kihez megint visszatérünk, most már legalább fél óra
óta alszik. Egészen kimerítette s bágyadásba hozá az öröm. S micsoda? Oh
ég! a könnyező, panaszló, s a létezésért megszégyenült öröm, melynek
boldogságát s önvádjait évek óta nem érezte.
A «beteg asszony» aléltan pihen a puha hófehér vánkoson, s még nem
háborgatják bősz látványok, még nem hoz a lefolyt életből az álom
vádképeket vissza, hogy a nyugvás perczét átokká s kíneszközzé
változtassa.
A karszéken pedig az alvó halk lélekzésére figyelve egy gyönyörű hajadon
ül, előre hajoltan s részvékeny arczczal. Látszik, hogy azon pillanatok,
melyeknek tanúi nem voltunk, rendkívül hatottak kedélyére, s hogy
megindulása, melynek nyomai arczvonalain még rezgenek, a testi fájdalom
martaléka iránti szánalomnál is mélyebb forrásból ered. Talán a beteg,
kit ápolni jött, szíve sebét tárta föl, mert visszautasítani akará a
gondot és gyöngeséget, mely neki úgy sem hozhatna enyhülést. Vagy talán
a lány maga önkényt észrevette, miként a kórágyban fekvő minden testi
szenvedései egy a vigasz által illetetlen, az időtől csillapulást nem
váró erkölcsi fájdalomnak, egy reményét és hitét vesztett életnek
szomorú következményei.
A «beteg asszony» lélekzése most halkká lőn, s elakad. Viaszk-arczán
mintha megszűnt volna a vérkeringés.
A téli nap pedig a függöny fölött sugárt hint a szobába, s az
ablakkarikákon áttört csillám épen az ágyvánkosra szállván le, a nő
sáppadt és merev vonalait oly élesen emelé ki, hogy a karszéken ülő
leány hideg borzadást érzett tagjain átszökelni. Úgy tetszék, mintha
halottal volna, mintha holttestet őrizne.
Fölkelt, s a betegre félénk és aggódó tekintetet vetve, előbb drága
szövetű nyakkendőjével, melyet a felső üvegkarikák elé vont, elzárta a
fényt, mely oly kisértetien világított, s azután az ágyhoz lépvén, a
vánkosokon, hogy időt nyerjen, egyengete, igazíta valamit, mígnem végre
ajkaival érinté a halvány hideg homlokot, az elfonnyadt arczot, a mélyen
fekvő s félig nyilt szemeket, keresve szikráit a melegnek, az életnek.
«Csak dermedten alszik, vagy elájul», sóhajtá, de még sem bizva
tapasztalataiban, még sem adva teljes hitelt reményeinek, a beteg
lélekzetét leste, előrehajolva, ráborulva, ajkát ajkain tartva, s oly
megható részvéttel, mintha a legszorosabb vérkötelékek csatolnák a
szerencsétlenhez.
[Illustration: Viaszk-arczán mintha megszünt volna a vérkeringés.]
– Ah! ő él! – rebegé égre emelt szemekkel Deborah, a dúsgazdag Pécsi
Simon egyetlen gyermeke.
A «beteg asszony» megmozdult; de zsibbadt testével az erőtlen öntudat, a
halkan pislogó élet, az álmaiból kibontakozó lomha lélek siker nélkül
küzdvén, megint a tetszhalálhoz hasonló állapotba sülyedt, csak annyi
különbséggel, hogy most már időközönkint görcsös rángás lobbant át
arczizmain, bár alig észrevehetően, s homlokát a tavaszi vékony
ködpáránál finomabb, alig tapintható, majdnem láthatatlan veríték
borítá.
– Istennek hála! kedvezőbb fordulat mutatkozik, a mai napot megnyerte.
Azonban holnap… ah! ki tudja, hogy holnap?… S ha örökre behunyva
maradnának szemei, ugyan mit vesztene? Szegény néném, én imádkozom
halálodért. Legyen gyors kimulásod. Ne ébredj, ne ébredj föl most, és
aludjál mindig, de csendesen, érzés és mozdulat nélkül.
Deborah összefogta kezét s buzgón, egész bensőséggel imádkozott.
A mint pedig ismét a támlára ereszté karjait, fölindulása lecsillapult,
s csak egy könny rezgett még szemében, melyet hirtelen letörölt, és
elővevé a hurkoló-tűket, szorgalmasan hozzálátott a csinos női munkához,
melyet majdnem bevégezve hozott magával, hogy a «beteg asszonynál»
emlékül hagyhassa.
A foglalkozás oly jól illett hozzá, mint a szoborszerű nyugalom, vagy az
élénk részvét, a kaczér mosoly és hideg büszkeség.
Ismerősei csupán szépsége felől voltak egyező véleményben.
Karcsú s eléggé magas termete az idomok és kecs teljes összhangzásával
birt.
Bájosabb mozdulatokat s tökéletesebb formákat képzelni sem lehetett
volna.
Egész lényén a kifejlett kor bevégzettsége, és a serdület frissesége
volt csodálatos varázszsal összeolvasztva.
Deborah már huszonkét éven túl van; de magával hozott mindent, mi a
világba lépésekor igéző vala rajta, s megszerzé az érett szépségből azt,
mi csak sajátságos, mi csak hódítani és ámulatba ringatni tud.
Modorában tetszelgést vettek némelyek észre, mások kedélyt és gyermeteg
ártatlanságot.
Sötétkék szeme világossárga hajfürteivel és rendkívül finom, fehér,
lágy, átlátszó, de egészséges, és az érzések játékait, a vér
mozzanatait, a szeszély álmait, az akarat erélyét s az átengedés
szendeségét hűn visszatükröző bőrszínével, sokkal erősebb fegyvereket
adtak Deborah rendelkezése alá, mintsem azon vádat kikerülhette volna,
hogy hatalmával olykor visszaél, s mintsem a visszaélés gyanújától is,
még többen, mint a hányan megbotránkoztak, föl ne oldoznák.
Ha egyik kétkedett mély érzéseiben, a másik csak önuralkodást fedezett
föl nyugalmában s mindenik bámulta vagy hibáinak kellemeit, vagy
szilárdabb tulajdonainak könnyű és igézetes formák közé rejtését.
Deborah vonásai szabályosak voltak, a nélkül, hogy megszünnének
jellemzők lenni.
Arczélének az az egykissé meghajlott orr keleties kifejezést adott.
A szokottnál valamivel nyiltabb homlokán ész és büszkeség székelt; de
egész tekintete a kedves mosolylyal, mely ajkain gyakran játszott, s a
behatásokat hamar átvevő idegeivel együtt, inkább a kedély és szelidség
eszményképét tünteti szemünk elébe.
Felindulásban sokan látták már őt, de a mély és tartós érzést azért
kétlék benne, mert ez a szerelemben szokott leginkább nyilvánulni, és a
huszonkét éves Deborah még eddig senkivel sem akarta sorsát összekötni.
Elemért, Kassai unokaöcscsét, tartotta a világ a szép leány
választottjának.
De az apa nem győzheté le a fukar és cselszövő itélőmester iránti
ellenszenvét, s a már bizonyosnak hitt viszony szétbomlott.
[Illustration: Deborah vonásai szabályosak voltak.]
Elemér szerencsétlen volt; Deborah komoly arczán nyomai látszottak a
szenvedésnek, melynek ködfátyolán át szépsége még igézőbben sugárzott.
Később Balázsfalváról, hol akkor Pécsi lakott, eltávozott Deborah, s
három év mulva látták őt először Fehérvárott.
Mit érez most? Visszaemlékezésekben vagy új benyomások tündérvarázsa
közt él, ezt ki tudná még; de hány ne vágynék, az első percz óta, midőn
megjelent, kémleni és megtudni?
*
Deborah, mint mondám, a karszékbe ülve női munkához fogott, s oly
iparkodással, oly figyelemmel, hogy a mikor szemeit a rámáról fölvette,
már a «beteg asszony» ébren volt, s lankadt, kimerűlt tekintetét rája
függesztve tartá.
A leány vidám, biztató mosolylyal közelített hozzá.
Az asszony lassan, erőlködve emelte föl kezét, hogy a meghajlottnak, ki
ajkával homlokát érinté, fejére tegye; de az áldás, mely a beteg
gondolatában élt, nem talált kellő szavakra.
Ő úgy elszokott az áldástól.
Az átkot jól ismeré!