Deborah fehér, finom selyemlágy kezével a száraz, elfonnyadt és vértelen
arczot, a «beteg asszony» viaszksárga arczát simogatta.
– Hogy pihentél, kedves néném, jó néném? úgy tetszik, hogy most enyhébb
álmod volt, mint régen.
– Csak a ketreczet láttam, Deborah! s a ketreczben senkit sem; talán más
számára tisztogatják ki a sártól és szeméttől, ajtója nyitva volt, a
csontok még benne.
A «beteg asszony» suttogva szólt, Deborah átborzadt.
– A csontok ott voltak, úgy a mint előbb az ebek rágták le azokról a
húst, s a maradékot ő… Mind ott voltak… egy, kettő, három, négy… mind
ott. De ő nem vala jelen, nem jött ki sirjából; másé lett Fogaras
piaczán a tyúkkosár, a ronda ketrecz. Rendre járja a világ. Nem engem
fognak többé gúnyolni. Mást, mást! S hogy élhetek a gúnykaczaj hangjai
nélkül! Átkaimból szívott testem mindennapi táplálékot. És mi tartja már
ébren szívemben a vérdobogást, ha nem a düh, a szégyen, a megvettetés
érzése és a megvetés azok iránt, kik csúfot űztek szenvedésemből? Hogy
élek csak egy hétig is bősz álmaim nélkül? Mi marad akkor velem?…
Szegény beteg asszony!
Deborah mély csodálkozással tekintett a beteg nőre, ki azért látszott
vigasztalhatatlannak, hogy szendergése a szokottnál enyhébb volt.
Mekkora örvénye nyilt föl előtte a szívnek, s benne az önkínzás minő
rémalakjait szemlélheté.
A «beteg asszony» fuldokolva, s égett szemhéjai közül serkedő könnyekkel
folytatá: – Deborah! vajon mit jelent, hogy most álmomban erőtlenül
feküdtem a fogarasi piaczon, és mégis senki sem tapodott sarkával
köntösömre, senki sem vert arczomra sárt, senki sem suhogtatott testem
fölött ostort? Más iránt fog-e a világ kegyetlen lenni, mint a tigris, s
undorító, mint a hiéna, mely a halottakat kaparja ki a vermekből, hogy
szája rothadással teljék meg?
Deborah összeborzadt. Finom idegeit lázasan kezdték izgatni e bősz
szavak. – Oh! néném! rimánkodott, – adjon hálát az Istennek, hogy annyi
kínteljes év után volt egy órája, melyben csendesen pihenhetett. Vegye,
kérem, ezt a gyógyulás jelének. Hígyen, reméljen, feledjen.
– Ha, ha, ha! feledjek, Deborah! Izzó vassal égessék agyvelőmet az
utolsó reszketésig, ha feledi kötelességét: az emlékezést. Mit nem
tettek velem a vadállatok, melyeknek neve ember? Nem kiáltották-e
dühösen, nevetve, fogukat vicsorgatva, mosolyogva; nem sugdosták-e álnok
szánakozással és képmutató könnyekkel, hogy ime! ez az özvegy az, kinek
férjét a kutyákkal együtt tartották a börtönben zabkenyéren és moslékon,
kinek férjéről letépte a ruhát Baling János, hogy a fal penészes nedve s
a padlazat pora testéhez ragadjon, kinek férjét naponként dorongokkal
verték és karókkal szurdálták, míg ajkai tajtékot túrtak; kinek férjét
ketreczben vivék a bitófa elé, hogy bevárják, míg a koldusok, kóborlók s
minden söpredék, melyet népnek hívnak, megunják szidni, átkozni, pökni,
s hogy csak azután üssék el nyakát, tompa bárddal s bevégezhetetlen
kínok közt?… Ha, ha, ha! ne emlékezzem-e az iszonyú gúnykaczajra, az
állati ordításra, mely Fogaras piaczán ezer torokból hangzott, s megölte
bennem a vallást, észt, érzést és a test erejét? Inkább tíz körmeimmel
ásnám ki keblemből szívemet, mintsem egy másodperczig tudja feledni a
multat… S miért nem jött vissza álmomban a mult? Deborah! miért nem
éltem újra át a félhalál állapotjában azt a keserűt, azt a
kétségbeejtőt, mit az élet nyújtott, s a mit az ébrenlét mindig hűn
vezet szemem elé? Nincs-e e csodának jelentősége? Deborah! Nem tudod-e
az álmokat hüvelyezni? Miért van, hogy ma csak láthatatlan ajkak
sugdosták a légben: Ez a nő, ez a nő az, kinek férje…! s nem birták
tovább mondani a történeteket.
– Kedves néném, zokogta Deborah, önt oly mély ájulás lepte meg, hogy
eszmélete egészen kialvék, s képzelődése nem kínozhatta az iszonyú
emlékek felujításával.
A «beteg asszony» kétkedőn rázta fejét. – Nem, nem, szólt kisérteti
hangon. A világban valami nagynak kell történni, hogy a természet így
kibillenhessen sarkaiból, s hogy velem fölhagyhassanak a szenvedések,
mint elhasznált anyaggal. Deborah, oly fiatal voltam, mint te most, oly
ünnepelt és majdnem oly szép. Nézz arczomra!
Deborah ijedten tekintett a fonnyadt, kiszáradt arczra.
– Lásd! mivé lettem, az iszonyú történet után, sugá rémes hangon a beteg
asszony.
Deborah szíve összeszorult, maga sem tudta, miért?
– Egyedül te nem átalsz a megvetetthez jönni, bár titkon. S ha sejtené
az én bátyám, a te atyád, Pécsi Simon!
– Nem neheztelne ezért rám. Az én atyám nemes szívű férfiú, erősíté
könnyekkel Deborah.
– Nem volt soha nálam.
– Mert minden ismeri, mentegetődzék Deborah, s fölfedezték volna nevedet
a kiváncsiak, kik az ő nyomát kisérik.
– Igaz, igaz. De hátha téged is meglátnak?
– Mindenki a templom és fejedelmi palota elé csődült, közel van kocsim,
és sűrű fátyol véd.
– Igaz, igaz. De hát az éj nem sűrűbb fátyol-e, melyen, ha a csillagok
alszanak, a szem nem hathat át?
Deborah mélyen érzé a vádat, mely e kimélő szavakban atyjára
vonatkozott.
– Átok van a megbélyegzetten és családján, pedig a megbélyegzett néha
ártatlan, sohajtá a «beteg asszony».
Deborah leverten állott a nyoszolya előtt.
– Férjem nem volt gyilkos, de elitélték. Régi történet s mindig új!
A beteg kimerülten hajtá vissza fejét a vánkosra, s mint a kioltott
gyertya, oly hamar hunytak el szemei. S csak nehéz, azonban mindig
csillapuló lélekzete tanusítá, hogy egy pár perczig még talán ébren van.
Deboráht babonás félelem lepte meg, aggódva tekintett körül a szobában,
nem hagyhatá magára nénjét, s a szakácsnő még nem tért vissza. Ah! pedig
ő most haza, atyjához vágyott, szorongón, igen nyugtalanul. Zavaros
érzések zsibongtak keblében. Az idő is késő, már dél van, sűrű lépések
hangzottak az utczán, az egész világ talpon volt, s oly rejtélyes, oly
titkon gyötrő, oly megfoghatatlan hatást gyakoroltak rá a «beteg
asszony» bősz eszméi.
Mintha égne lába alatt a föld, nem maradhatott, atyjához vágyék,… s ah!
a szakácsnő még késik!
Ekkor oszlott szét a tömeg, mely a vallás szabadságát és a szombatosok
vesztét a piaczon megéljenezte.