A szultán engedelmének megnyerése igen józan, s mindenesetre igen
törvényes javaslatnak látszik, legalább a mi szemünk előtt, kik a napi
érdekeken kívül foglalunk állást.
Hisz Erdély fejedelmei török hűbéresek voltak, s hogy illethetné meg
őket oly hadfolytatási jog, mely ha szerencsével használtatik,
eszélyesen gyarapíthatja a hűbéres erejét, ha pedig szerencsétlenül,
akkor a hűbért teszi ki elfoglalások- és földulásoknak?
És a főurak másként fogják föl a dolgot.
Ők Kassai tervében, melyet Rákóczi – bár általános szavakkal – magáévá
tőn, a magyarországi evangelikus rendeknek üres igéretekkel
kecsegtetését szemlélik.
Mert ismervén Rákóczi fukarságát, nem képzelik, hogy annyi áldozatra
kész volna, mennyivel a telhetetlen pasákat kielégíteni és a szultántól
háborúengedélyt nyerni lehessen.
Tudják, hogy a török a német császárral békességben, a szomszéd
lengyelekkel pedig viszályban él. S valószínűtlen, mikép Rákóczi
fölforgathassa a portának e helyzetét, melyet a svédek és a párisi udvar
minden törekvései évek alatt sem birtak megingatni.
Aztán a főurak hagyományos politikája volt, hogy a pogány nemzet egyedül
a szerencsére vigyáz, s a siker követője szokott lenni, még a neki nem
kedvező dolgokban is. Ha az erdélyi fejedelem háborút indít és veszt,
török erő hajtja ki országából; ha nyert, akárkit győzött le,
Konstantinápolyból dicséretet kap. – Ez vala, szerintök, a gyakorlati
nézet. Hitték, hogy ha uralkodójok a fényes portánál sokat
kérdezősködik, mielőtt a harczmezőn koczkáztatna, akkor csak ürügyet
keres tétlenségre.
Nem csoda tehát a népszerűtlen Kassai ellen szórt káromlás, mely a
nagyurak hazatávozása alatt emelkedett s vált a tömeg közt mindig
hangosabbá.
Ha Rákóczi vén kegyencze az előudvarra nyíló ablakú szobában mulat, sok
s igen szép czímet hallhat, mindaddig, mig a kék darabontok takarodásra
nem szólítják fel azon csoportozatot, melynek már a kiváncsiság sem
szolgálhat többé ürügyül a fejedelmi lakban ácsorgásra.
– A kapu előtt várjuk be a hit ellenségét. Hadd lássuk, emberi arcza
van-e az Istenét elárulónak.
– S midőn közöttünk hajtat el, teli torokkal fogjuk kiáltani: Éljenek a
magyarországi evangelikus rendek! És éljen a vallásháború a török mufti
jóváhagyása nélkül is!
– De lármájokkal kendtek czélt nem érnek, mert Kassai uram vén gebéi nem
egykönnyen forgatják fel a szánt – szólt ártatlannak látszó humorral
Serédi.
– Segítünk hát nekik mi is – rivalgák többen.
– Azt nem tanácslom, mert a felfordulás által Kassai nyaka helyett az
önöké törik ki – jegyzé meg szigorú hangon Kemény János, ki az ellenzést
a termekben, nem a piaczon szerette.
– Jobb is lesz, ha mindnyájan hazamegyünk.
– Meghaladta a tizenkettőt, s feleségeink zsémbeskedni fognak, ha a
leves elfő – jegyzé most meg Serédi, izgatását helyreütni akarva.
Azonban a tömeg közől számosan rászánták magokat az elfőtt levesre, s
inkább szerettek volna Kassai urammal perlekedni, mint kikerülni
élettársaik zsémbjét.
Az egész piacztér tehát meglehetősen telve maradt, s főleg a templom és
regia környékén hemzseg a nép.
E közben a «harmadik udvarból», hol a katonai gyakorlatok majdnem
megszakadás nélkül szoktak folyni, trombita rivalgása közt léptetett ki
fél század huszár, s a piacz közepén figyelmet ébresztő zaj- és
tombolással foglalt helyet. Nyomában alabárdosoktól körülvéve egy vörös
ruhába öltözött, s óriás alakú hirnök jelent meg, az ácsorgókból nagy
csődületet vonván maga után.
Midőn pedig a többi embertársai fölött végignéző góliát, vállán dobbal,
kezében irattal és szivében a kitünő egyének teljes önérzetével, a
huszárokig ért, azok hosszú félkört formáltak körüle.
Látszott, hogy valami nevezetes határozat ünnepi kihirdetése
czéloztatik.
A tömeg, mely különben is ingerült volt, a gyanúra fogékony kedélylyel
tódult az új jelenet színhelyére; de az anyák félénken viszik be a
kapukból gyermekeiket, néhány kalmár a sátrakban kapkodva gyűjté össze
kelméit, s a méhser- és halárus nők a ponyvarudakat kezdik leszedni,
körülmények szerint vagy támadó- vagy védharczra készülvén. Mert, hogy a
vörös hirnök a népcsődület ellen akar tiltakozni, s a huszárokkal
összekocczanás történhetik, azt általánosan hitték, kivált miután Kassai
uram nevét nem a legszelidebb czímek kiséretében emlegetik a vakmerőbb
izgatók, s a katonákat boszantani nagy kedvet mutatnak.
– Halljuk! dörgé a hirnök háromszor ütve a rézdobra.
– Halljuk! viszhangozá ingerkedve a csoportozat.
A rézdob ismét megbődült, hogy csendet vívjon ki.
De a nép folytatá a zajt, kiabálva: halljuk hát! azonban legkevésbbé sem
tartva magát saját figyelmeztetéseihez.
Végre a góliát, torkának erejében bízva, olvasni kezd:
«Értésünkre esvén, hogy a szombatosok – kik az igaz evangelikus hittől
elszakadva, zsidó szokásokat, szertartásokat vettek be, a szentirás
helyes magyarázatát magoknak arrogálják, és a vasárnap helyett a
szombatot ünneplik – törvényeink és felsőbb rendeleteink daczára még
mindig régi tévedéseikhez ragaszkodnak, s nemcsak titkos
összejöveteleket és isteni tiszteletet tartanak, hanem még magok közől
papot is választanak, s az evangelikus lelkészek helyett, annak
oktatásait hallgatják, sőt hihetetlen vakmerőségöket azon pontig vitték
már, hogy különösen Udvarhelyszék némely helységeiben halottaikat külön
temetőhelyre ássák, gyermekeiket más néven szólítják, mint a mely
evangelikus naptárainkban előfordul, és házaikban orgonát is tartanak,
mely mellett általuk készített verseket énekelnek a Sion dicséretére: –
ennélfogva rendeljük és parancsoljuk, hogy a megyei és székelyföldi fő-
és illetőleg altisztek, valamint a szabad királyi városok magistratusai
is, törvényhatóságukban a szombatosokat meg ne tűrjék, s azokat, kik
ennek a veszélyes sectának tagjai vagy titkos pártfogói, tüstént
jelentsék fel nekünk, hogy fiskális directorunk által honárulási perbe
idéztetvén, törvénytelen és Istent káromló merényleteikért fő- és
jószágvesztéssel büntettessük.
Kelt Gyulafehérvárott dec. 21.-én 1638-ban.
A fejedelem parancsolatából kiadta Kassai István tanácsos és
itélőmester.»
– Úgy látszik, az itélőmester uram foga Pécsi Simon birtokaira vásik, s
nem is csoda, mert kivált Radnót és Balázsfalva gyönyörű uradalom –
szólt Serédi Kemény Jánoshoz, midőn a «harmadik udvar» kapujából a
hirnök stentori hangját meghallák.
– Lehet, hogy Orbán Ferencz udvarhelyszéki jószágrészére is hunyorít –
válaszolá ez.
– Hát Orbán is szombatos?
– Azzal gyanusítják.
– Hm! tehát Kassai értök melegítette föl a «honesta custodiát?» No! az
nem volna nagy szerencsétlenség. Ki kérte a szombatos uraimékat, hogy
újítgassanak a vallás dolgában? Miért nem tudnak úgy imádkozni, mint mi,
s mint mindig szokás volt?
– Én sem akarom a hitvány rajongókat menteni; de végre is, ha Kassai
uram elnyel egy darabot a szombatosok birtokából, utóbb étvágya támadhat
valamely igazhitű jószágára is, például az urambátyáméra – szólt
mosolyogva Kemény János.
– A lánczhordtát! azt nem tanácsolnám neki. Azonban nem ártana a vén
róka czéljairól előre értesítenünk az uribb rendű szombatosokat – sugá
némi megütődéssel Serédi.
– Én még ma gyors postát indítok Orbán Ferenczhez.
– Én pedig tüstént látogatást teszek Pécsi Simonnál, bár szememet rég
sérti e szűcsmester fiából faragott mágnás szertelen fényűzése. Bethlen
Gábor fejedelem alatt oly büszke házat tartott, mintha a Báthoryak vagy
Garák véréből származott volna, s most is kertjében káposzta helyett
ananászt termeszt, s óntányér helyett ezüsttálakban hordatja föl a
marczipánt. Nincs boszantóbb, mint egy pazar sehonnai. Ha a koldusfaj
pénzre tesz szert, legalább koplaljon aranyládái mellett, mint a fukar
Kassai. E szerénységgel tartozik nekünk, kik becsületes ősöktől kaptuk
vagyonunkat.
– Ha bátyám a vén Pécsi felől ily nézetben van akkor jobb lesz
védelmezését Kassai uram unokaöcscsére: Elemérre bizni – mondá Kemény
János.
– S mi köze Elemérnek Pécsi házához?
– Csak az, hogy szereti Deboráht, Pécsi egyetlen leányát, a gyönyörű
teremtést, kit a szombatos atyafiak Sáron rózsájának neveznek, s talán
azt hiszik, hogy számára készítette Salamon király az énekek énekét.
– Az átkozott istentagadók! Ej! de szeretnék legalább hat hétre kenyeren
és vizen tartani minden ily bálványimádót.
– Pedig, bátyám! a ki Deboráht csak egyszer is látja, könnyen kaphat
kedvet a bálványozásra.
– S valóban szép?
– A legragyogóbb álomkép halvány mellette.
– Tehát szép, s mégis szűcsmester unokája! Nagy lábai lehetnek, vagy
hegyes könyöke van. Nézd csak jól meg.
– Az irigység sem fedezhetne fel benne hiányt, ha nincs oly éles szeme,
hogy a napban foltokat számlálgasson.
– S én őt nem ismerem! – sóhajtá Serédi.
– Csak most tért vissza Fehérvárra.
– S hol lakott eddig?
– Három év óta nagynénjénél Eperjesen; mert tyja nem akarta Kassai
iránti gyűlölségből Elemérhez nőül adni, s eltávolítá, hogy feledje
szerelmét.
– De úgy-e, Deborah kisasszony hű maradt, mint a szép leányok szokása? –
kérdi tréfálva Serédi.
– Csak annyit tudok, hogy Elemér most is ábrándosan szereti.
– S az atyával a leány iránti hajlamból még saját kedves nagybátyjának
meggyilkolására is szövetkezni fog, nemde?
– Elemér nemes indulatú ifjú.
– Az kár, fölötte kár! – sóhajtá Serédi. – Mily derék lenne – tevé hozzá
– ha a vén ravasz rókát a rókakölyök játszaná ki!
Ekkor a «harmadik udvarból» csendesen közelg egy festetlen deszkájú
szán. A lovak alig ügetve mennek, mintha beteget vinnének, s a szán
üléséből a lábzsákon, farkasbőr bundán s prémes süvegen kívül, csak még
egy hosszú rézszínű orr látszik ki.
A hirnök fölolvasása más hatást gyakorolt a tömegre, mint Kemény Jánosra
vagy Serédire.
Az első sorok, melyek a rendelmény czélját már sejteni engedék, szikrázó
örömsugarakat reszkettettek sok komor és befellegzett arczon, s e hatás
fokonként növekedett, úgyannyira, hogy midőn a hirnök elhallgatott,
harsány «éljen!» szállott föl száz meg száz ajakról.
Góliátunk az «éljent», megbocsátható büszkeségből, sajátjának tekinté,
mint óriás hangjáért a közönségtől nyert tiszteletdíjt, s volt is valami
igaza. Vígan döngetve a dobot, s előre-hátra hányt lábakkal billegett a
«harmadik udvar» felé, nem mulasztva el derekát egészen féloldalra
tartani, mit régen deli és negédes testtartásnak tekintettek, s a
czigányoknál néha még most is látható.
Azonban tagadhatatlan, hogy a szombatosok üldözését is illette egy kevés
az éljenből. A nép gyűlölte e sectát, mint a tömegeknél divatozik,
minden valódi ok nélkül. Ellenszenvét nem birta többé magában tartani,
midőn a templomok és középületek homlokára kiszögezve találá Kassai
rendeletét.
– Veszszenek a szombatosok, veszszenek! – hangzott.
De miért?
A köztársalgásból elleshetünk néhány okot.
– Ki kell pusztítani a szombatosokat, igaza van Kassai ő nagyságának,
irmagvat sem kell belőlök hagyni, mert mindnyájan gonosztevők. Ők
uzsoráskodnak, ők csak a kóser húst eszik, ők hamisítják meg a
mértékeket, ők feszítették fel Krisztus urunkat, és most is husvétonként
egy-egy ellopott gyermek vérével keresztelik meg rühös kisdedeiket –
szólt Panna asszony.
– Hisz, angyalom, azok a zsidók – büntesse őket az Isten – de nem a
szombatosok, – válaszolá a külvárosból egy iskolamester.
– De, lelkemadta, a szombatos is csak olyan, mint a zsidó.
– Hogy volna, angyalom, sőt egészen más.
– Miért nem akar hát vasárnap imádkozni? A ki szombaton nem dolgozik sem
a műhelyben, sem a boltban, sem a mezőn, az zsidó.
– És hallotta-e kend – szólt Panna asszonyhoz Sára néni, ki akkor
érkezett – hallotta-e, hogy Kerekes uram leánya éjenként, ha holdvilág
süt, a házak tetején jár?
– Nem csoda, galambom, mert Kerekes uram szomszédja Pécsi Simon ő
nagysága. Hisz, ne volna csak Pécsi nagy úr, eddig rég felgyújtattuk
volna a házát. De bizzunk csak Kassai uramban, majd elbánik ő a
szombatosokkal.
– Tavaly a jég hét falu határát rontotta meg – sóhajtá valaki a vidéki
nemességből – de a közbeeső Balázsfalván semmi kárt nem tett.
– Az természetes, mert Balázsfalva Pécsi Simon uram birtoka.
– Nem kell több, hogy a szombatosokat kuruzslóknak tartsuk.
– Kivált ha meggondoljuk, hogy ugyancsak tavaly Pécsi kertét nem
pusztították a hernyók, holott a fejedelem ő fenségének legszebb
csemetéit mind lekoppasztották.
– Hejh, barátom! a szombatos chaldæai nyelven admoneálja a hernyókat,
hogy az ő földjéről tüstént kitakarodjanak, s azok a megintésre oly
gyorsan elmásznak, hogy a sietség miatt lábuk is elkopik. Magam találtam
a kertemben két hernyót, melyeknek egészen levásott a lába. Pedig hány
lába nincs a hernyónak? Mindjárt sejtém, miként Pécsi uramtól menekültek
hozzám. Szegény nyomorék állatok! Sajnáltam volna megölni.
– Az istentelen szombatosok! Még a hernyókat is megcsúfitják. S mit nem
tennének az emberekkel, ha hivatalba raknák őket!
– Példa rá Pécsi Simon, ki a honesta custodiát kitalálta.
– S azóta gyakran jő divatba. De most rajta fogják szép találmányát
megpróbálni.
– Ne hígye a nemzetes úr! A szombatosok oly könyvekből is olvasnak,
melyeknek betűit mi tudósok sem ismerjük – szólt a külvárosi
iskolamester.
– De nem használ az olvasás semmit a director levátája ellen.
– Téved a nemzetes úr! A ki titkos könyvekből tud olvasni, annak
segítségére jő a sátán.
– S minden szombatos tud olvasni?
– Biz’ a főbbek többnyire tudnak.
– Már ez nagy baj. Óvatosan kell tehát Kassa uramnak eljárni.
– Hogyne? Hisz Pécsi Simon még a Millenniumban is hiszen.
– A gonosz ember! Azt gondoltam, hogy csak a sátánban; de ha a
Millenniumban is hiszen, akkor én nedves farakáson és lassú tűznél
égetném meg.
– S micsoda bogár az a Millennium?
– Hát valami tengeri szörny lehet – válaszolá Panna asszony, ki a
megégetést indítványozta.
– Nem, angyalom! A Millennium ezer éves országot jelent, melyben a
babonás szombatosok hite szerint Krisztus Urunk fog uralkodni – szólt
tudákos hévvel a külvárosi iskolamester.
– Hisz az még nem volna rossz – csattant fel Panna.
– De a szent könyv egy helyének félrefacsarásából ered.
– S ő a szent könyvet is facsargatja?
– Hogyne!
– Csavarja ki hát a hóhér a nyakát, – átkozódék a buzgó Panna.
– És még Gyulafehérvárt is Jeruzsálemnek akarná nevezni – tódítá a
külvárosi iskolamester.
– S talán zsidókkal betelepíteni! Hogy verné meg az Isten.
*
Ily hangulat közt tünt a csoportozat szemébe a lassú szán, a két rossz
gebe, a lábzsák, a farkasbőrbunda, a prémes süveg, a rézszínű hosszú
orr, szóval Kassai uram minden látható és láthatatlan appertinentiáival.
Az első percz soknak eszébe juttatá a vén kanczellár régi
népszerűtlenségét, s a fejedelmi tanácsteremben mondott véleményét.
A szánhoz tódultak tehát, de mindenütt helyet nyitva a továbbhaladásra.
Kassai mélyebben burkolá arczát a farkasbőr alá, s a rézszínű orr
eltünt.
– Veszszenek a szombatosok! – kiálták ekkor többen – s éljen a
vallásháború!
– Mi a szombatosok kiirtását akarjuk! – ordíták mások – de akarjuk a
vallás és lelkiismeret szabadságát is.
– Előbb meg kell büntetni a sectáriusokat, azután menjünk mindnyájan a
magyarországi elnyomott evangélikus rendek segítségére – szólt a
külvárosi iskolamester.
Ekkor kiüté magát a farkasbőr közül a rézszínű orr, a kurtán nyirott
fehér bajusz, és még hozzá a széles nyerges áll is.
– Mindnyájan menjünk, fiaim – szólt szétterjesztett kezekkel, mintha
áldaná a népet Kassai. A kocsis pedig megcsapta a lovakat, s a szán
sebesen elment.
[Illustration: Veszszenek a szombatosok!]
– Mégsem olyan rossz ember ez a Kassai uram – sóhajtott a külvárosi
iskolamester, a kiszabadult szán után nézve.
– Vannak ugyan gyöngeségei, de ki volna tökéletes.
– Szereti ugyan a pénzt, vágyik a más birtokára, de… miért is kell a
szombatosoknak birtok?
– Igaz! Aztán a nagy urak többet mondanak róla, mint való.
– Talán irigykednek rá.
– És féltik befolyásukat.
– Most is elterjesztették, hogy nem akar háborúba menni.
– Pedig épen most ő maga mondá, hogy «menjünk», s «mindnyájan menjünk».
– Úgy van! Menjünk mindnyájan… haza, – szólt gúnynyal Kemény János, ki a
tömeg közé vegyült.
Eloszlának.