A «harmadik udvar», melybe lépünk, nagy nehézkes ötszög, két emeletre
építve, s magas cserépfedelű.
Homloka, mint mondám, a templom-utczára néz, s földszint tizenkét
árú-raktára van, melyben kelet és nyugot fényűzési czikkei
összehalmozvák, úgy, hogy az aranyművesek kirakatai is majdnem azt a
szemkápráztató hatást gyakorolják az idegenre, mint Velenczében a
Rialto-híd körüli ékszerboltok.
Más fejedelem aligha bérbe adta volna kalmároknak palotája egy részét;
de Rákóczi György szenvedélyes üzér és pénzszerző.
Azonban észrevételek helyett haladjunk tovább.
Az utczasor első emeletében György és Zsigmond úrfi lakik s fölöttük az
országgyűlés és a királyi tábla termei vannak.
A többi szárnyakon a főlovászmester, a nemesi társulat kapitánya – vagy
mint más országokban nevezik, a palotaőr, – az apródok és a külső
cselédség számos osztályai fészkelnek.
Nekünk nincs szándékunk közülök valakivel most megismerkedni.
A kaszárnya-alakú épület nehéz és izléstelen tömegével nyomja
kedélyünket. A fegyverzaj, a mének nyerítése, a járó-kelők zsivaja, a
megharsanó trombita s a katonai gyakorlatok, melyek a tág udvartér egyes
pontjain folyamatban vannak, talán néhány perczig izgatnák figyelmünket,
de zavart és kirivó hatásaikkal utóbb eltompítanának.
Csendesebb, festőiebb vagy legalább vonzóbb tekintetű helyre siessünk.
Egy a fejedelem családczímerével ékített, és féldombor oszlopokon nyugvó
bejárat minket a «második udvarhoz» vezet, mely a főépületen kívül több
csinos, tündéri, szeszélyes alakú lakokból áll. Ezek csak szép-arányi
kapcsolatban vannak egymással, s mindenik külön igézetet gyakorol a
szemre, de azért az egésznek is emeli kellemét és kifejezését.
Mint szeretnők, ha májusi nap, ha virágnyilás és mosolygó kék ég alatt
jöttünk volna ide!
Akkor megtelnék gyönyörrel lelkünk és magasztalással szánk.
Míg most, a hideg télen, képzelődésünk eleven színben tudja ugyan maga
elé rajzolni a kéjt, melyet a fejedelmi palota e részében lakók a
derültebb évszakok alatt élvezhetnek; de lehetetlen azt is észre nem
vennünk, hogy az építőmesterek, kiket Bethlen Gábor Olaszországból
hozatott, több gondot fordítottak a szépségre, mint a czélirányosságra.
A lapos fedélzetet vastag hó borítja, s víz levezetésére szánt
pléh-csatornák mellett sem bírunk azon aggálytól megválni, hogy a
beszivárgó nedv a termek gyönyörű falfestményeinek és drága szőnyegeinek
előbb-utóbb ártani fog.
S a nagy függő vagy erkélyes ablakok úgy vannak dél tájékairól zordabb
égaljunk alá átvive, hogy a szép palotahölgyeket – mert a «második
udvar» leginkább ezeknek van szánva – a csípős északi szél hatásától a
márvány-kandallók festői lángjának és kedélyes melegének ellenére is
féltenünk kell.
Nem kárhoztatjuk tehát Rákóczi György fejedelmet, hogy a «második udvar»
hátterén két bástyaszárnyat az összhangzás megsértésével magas fedél alá
vett. Bizonyosan óvakodásból tevé, bizonyosan kényelmet akart azoknak
szerezni, kik ott laknak, s kik, minden jel szerint, kiválóbb tisztelet
és figyelem tárgyai; mert a hozzájok vezető bejáratokat a «nemesi
társaság» tagjaiból választott őrök védik.
A bástyaszárnyak szegleteiből phantastikus alakú tornyok nőnek ki,
légben függő kioszkokat alkotva, melyekbe hajdan a virág-vedrekkel és
szellős tarka sátrakkal ékített lapos fedélzetről volt a följárás; de
ezentúl már az igéző tájképet, mely e tündérfészkek felé leírhatatlan
varázszsal mosolyg, se a meleg tavaszalkonyon a nap bibor fényénél, se a
hűs nyáréjeken a telt hold ábrándos világításában többé élvezni nem
lehet, mert az új cserépfedél óta a tornyok kicsiny raktárakká
változtak, s a repkény, mely a várfalak terrászáról rájok fölkúszik,
most kirívó ellentétet képez, míg régen a költői hatást egészítette ki.
A két bástyaszárnyat a várfalnak itt kertté alakított terrásza köti
egymással össze. E terrász a tulsó oldalon fokozatokban száll alá, s
baraczkfákkal és szőlőtőkékkel van beültetve. A téren pedig, mely lenn
meglehetős távolságra nyúlik el, a fejedelemasszony virágos kertje van.
De ideje már a szabadból hajlékba vonulnunk, s minthogy a bástya
kaszamatáiban kevés elbeszélni valót találnánk, menjünk a szőnyegzett
lépcsőkön a felső emeletbe.
Mindjárt az első ajtó azon kor legdúsabb és legízletesebben butorzott
teremsorainak egyikébe vezet be.
Mennyi pénzt nem áldozna a mostani nagyúr vagy úrnő, hogy ily szobákban
fogadhassa vendégeit, s mennyit nem beszélne az elegáns világ arról, a
mit az előcsarnoktól kezdve a boudoirig látott, élvezett és – irigyelt!
Igaz, hogy most e szóban: _rokoko_ feküdnék a leirhatatlan varázs, mely
az érzékeket vágygyal, a szemet káprázattal tölti; míg 1638-ban, melynek
végnapjain kerestük fel Gyula-Fehérvárt, a számunkra megnyilt bástyasor
termei a legújabb divat ingerével hatnak a szerencsés halandókra, kik e
tündérfény közt álmodják át, mint a sors kegyeltjei, életök napjait.
Mert mi is volna itt szép álomnál egyéb az élet, mely a közönséges
állapotú embereknek gond és munka, a szegényeknek pedig tűrés, szenvedés
és megpróbáltatás?
Boldogok a gazdagok, kik a bőség kiapadhatlan szaruját a véletlentől
ajándékban nyerték!
És százszor boldogok főként a gazdag nők, kiknek élete, mint ősmondák
szerint a Barem vize, tiszta hullámokkal és arany-fövény fölött csörg
le!
De ne itéljünk hamar. A külszín csalhat. S hová is tévedett
képzelődésünk?
Lépjünk vissza a teremsor küszöbére, s nézzünk röpke tekintettel a
bűbájos lakba.
A szögletteremig – melynek szentélye elzárva, s mysteriumai még lepel
alatt vannak – legfölebb nyolcz szoba lehet, több aligha.
A falakon ne keressünk bőr- vagy papirkárpitozást, mint most divatozik.
Mindenik faloldal arany vagy dúsan aranyzott szegély közé foglalt kép, –
egy-egy nagy tableau történeti, allegoriai vagy hitregei alakokkal.
Híres olasz festette a velenczei vagy flórenczi iskolából, kinek
frescoképei oly magasztalásban részesültek vala, hogy a közdicséret a
művészetet pártoló, de a polgáriasodás határszélén lakó Bethlen Gáborig
is elhatott.
A termeket az akkori építészet modora szerint mély bolthajtás ivezi,
rendkívül mély ablakfalakkal, melyeknek köze, ha a nehéz selyemfüggöny
leeresztetnék, csinos divánaival együtt egy külön diszszobácskát
formálhatna, hol az úrnők könnyű csevegéseik számára egészen
elválaszthatnák magokat a jelenlevő többi világtól.
Óriási velenczei csillárok, vastag és sok szögletre metszett
kristály-rajzokkal, függnek mindenik terem boltkapujáról, körültánczolva
a könnyű lábú Horáktól, vagy a Kegyistennők karvezetése alatt a
költészet kilencz tündérlányaitól. Mennyi fény áradhat e ragyogó
csillárokból a fenn lebegő bűbájos alakokra és az alattjárókra, kik nem
a művész ábrándjainak, de az életnek köszönik szépségöket, mely
amazokéval versenyez! S hogyne? Hisz az akkori Erdély úrnői és a
mostaniak is, az igézet, a hódítás minden fegyverét mosolyaikon,
szemeikben és sugár termetökön hordják. Vitéz amazonai a szépség
hadviseletének.
De megint félrecsapongás!
Maradjunk a padlózatnál, melyre az ajtóból léptünk, hogy tekintetünket a
díszítményeken legeltessük.
E padlózat nem négyszögben rakott, viaszos és tükörsima cser- vagy
jávorfatáblákból áll, a századunkban uralkodó divat szerint.
S hogy mi? biztosan nem mondhatjuk meg.
Lehet márvány, antico verde, vagy – bár hinni alig bátorkodunk – lehet
olcsó fenyődeszka is.
Végére alig járhatnánk.
Azonban szükség sincs kiváncsiságunknak eleget tenni.
A fődolog csak az, hogy lábunk oly finom persa szőnyegeket tapos,
milyenek a mostani műtárlatokban egészen hiányzanak, s mikből a ki
egyetlen darabot nyerhetne ajándékba vagy hű szolgálataiért jutalmul, ha
háza nincs, kényelmes hajlékot emelhetne; ha földje nincs, telket
vásárolhatna; s ha bősz zsiványként fojtogatná torkát a szomj és éhség,
parancsolón kiálthatna: hadd számoljak örökre veled, ronda nyomor, te
szemtelen utonálló, ki gyilkolsz, vagy gyilkoltatsz! halj meg most lábam
előtt!
Boldogok a gazdagok!
A szobákban minden butor bársony, vagy mély kék atlasz borítékú, s
ezüst- vagy aranyhímzéssel, virágokkal, vagy rojtokkal terhelve.
Az olcsó gyapotszöveteket, melyeknek csinos dessein-jei küzül a
legkecsesebb alakuakat még a könnyű erszényű hölgyeink is végekkel
vásárolják nappali szobáiknak felékesítésére, akkor Erdélyben alig
ismerték. Sőt magokat a teveszőrből gyártott kelméket is, bár becsök
jelentékeny vala, a főurak a színes bőrnél is ritkábban használták
bevonatokra. A bástyaszárnyban egyetlen ily közönséges kelme sincs.
S mekkora velenczei tükrök vannak! Most legalább két darabból lennének
összeállítva.
S mennyi ezüst- és aranynemű az asztalokon, az almáriomokban, az
étagèreken, melyeknek akkor tán semmi nevök nem volt, vagy csak
egyszerűen polcznak hívták, oly alázatos büszkeséggel, mintha a koronát
fövegnek mondanák, mi igaz, de mégis valótlan elnevezés volna!
Boldogok a gazdagok, kiket a fény úgy vesz körül, mint mást a levegőég.
Beszívják, kilehelik s nem is mondhatják többé áldásnak, mert régi
sajátjok, velök volt mindig, körülfolyja őket és sugárkörén át
tekinthetik a tárgyakat, melyeket az élet nyújt, még pedig szebb
világításban, mint mi, kiknek előbb könnyeinket és verítékünket kell
szempilláinkról letörölni, hogy valamit láthassunk, s akkor is csak
ugyanazon tárgyak sötétebb oldalán, mert a derültebb oldal mindig a
gazdagok felé fordul. Valami delejes erő mozdítja így a világ tárgyait.
Ezerszer boldogok a gazdagok!
De vajon mindig-e?
A betett ajtajú szögletszobáig értünk.
S mi történik ott?
*
Az ablakmélyedés zsámolyánál nőalak térdel, feje lehajtva, keze
összefogva, előtte kisded Mária-kép és feszület.
[Illustration: Az ablakmélyedés zsámolyánál nő-alak térdel.]
Mekkora áhitattal rebegék ajkai a _Pater noster_-t és _Ave Maria_-t, míg
ivor-fehér és finom újjai közül le-legördül az olvasófűzér gyöngyszeme!
– Amen! Amen!… Oh! mennyei Atyám! bocsásd meg az iszonyú bűnt, melyet el
fogok követni. Isten anyja! könyörögj érettem! Szentek! vessétek közbe
magatokat! Jaj! mekkora bűn! De ti látjátok szívemet. Irgalmazz, segíts
te, boldogságos szűz! Ave Maria! ave! ave! Könyörüljetek rajtam!
Könyörögjetek érettem, a szegény szerencsétlen leányért, ki, lelke
nyugalma végett, harmadnap mulva nagy bűnt fog elkövetni! Gyámolíts
czélomban, vezess, oltalmazz én Istenem! Add, hogy ne reszkessen kezem,
add, boldogságos szűz, hogy ne piruljon el arczom! S kérlek, takard
homálylyal be Rákóczi György bácsi és Rákóczi Györgyné néném szemeit,
hogy ne lássanak semmit. És ügyelj kérlek, térden kérlek, ügyelj,
védszentem! tiszteletes Csulai uramra, ki ha tekintetét rám találná
emelni, nem volna bátorságom azok megcsalására, kik az Istentől engemet
örökre el akarnak idegeníteni. Oh! ne vonjátok el pártfogástokat porban
csúszó szolgáló-leányotoktól, a szegény és bűnös Zsófitól! Amen, amen!…
Szegény és bűnös!
Hogyan? E királyi pompával bútorzott díszteremben, hol minden
összpontosul, mit a pazar képzelet a telhetetlen vágynak ajándékul
nyujtani képes… hogyan?… a művészet és fény közepett, szabad-e, lehet-e
szegénynek lakni?
Ő szegény! S nyulánk, karcsú termetén a legfinomabb reggeli pongyolát
hordja. Hónyakát, melyet a nap égő sugara talán soha sem érintett,
minden megvásárolható női munkáknál drágább csipke-reczék körítik,
miknek készítése közt Brabantban szemevilágát veszítheté el az árva
varróleány. S gazdag fürteit, melyeknek ébensötét színe az aranyhímes
fátyolhálón át oly igéző szépségben csillog, nem tartja-e össze rubin
boglárú hajtű és gyöngyfonadék! És ő szegénynek mondja magát!
S ah! még bűnös is!
Ez a sápadt, de leírhatatlan kellemű gyermek, kinek mozgékony,
benyomásos és rendkívül finom arczvonalaiban az ideges, az
elkényeztetett s kimeríthetetlen szeszélyű hajadon vágyaival hűn egyesül
a serdülő leányka szemérme és az angyal ártatlansága; ez a gyöngéd és
gyenge lény, ki egyaránt nincs testi és szellemi szenvedélyek
elviselésére teremtve, csakugyan bűnös volna, csakugyan megbírná egy
nagy vétek súlyát, mely az erős jelleműeknél is lenyomva tartja a
kedélyt, s szétzilálja az életörömeket?
S ő még imádkozva fogad fel oly bűnt, mely harmadnap mulva teljesítendő!
De micsoda bűnnek van joga az ég segélyéhez, s a gyermekkor
ártatlanságához?
Találós mesék s phantastikus rejtélyek lehüvelyezéseért jöttünk-e a
komoly és száraz Rákóczi György fejedelmi udvarába?