A püspök úr szenvedélyesen szónokol.
Soha nagyobb hangja s közönsége nem volt.
A templomba tódult nép ifja és véne mély áhitattal, sőt azon sötét
rajongással hallgatja, mely a hitújítás korszakának jellemvonásához
tartozik.
De a külső tömeg, miután keveset érthet a kenetes beszédből, nincs annak
úgy varázshatalma alá vetve, hogy a szónok czélja szerint buzduljon föl
vagy alázódjék meg, s érezzen keblében törődést vagy elszántságot.
A templom előcsarnokán túl csak az erősebb hangnyomatú szavak, melyeket
az egyén képzelődése kötött összefüggő gondolatokká, valának tisztán
kivehetők.
Itt teljes alkalma van az indulatoknak sejtések, gyanítások útján
fokozódni.
Dajka püspök predikatiójából hallák meg a távolabb állók is, hogy
Nagyszombatban nem szabad az ágostai vallást követőknek a megrepedezett,
szétdülő egyházat kiigazíttatni.
Oh! ott bizonyosan a pap fejére hull az eső, midőn épen az evangeliumot
kezébe veszi; a consistorium legbuzgóbb tagjainak a hirtelen lemállott
vakolat alkalmasint vagy az orrát, vagy talán a koponyáját is betörte; s
kétségtelenül minden isteni tisztelet kezdetekor külön kell azért
imádkozni, mikép a Jehova hatalmas karjaival tartsa fel a boltíveket,
hogy a nagy orgona szavára ne dőljenek a szent gyülekezetre.
Ez iszonyú helyzet a legrészletesebb vonalakig lebeg a tömeg szeme
előtt.
Erről suttognak, ezt magyarázzák egymásnak.
Megint hangzik a főpap szájából valami tisztán érthető:
– Léván nem szabad lelkészt tartani.
– Ki kereszteli meg a gyermekeket? – kérdé szomszédjától a tömegben egy
várandós asszony.
– Senki, kedves hugom! – válaszolja érzékenyen maga a szíjgyártók
czéhmestere, – ott a mi szegény hitsorsosainknak még nevök sincsen.
– Szakolczán nem adnak temetőhelyet halottainknak, panaszolá a főpap.
– Borzasztó! – sóhajták künn.
– Vajon hány halott hever Szakolczán temetetlen? hányat ástak be
árkokba? hányat kapartak ki onnan a farkasok? hol pihen az, kinek
életében nem volt egy talpalatnyi földje is?
Ily tudakolások zsibongnak a nép ajkán, terjedve-széledve mindig tágabb
körben.
Az elkeseredés nőtt, az áhitatos csend apadt.
S ez még szerencse volt, mert legalább a közös csillapítás alatt a főpap
néhány panasza megérthető nem vala.
Míg a templomnál ezek történnek, a fejedelmi lak kapui előtt hemzsegő
csoport sincs izgatások nélkül, mert időnként akad, ki a főurak
értekezletének folyamáról hírt szed föl vagy kohol.
– Össze akarják rögtön hívni az országgyűlést, hogy hadi segélypénzt
ajánljon – szólt az egyik.
– A fejedelem ő nagysága saját kincstárából a zsoldosok szaporítására
nyolczvanezer tallért igért – erősíté a másik.
– A hajduvárosokhoz és a székely nemzethez még az éjjel parancs megy a
közfegyverzésre – mondá a harmadik.
Természetesen minden ilyen hírre szembetünő lehangoltság mutatkozott a
kapuk körül csoportozókban, mit mély hallgatásuk s komor tekintetök
tanusít.
De a felleg után verőfény jő, a borút derű váltja föl.
Csakhamar így történt itt is.
Békeremények kezdettek a palotából kiszivárogni.
– Haller Péter és Mikó Ferencz – beszélé egy udvari tisztviselő – azt
tanácsolják, hogy ő fensége figyelmeztesse ugyan a nádort az
evangelikusok vallásszabadságát biztosító bécsi, nikolsburgi és pozsonyi
béke pontjainak szoros fentartására, de most ennél még többre ne
terjeszkedjék.
– S legfölebb néhányat fogasson be azok közül – mormogák a dühös
mérsékeltek – kik a törököt háboruskodásaik által nyakunkra akarják
hozni. Úgy kell bánni velök, mint Zólyomi Dávid urammal és czimboráival.
Van ám börtön a fogarasi várban, s Kőváron is hűs helyet lehet a
heveskedők számára készíteni. Csak ne kíméljük a nehéz meg a kurta
vasat. Olvasztanak eleget hegyeinkből, s marad, a kardon és ekén kívül,
bőven békókra is.
Egymást tüzelgeték fel pattogó szavakkal, s jókora nyugtalanság és zaj
támadt, mely a templom felől sűrű kézintéseket hozott mozgásba.
– Helyet, helyet! – sürgeték most a «kék darabontok» tért nyitva egy
szürke bajuszú s egészen fehér szakállú lovag számára, kit összegörbedt
dereka és a pofacsonthoz száradt arczbőre csaknem hetven évesnek, kopott
dolmánya pedig csekély fontosságú vidéki úrnak gyaníttattak.
– Ennek bizonyost kell tudni, ez az udvarból jő! – szóltak a hátrább
állók, lábujjhegyre emelkedve, előre nyujtva nyakaikat a mások vállán,
vagy könyökeikkel feszítve szomszédaikat, hogy az embergomolyékból,
melybe zárultak, valahogy kiékeljék magokat.
– Mi ujság, nemzetes nagyuram? Ha nem bántanók meg; mit főznek benn a
tekintetes és nagyságos rendek? – kérdik a lovagtól, a kik mellett
elhalad.
– No hát, fiaim! – szólt ez köhécselve s elő-hátra inogva, – mindnyájan
paripára ülünk, s táborba szállunk, hogy czikkelyes buzogányainkkal
fejelágyára kopogtassunk a nádorispán úrnak. Aztán felrándulunk
látogatás végett Pázmány Péter ő kegyelméhez is.
– Messze lakik az érsek uram – jegyzi meg a tömegből valaki.
– Messze ám, fiam! – folytatá az öreg, – de mi addig meg sem pihenünk,
míg szakállánál fogva nem hurczoljuk ide.
– De hátha az érsek uram találja a kegyelmed szakállát megtépni.
Az öreg erre pattogni kezdett, a tömeg is visszasivalkodott s úgy
körülfogá, hogy a darabontoknak kellett, s kevés sikerrel rendet
csinálni.
Szerencsére épen midőn hevében volt a czivódás, hangzék hátmögül: –
György úrfi! György úrfi jő! Isten éltesse György úrfit!
Mindenki tudta, kit kelljen György úrfi alatt érteni, s neve legalább
annyira kihűté az öreg lovagot és veszekedő társait, hogy halkabb és
gyérebb nyilatkozatok közt folyt le a per, s történt a távozás.
A fejedelem nagyobbik fia az úgynevezett «Harmadik udvarból», melynek
kapuja a templomutcza hátulsó végére nyílt, s mely teljesen mentve volt
a tömegek kiváncsiságától, léptetett ki gyönyörű arab lován.
Kísérete csak egy szárnysegéd- és az allovászmesterből áll.
György úrfi a fiatal kor kezdetén van; nagyságos anyja még csak
gyermeknek tartja, de nagyságos atyja már érett férfiúnak akarja
tekinteni, hogy hamar nyerjen önbizodalmat, s hogy tanuljon gondolkodni
saját helyzetéről és azokéról, kiket idővel kormányozni fog. Mi György
úrfi önbizodalmát illeti – e szép tulajdonról nevelője, vagyis
udvarmestere úgy vélekedik, hogy már elbizakodássá fejlődött ki;
ellenben a tetszelegni vágyó palotahölgyek – kiket akkor
frauczimmereknek híttak – a deli herczegúrfi hibájául épen azt emelék
ki, hogy igen szerény, szemérmes és visszahúzódó – szóval, nem bír a
kellő önérzettel.
Melyik félnek van igaza, az idő fogja megmutatni.
György úrfi a templom hátrészénél felkanyarogva oly ponthoz ért, hol már
szemébe tünt a csoportozat.
Ekkor arabja vagy a sarkantyu-érintésre, vagy saját ösztönénél fogva,
hegyezte fülét, magasra emelte első lábait, dagasztá a jegeshavat,
tánczolt, hátulsó lábaira emelkedett, s néha félre is ugrott, de oly
óvatos vakmerőséggel, oly kecses szeszélylyel, hogy mind gazdáját, mind
magát a legfestőiebb helyzetekben tünteté a közönség szemébe.
S György úrfi valóban daliás kinézésű ifjú.
Hosszú göndör haja éjfekete s gazdag gyűrűzetben verdeste széles vállát,
melyről ultramarin szinű, csillogó aranyvirágokkal hímzett, drágaköves
gombú, s hófehér hermelin szegélyű és nyakú mente himbált a légben
magasabbra felkapatva, vagy ékes hullámredőkbe fodorítva.
Karcsú derekán csattog a hosszú szíjra eresztett kard, s fénylik a
fekete gránát és smaragd boglárokkal terhelt öv.
Piros-barna arcza, nagy s éles sötét szemei, erős homloka, büszke
vonalai a dacz és erély jellegébe olvadtak fel, melyet negédes
magatartása s hatásra számított mozdulatai még egy kevéssé talán
túlzottá fokoznak, de a nép szeme előtt, mely a kirivót szereti, annál
érdekesebbé.
És e huszárnak való herczegúrfi még a tudományosság hírében is állott.
A _Küzdő keresztyén_, melyet senki sem olvasott, mert papírra téve sem
volt, híres röpiratnak tartaték, mely szerzőjét az annyi vérbe került
koreszmék élére emelé.
Tartalmát a Rákóczi-családhoz ragaszkodó hittanárok úgy kikürtölték s
előre is saját eszméikkel úgy felvirágozták, hogy György úrfi, a nagy
gondolkozó, ha lóra pattant, csakhamar az ablakhoz csődíté az egész
nővilágot, míg öcscse Zsigmond úrfit, a szorgalmas ifjút, másnak alig
tartották, mint oly főrangú iródeáknak, ki a betűvetés helyett
hasznosabb, s helyzetéhez méltóbb dolgokra fordíthatná a drága időt.
Szóval a fejedelem nagyobbik fia a közönség kegyencze volt, míg a
második fiút csak a hozzá közelebb állók bálványozták.
György megjelenése most sem maradt hatás nélkül.
Míg a deli úrfi a Miklós-kapu felé haladva a templom előcsarnoka
irányában tomboltatta arabját, némelyike még a buzgóbb hallgatóknak is
Dajka püspök szónoklatából kevesebb hangtöredéket ragadott meg
figyelmével, mert a szép és daczos ifjúra fordította tekintetét.
Voltak ugyan mások, kik az egyházban óhajtották volna látni a _Küzdő
keresztyén_ szerzőjét, s harag gerjedt szívökben és a botránkozás sötét
árnya szállt arczvonalaikra, midőn az ünnepi szent csendet így szemlélék
fölzavartatni, de a herczegúrfi neve és alakja annyi varázszsal mégis
bírt rájok, hogy keserűségöket elnyelték, s a legcsekélyebb mormogással
sem tanusíták visszatetszésöket.
[Illustration: György megjelenése most sem maradt hatás nélkül.]
Maga az uralkodó fejedelem alig részesült volna e rajongásig felhangolt
kedélyűek ekkora kiméletében.
Mert a tény, ha nem gyöngédtelen, legalább is felötlő volt.
György úrfi tomboló ménén a tömeg azon középrétegeihez érkezett, hol az
egyének igen távol voltak a templompitvartól arra nézve, hogy valamit
hallhassanak és szintén igen távol a palotakapuktól, hogy a kijárókat
kérdésekkel ostromolhassák.
Itt a piaczra későn szivárgókból alakult vegyes nép, mely rossz helyzete
miatt se az áhitat, se a kiváncsiság számára elég tápot nem nyerhetett,
ujjongatásokban tört ki, s rokonszenvének kifejezéseül lekapott süvegét
kezében forgatta.
A hiú György úrfinak tetszett a kegynyilatkozat, s még mesteriebben
tomboltatá arabját, nem hallva, vagy nem véve számba a zúgást, mely a
püspököt élvezni kivánók ajkairól szélmorajként emelkedett föl.
– Ez fogja az új ammoniták bálványoltárait ledönteni – suttogák körüle
és távozása után – ez állítja megint lábra hitsorsosaink ügyét
Németországban. S irat majd a bécsinél különb békét a magyar
evangelikusok számára is.
– Csak az kár, hogy addig meghal Pázmány! – szólt egyik békebarát némi
gúnynyal.
– És addig a kovásznál is inkább elsavanyul az evangelikus rendek minden
édes reménye – jegyezte meg a második.
– Kegyelmetek igen fenn kezdik szarvaikat hordani, pedig nemcsak Kassai
uramból áll a világ. Habár Kassai uram a béke mellett van, lehetnek a
valóságos főurak s lehet a fejedelem ő nagysága is más nézetben –
válaszolák hévvel a háború párthivei.
– Mi nem Kassai uram részére beszélünk. Mi jól tudjuk, hogy nem ránk
bízták az ország dolgát, s nem is akarunk, mint kendtek, ahhoz szólani,
mihez semmi közünk. Ha insurgálni kell, majd kiköszörüljük szablyánkat,
s ha hadisegélyre kapuadót kérnek, csak úgy megfizetjük, mint a maga
jobbágyaitól akármelyik nemes ember. De azt nem találjuk helyén, ha
valaki a lemenő nap rovására magasztalja a fölkelőt. A mi dicsőségesen
uralkodó fejedelmünk sem hullott a fejelágyára. Ő is forgott elég
csatában, el tudja intézni, a mit a haza javára szükségesnek lát, s
nincs szükség György úrfi vitézségét az apja ócsárlásával magasztalni.
A vitának ily ravasz fordulatot a várostanács főjegyzője adott, arra
számítva, hogy pártelleneit kényelmetlen térre szoríthatja.
– Hát ki szólott ő fensége ellen? – vette fel az álnok vádat egy köpczös
kinézésű mezei kapitány. – Jobban nyakán fog ülni a nádorispán seregének
a mi fejedelmünk, mint kegyelmetek óhajtanák; attól ne tartsunk semmit.
Nem azért volt Bethlen Gábor hadainak vezére, hogy egyebet várhassunk
tőle, mint fényes győzedelmeket. De az apák csak örvendhetnek azon, ha
fiaik által idővel még felül is mulatnak. S meglássátok, György úrfiból
minden hitsorsosaink feje, egy másik Gusztáv Adolf lesz, ki a
Regensburgban ülésező német fejedelmeknek Gyula-Fehérvárból fog
békepontokat diktálni.
– Sokáig éltesse hát az Isten ő felségét! – szólt hideg mosolylyal a
városi jegyző.
– A ki állításomat gúnyolni meri, majd meglátja: nyelve élesebb-e vagy
szablyám? – hánytorgatá a mezei kapitány.
– De miért czivakodnak kegyelmetek minden igaz ok nélkül? – mondá egy
épen akkor érkezett papi személy, kiben a közönség Csulaira, az udvari
káplánra ismert, – Fölöp maczedoni király akárhány győzedelmet nyert,
maradt azért még elég tennivalója az ő hős fiának, Nagy Sándornak is. Ha
Rákóczi György fejedelmünk most hadat üzen, megverheti a nádort,
egyesülhet Baner svéd tábornokkal, a heilbronni szövetségesekkel és a
franczia segédcsapatokkal, s aztán beveheti Regensburgot, Prágát,
kihajtja országából régi ellenségünket, a bajor választót, kötelességére
visszatérítheti a szász fejedelmet, megbüntetheti a köpenyforgató dán
királyt. De mindezen győzedelmeivel csak felét teljesítené azon nagy
feladatnak, melyet számunkra a gondviselés kitűzött. Mert, szeretett
híveim! a mi egyik hatalmas ellenségünk a római császár, de a másik, a
lengyel király, Ulászló, ki a köztársaságban, mely fölött uralkodik, még
több erély- és szigorral lépett fel az új hit követői ellen. S ha idegen
segély nem jő közbe, bizony a mi unokáink a lengyel földön nyomait sem
fogják találni az evangelikus hitnek, mely az Isten igaz igéit ott
terjeszté vala a legkitünőbb eredménynyel… És ezek után, szeretett
híveim, nem látjátok-e be, hogy György úrfinak a hadi babért és béke
pálmaágát Krakónál kell keresni, s nem Regensburg- vagy Prágában? Apja
küzdeni fog Magyar- és Németországban, s midőn szövetségeseivel a
vallás- és lelkiismeret szabadságának kivívásához járul, előre
kiegyenlíti azon útat, mely György úrfit a diffidensek, vagyis a mi
szent vallásunkat követők élén viendi a lengyel trónra, hogy ott örökre
véget vethessen Babylon hatalmának.
Csulai uram rajongó beszéde tetszett ugyan a mezei kapitánynak, de annál
kevésbbé másoknak, kik a főjegyző körül gyűlengének.
A vita, melynek folytatását a hamar eltávozó udvari káplán szeretett
híveire bízta, kik közé Eris almáját bedobá, – perczenkint zajosabbá
vált.
S midőn György úrfi a hánykódó arabon a Miklós-kapuig haladott, hogy a
külvárosba szállhasson alá, háta mögött már a kósza méhraj
zsibongásaként emelkedett és szállt a zúgás-bongás, itt kitörve, ott
lankadva, s megint erőre kapva.
Dajka püspök pedig a künn levő hallgatók számára csak terjedelmes
hanglejtéseinek skálájával szolgálhatott. Minden egyéb elmerült a
közmorajban. Pedig szónoklatának fénypontjához ért, s a vallásos
térítések különböző nemeit vala elősorolandó, melyek a magyarországi
evangelikusok ellen állítólag igénybe vétettek, s borzasztó jeleneteket
tártak a megrémült világ szeme elé.
S a szenvedélyes tömeg, mely a csend helyreállítása körüli sikertelen
kísérletei miatt is ingerülve volt, épen a tények fölszámlálásánál
hagyatott saját képzelődésére. Kiki szabad kénye-kedve szerint rajzolá
az állított hajmeresztő eseményeket. Egyik máglyát vélt füstölögni, a
vértanuk már elhamvasztott holttesteivel. A másik a dragonyosokat látta,
a mint az anyák karjaiból ragadozzák a csecsemőket. A harmadik a szent
könyv széttépett leveleit nézte a forgószél tölcsérében. A negyedik a
száműzött hitszónokokkal együtt húzott gályát, vagy hevert nedves
börtönpinczék fenekén. Szóval, a legveszélyesebb démon, a bősz álmokat
történetekké hazudó képzelődés, mely a néplázadás karvezetője szokott
lenni, és csalfa állításokkal vérfagylaló bűnöket nemez s az aljasra az
erény álarczát vonja, – kezdé szemfényvesztő játékait űzni.
– Le a képimádókkal! Irtsuk ki a kananéusok hitetlen faját! Haljunk meg
a lelkiismeret szabadságának védelmében! – hánytorgaták a dühös rajongók
egyre-másra.
Szerencsére a deczemberi hideg legalább tizenöt fok volt a fagyponton
alúl.
Ezt Gyula-Fehérvár lakosai nem tudták ugyan; de annyit a higany
megkérdezése nélkül is éreztek, hogy foga van a télnek, s az ember a
prémes bundától kölcsönzött melegben végre is óvakodóbb szokott a
kezdeményezések körül lenni, mintha a nap hő sugarai élesztik a
vérkeringést.
Aztán a templom nagy orgonája megdördült, hirdetvén, hogy a püspök úr is
bevégezte a térítők ellen indított hadjáratot.
Sürgés támadt.
Voltak, kik a rövid utó-imát be nem várva, ki akartak menni, s míg
ezeknek, hogy távozhassanak, rés nyilott, befejeztetett az
istentisztelet is, és az egész közönség fölkelt a padokról, tódult a
szabadba.
Szóval itt nem volt már többé mire várni, mitől hevülni, miért
hallgatni.
Kocsik, szánok robogtak elő zörögve, csengve, s hogy haza repítsék azon
delnőket és öreg urakat, kik Dajka uram meleg szónoklata ellenére is,
mint arczszínök gyaníttatja, a magas és szellős templomívek közt, néha
talán a kandalló csendes derült lángjára vágyva gondoltak.
Különböző irányban vastag erek törtek ki a népcsoportból s ágaztak a
piaczon végig, oly egyénekből szőve mindig s mindig tovább, kik nem
találták ámolygásra csábítónak a légmérséket és hangyagyorsasággal
siettek haza.
Nem is volt csoda.
Mert már most a Maros völgyén zúgva száguldott végig az alszél, s míg a
könnyű katángot és száraz ágakat tánczoltatá, s míg a fehér és csillámos
hóhasábok éléről vékony lemezeket szeldelt le, hogy az útárkok körül új
hófuvatagokat alkosson, addig a Kecskekő és kákovai hegygerinczek
vihartömlőiből is kiszabadult egy-egy légroham, s Gyula-Fehérvárra
húzódva, a fejedelmi palota ablakai előtt kezde fütyölni, a
házereszekről a vékonyabb jégcsapokat dobálá az ácsorgó utczagyerekek
nyakába, s a hol csak szintén a várba fölrepkedő róna-széllel
találkozék, tüstént összesivalkodott vele, s aztán ketten küzdve,
kigyódzó örvényt fúrtak a légkörbe, vagy tölcséreikben forgaták mindazt,
mit az utczáról, a korcsmák czégéreiről, és a lekapott süvegek daru- és
kerecsentollaiból hirtelen magukhoz ragadhattak.
S ekként a hideg téli nap fanyarrá, csípőssé alakult.
Az éltelen sugarak ragyogtak ugyan, de a sürge és zizegő lég a meleg
ruhákon is minden parányi nyílást megtalált, s az arczot vörösre, a
körmöt kékre festé.
A békésebb hajlamú egyének tehát a templomból s annak csarnoka elől
hazavonultak, és a tömegnek, melyet kétfejű csoda-állathoz hasonlítánk,
egyik feje megszünt élni.
A harczpárt száma – elenyészvén a főbb érdek, mely összecsődíté –
tetemesen apadt ugyan; azonban e változás a fejedelmi lak kapuja előtt
még mindig függőben tartott békepártra nézve épen nem vala kedvező.
Mert a pöspök úr hallgatóiból a rajongóbb egyének most a főurak
értekezlete iránt nyervén tudvágyat, falkákban nyomultak a másik
tömegre, és míg némelyek ökleikkel s könyökeikkel rést nyitottak
magoknak majdnem a kapukig, azalatt közűlök a nagy többség
érczsorompókként vette körül a piacztér e szögletének régibb vendégeit,
s úgy nyomta, szorítá előbbre, hogy az alabárdosok és «kék darabontok»
minden törekvése sem volt elég a fejedelmi udvar bejárataitól őket
visszaszoritani.
A békepárt, egészen önhibáján kívül, a palotaőröktől a karabélyagygyal
és a láncsafokkal egy-egy durva ütést kezdett kapni mellére és fejére,
de hátulról annál erélyesebben szorítva, kénytelen volt nagy
szitkozódások és zaj közt a kapun mindig beljebb tódulni, s minthogy az
őröknek a tüzelést az alkapitány, ki a zavar növekedésekor érkezett a
helyszinére, megtiltotta, csakhamar az egész előudvar, hol a «kék
darabontok» tanyáztak, s melyre az értekezletet tartó főurak teremének
ablakai néztek, zajgó és hangosan veszekedő néppel telt meg.
A morajból pedig e fölkiáltások voltak észrevehetők: «Éljenek a
Magyarországi evangelikus rendek! Éljen a vallásszabadság! Éljen a
háború!» míg viszont merész ellenmondásként az is hangzott, hogy: «Éljen
a béke! nem kell háború!»
Szóval a mostani kifejezést használva, egy kis «krawall» volt
keletkezőben.
*
De mi, kik nevelésünknél és véralkatunknál fogva inkább szeretjük a
szenvedélyeket a szobában, mint a szabad ég alatt látni és vizsgálni,
hagyjuk el most a tomboló sokaságot és szép csendesen a templom-utczán
végig ballagva, kisértsük meg a «harmadik udvar» kapuján a fejedelmi
lakba menni, hátha ott benn érdekesebb jelenetekre találunk.
Minket senki sem fog föltartóztatni.
Helyzetünk egészen kivételes.
Használjuk tehát az alkalmat.
Ne késsünk a szép nők öltözködőtermébe is betekinteni.
Nekünk ez a szemérmes reggeliórákon sem tilos, midőn különben az
ablakfüggönyök legördítve, és az ajtózávárok előre vannak tolva.
Siessünk!