Azon nagy vallásháborúnak, melyet, a kik a békekötést megérték, harmincz
évesnek neveztek, derekán vagyunk.
Mennyit szenvedett Európa s különösen Németország, és mennyit küzdött!
Hányszor nem óhajták a népek a békét s hányszor lépett az közel, hogy
egy szeszélyes vagy tragikai fordulat után, beláthatatlan távolba
tünjék; mintha csak álomlátvány volna, mely a véráztatott földből
kisérteni jár fel, míglen a reményt könnyenhivőségre csábítván,
csalódások közt fásultsághoz szoktat!
De minek ily elegiai hang a tények helyett, melyekre vissza kell
gondolnunk.
A cseh forradalmat, s a már azelőtt egyenetlenkedő és elgyengült
protestáns szövetséget, melynek élén a pfalzi választófejedelem állott,
a fehérhegyi csatában egy csapással semmivé tették II. Ferdinánd s a
katholikus liga seregei.
De a győzedelmes fél szigorú szabályai a badendurlachi várgrófot és a
braunschweigi herczeget az új hit és az országától megfosztott pfalzi
választófejedelem védelmére fegyverzették fel. Ismét kitört a háboru s a
wimpfeni, höchsti és looi csatákban az evangelikusok összezúzásával
végeztetett be.
S ekkor viszont békéről álmodozott a világ, mint a fehérhegyi vérnap
után.
Azonban a kisarczolt Alsó-Szászország idegen hatalommal kötött
szövetséget, a dánok betörtek a német birodalomba, s újra lángra lobbant
a vallásháború.
A megnyilt harcz folyama szintén rövid volt.
Mannsfeld, az új hit seregeinek vezére Dessaunál, a szövetséges dán
király Lutternél megveretett, Wallenstein a kelettengerig nyomult,
Stralsundot ostromolta, az evangelikusok ereje teljesen kimerült, s a
dánok a lübecki békekötésben kötelezék magokat, hogy többé Németország
vallásügyeibe nem vegyülnek.
II. Ferdinánd most eljöttnek vélé a perczet, hogy rendkívül erélyes
szabályokkal hosszas időre biztosítsa a békét.
De midőn már szigorú parancsai a kitűzött czélhoz közelebb vitték,
Gusztáv Adolf svéd király, harmincz ezer fegyveressel a pomeraniai
partokra kikötött, s a protestáns ügy számára az egyik diadalt a másik
után nyerte meg, míg a lützeni nagy győzedelemmel életét a csatatéren
végzé be.
Halála után Oxenstierna svéd cancellár a már franczia segélypénzzel
ellátott protestáns német fejedelmeket a heilbronni szövetségben
egyesíté s az összes hadak vezérletét átvette.
Az altenriedi győzelem s Regensburg elfoglalása lett e szövetség fényes
eredménye.
De a lothringeni és spanyol segédseregekkel Regensburg visszavételére
siető császári tábornok Gallas, Nördlingennél a protestánsok kardját,
Bernhard weimari herczeget megverte s kipusztítva, földúlva Sveviát és
Felső-Németország evangelikus részeit, a prágai békében a katholikus
ligával való kézfogásra kényszeríté az új tant pártoló, azonban a
heilbronni kötést alá nem írt szász és brandenburgi választófejedelmet.
Ekkor a svédek és a heilbronni szerződésbe vegyült protestánsok a
katholikus Francziaországtól, mely az ausztriai ház és a német birodalom
természetes ellensége volt, kértek segélyt s nyertek is.
Minden arra mutatott, hogy 1638-ban – melynek végnapjaiba tettük át
magunkat – még sötétebb és kétségbeejtőbb színt ölt azon vallásháború,
mely annyiszor látszott bevégezettnek, s tört ki mindig újabb erővel és
dühvel.
*
Az erdélyi fejedelmek e nagy küzdelemben csak mellékesen vettek részt.
Kiválaszták a kedvező alkalmat, hogy hadviseleteikkel a magyarországi
protestánsoknak jogokat, s Erdély számára néhány megyét szerezzenek.
Bocskaitól kezdve I. Rákóczi Györgyig, kinek fővárosába:
Gyula-Fehérvárra vezetem olvasóimat, már három oly egyén országolt
Erdélyben, kiket a magyar korona alatt élő evangelikusok szellemi
fejöknek tekintettek, s kettő közülök idegen hatalmakkal biztosítá, s a
magyar országrendekkel törvénykönyvbe igtattatá az új tan szabad
gyakorlatát s jogait meghatározó békekötéseket.
A harmadik, tudniillik Rákóczi György, még eddigelé csak izgatott a
felső megyéken.
Reményekkel táplálá a szenvedett sérelmek miatt panaszkodó hitsorsosait.
Ha szerét teheté, egyenetlenséget szított a katholikus főurak sorában.
Segélylyel kecsegtette a csüggedező protestánsokat, kitartásra s
jogkövetelésre inté az erélyeseket.
Körülmények szerint volt félénk és vakmerő, de a német ügyek folyamáról
pontosan lévén értesítve, a vallássérelmi vitákért csak addig haladt
előre, honnan könnyen vissza lehet lépni, s a hol, míg biztat és
követel, nincs erkölcsileg lekötelezve a kardot kivonni, nincs
kényszerülve hangzatos igéreteit ágyúdörejjel támogatni.
E közben az erős akaratú és tevékeny II. Ferdinánd meghalt, s fia, a már
régebben magyar király Pozsonyba országgyűlést hirdet, hogy a főhatalom
jelvényét nejének is fejére tétesse.
Hosszas, és minket – kik Gyula-Fehérvárt kerestük föl – nem érdeklő
halasztások után, tanácskozásra átadattak a királyi előterjesztések, de
a rendek protestáns többsége, Rákóczi küldötteitől buzdítva,
kinyilatkoztatá, hogy a tárgyalásba addig nem ereszkedik, míg a
vallásszabadságon elkövetett sérelmek orvosolatlan maradnak, és
elmellőzvén a felső táblát, melynek többsége katholikus volt, kivánságát
«mint Magyarország evangelikus rende» külön feliratban juttatá a korona
elé, mi törvénytelen ujításnak, forradalmi lépésnek, a fegyverre
hivatkozás előjelének tekintetett.
E merész feliratot épen a karácson előtti hetekben küldék meg párthívei
az erdélyi fejedelemnek.
A hír csakhamar a palotából az utczákra került, bekopogtatott a
külvárosi házakhoz is, és rendkívüli izgatottságot terjesztett
szanaszét.
Dajka János püspök kéz alatt tudtúl adá híveinek, hogy legközelebb az
evangelikus rendek panaszainak fejtegetésére használja a szószéket.
Kiki ismerte a főpap izgató modorát, s a befolyást, melyet Rákóczi
kedélyére gyakorol.
A hadpárt bizonyosnak hitte a rég áhitott vallásháború kiütését. S a
békepárt is, melyhez az erdélyi, akkor még csekély számú katholikus
urakon kívül, néhány tekintélyes protestáns egyén is tartozott, alig
mert többé kételkedni, hogy a koczka el van vetve; s bár az első
megdöbbenés után gátlólag kezdett működni, szertelen ingerültségével
árulá el kétségbeesését.
A fejedelem a püspökön kívül még senkit sem bocsátott magához.
Reggeltől késő éjig szünetlenül futárok indultak az ország különböző
részeibe.
Látszik, hogy Rákóczi nagy dolgokon jártatja az eszét.
Kardot köszörülni, megnyergelni a hadi mént, a fejedelem személyes
vezénylete alatt a vén Kornis Zsigmondot és a fiatal Kemény Jánost két
tekintélyes hadtest élére állítani, a hit és lelkiismeret szabadságának
zászlóit lobogtatva Tokajtól Nagyszombatig nyomulni, mindenütt a
békétlen elemeket a seregbe olvasztván, legalább hatvan ezer emberrel a
megostromolt Nagyszombatból Morvába vagy Sziléziába rontani, hogy Baner
svéd tábornokkal közös hadterv szerint lehessen III. Ferdinándot eldöntő
csatára kényszerítni: e merész tervet a hadpárt főnökei már Rákóczi
szájába adták s különböző czifra változatokkal kicziczomázva
terjesztették szét.
De a béke barátai is szerencsések valának egy másik szintén fontos hír
birtokába jutni.
Állításuk szerint tudniillik Dajka püspök utolsó audientiája után, a
fejedelem este tíz órakor magához hivatta Kassait, a czím nélküli
cancellárt, s ennek tanácsára, míg Dajka templomozni fog, néhány főúr a
palotában értekezletre gyül össze.
Nagyhatású volt e hír a kedélyekre. Mindenki tudta, hogy a porból
fölvergődött s az aristocratia által gyűlölt Kassai a világ legfélénkebb
embere, ki soha lóra nem ült, ki soha fegyvert nem vett kezébe, s ki a
háborút azért nem ohajtja, mert maga nem mer táborba menni, s mert a
nyert csaták csak az ő halálos ellenségeinek, a főuraknak, befolyását
növelnék.
Remény és félelem közt virradt tehát a pártokra az a nevezetes nap,
melynek reggelén Gyula-Fehérvár lakosai korábban keltek föl ágyaikból,
mintha mindenik családnak fontos intézendője volna, s a halasztás
kárral, az elmulasztás nagy veszélylyel járna.
*
[Illustration: I. Rákóczi György.]
Sűrű tömeg, melynek hullámzása alig észrevehető, lepi be azt a közt,
mely a fejedelmi palotából a székesegyházig terjed.
Fő főt ér. A könyöknek nincs elég helye, hogy kifeszülhessen, s
működéseivel egy lépésnyi előrehaladást, vagy egy kevéssé szabadabb
lélekzést szerezhessen annak, ki a népgomolyba mélyebben akar
benyomulni, vagy onnan kibontakozni.
A «kék darabontok» és udvari alabárdosok igyekeznek ugyan legalább
akkora rést nyitva tartani, a mennyi elég, hogy a fejedelemhez menő
lovagok, kik a kapuig vergődnek, senkit össze ne tapossanak; s viszont a
hirnökök a kapuban elég magasra emelik gombos pálczáikat és hatalmasan
sípolnak is, ha valaki az udvarból eltávozni készül; de a közlekedés
föntartására czélzó minden szabály aránylag csekély sikerre vezet és sok
kellemetlen surlódás árán.
A nép néhol áttörhetetlen csoporttá forrt, s a hol valamivel gyérebb is,
nehezen mozdul ki állásából, melyet küzdéssel foglalt volt el, s
ingerült kedélylyel oltalmaz.
Csak ha kedvelt vagy rettegett úr nevét hangoztatják a «kék darabontok»,
s ha a hirnök sípolása helyett dobok perdűlnek meg, a fejedelmi
családhoz tartozók közelgését jelentvén, akkor kezd hullámzani s
élénkebben ketté válni a tódulat, hogy szabad átjárást engedjen.
Úgy látszik, a tömeg újságvágya s lelkesedése föl van fokozva, mert
úrinők, kiváncsi vén asszonyok, aranyos kardu, sőt papi ornátusban levő
egyének is, kik már elkéstek, vagy inkább szerettek künn maradni,
vegyülvék a nép közé.
S mily tarka, összhangzástalan, de érdekes képet ad az egész!
A különböző nemzetek, czéhek, társulatok, a magasabb és alsóbb rendű
polgárok sajátságos öltözete, mely szabásban, színben, ruhanemekben, sőt
magokra a kelmékre nézve is egészen elüt a többiektől, alig enged
szemeinknek nyugpontot, s nézésünk a meglepetés ingerével röpköd
ide-oda, új meg új benyomásokat fogadva el és soha be nem telve általok.
S még elevenebb hatást gyakorol kedélyünkre a tömeg hangulata,
magatartása, szelleme.
Eredetileg – mint látszik – két csoportozatot formált az összegyülöngő
nép.
Sokat tudniillik a fejedelmi udvar felé sodort kiváncsiságok és
szenvedélyök, míg viszont számtalant újságvágya, mely mélyebb áhitattal
vegyült, a székesegyházhoz csődített.
Zarándokláshoz, búcsújárathoz hasonlított e kicsiny népköltözés.
Falkában haladtak a vár utczáin, s inkább komoly meghatott arczczal,
mint zajongva és társalogva.
Egy rész a piaczra ömölvén, egyenesen az udvarnak tartott, mintha az
volna Medinája, hová jutni fogadást tett; más rész szintén egyenesen a
székesegyházhoz vonult, mintha az volna Mekkája.
A kik a palota kapuin be nem férhettek, legalább arra fordíták
tekintetöket, s a kik a templom belsejéig nem juthattak, legalább
benézni és onnan valamit meghallani sovárogtak.
Mindkettőjök háta mögé új meg új egyének szivárgának, s átlépvén az
üresen maradt rést, a kezdetben különálló csoportokat egy testté
forrasztották.
S most az egész a czímertan legszeszélyesebb rajzai közé tartozó
csoda-állathoz, valami kétfejű óriásgyík vagy teknősbéka-fajhoz
hasonlít, melynek törzse lomha, tétlen és alélt, fejei pedig egymás
ellen vannak fölingerelve.
Mert a templom előtt tanyázók azért szorítják ki magokból majdnem a
lelket, s azért tapostatják lábaikat, hogy a szószékből hozzájok
hullámzó hangok közül mentül több érthető szót, s ha lehet, gondolatokat
is halászszanak ki. Csendre s figyelemre van tehát szükségök.
Ellenben a fejedelmi udvar kapuihoz tolongók azért roncsoltatják
köntöseiket, azért tűrik a «kék darabontok» mogorva bánásmódját, hogy a
palotából kijövő egyénektől hireket halljanak, s tények felől, melyek
által érdekeltetni látszanak, minél gyorsabban világosíttassanak föl.
Ezeknek tehát a csend helyett most épen annak ellenkezőjére van
szükségök.
Aztán a hírt és az igét lesők közt kedélyökre nézve is kirivó különbség
mutatkozik, mit lehetetlen nekünk hamar észre nem venni.
Az udvarba nézők tudniillik többnyire dühös mérsékeltek, míg a
szószékhez tekintők csaknem kivétel nélkül mind dühös túlzók. Azoknak
zöld remény, ezeknek fekete gyász szinében tűnik fel a hiresztelt
vallásháború. Nem is csoda tehát, hogy az egyik fél oly kevés
rokonszenvet mutat a másik iránt, mintha közös osztálypörük volna,
melyen ügyvédeik már rég meghíztak, magoknak pedig erszényök és kedvök
rég megcsappant.