énekelgettek egymásnak darab ideig, amíg az igazi tücsök léprement.
Mindközelebb jött Sóvágó uramhoz, amíg Sóvágó hirtelen megfogta a
kalapjával. A keblébe rejtette.
Aztán még azon az éjszakán, anélkül, hogy bárkit is felköltött volna a
házban, hogy egy jellel vagy híradással élt volna, poroszkált vissza
Kállóba. Ismerte őt az éjszaka, ő is az éjszakát. Nem is történt semmi
bántódása.
Reggelre beállított a vármegyeházára és még vagy tízesztendeig nyugodtan
viselte a rabságot. Nem ment el, pedig már küldték is. Ott halt meg
börtönében, csendesen, panasz nélkül. Vénségére az ő házából való tücsök
cirpelt neki minden este, mielőtt álom ereszkedett volna a szempilláira.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezt mesélte nekem Juliska egy este, olyan halkan, olyan suttogva, mintha
a legnagyobb titkot bízná rám.
– Mert kell ám, hogy mindenkinek meglegyen a maga tücske, akinek
éneklésére, dalolgatására, altatgatására elfelejti az egész életét.
– Akarsz az én tücsköm lenni, Juliska? – kérdeztem.
– Akarok, – felelt ő.
Ettől a naptól kezdve szerettük egymást.
A téli hajnal csodái.
Télen, sötétben fölkelni, amikor még a kályhából virrasztva és meghitten
nézegetnek ki a tűzszemek s a szoba levegője álomporral van teli, a
hajnali álmok csalódottan menekülnek el a szoba sarkaiba a gyertya
lángja elől, mint szeretők, akik hiába jöttek el a találkozóra: a
hajnalban való fölkelés olyan különös, megmagyarázhatatlan érzést
ébresztett bennem, mintha hosszú útra indulnék. Messze, messzire, célját
s végét nem látva az útnak, csak megyek, mintha többé sohasem
szándékoznám visszatérni álmos ágyamhoz.
Talán azért jutott eszembe a hajnali utazás, mert gyermekkoromban
egyszer valóban utaztam hajnalban. Miskolcról, egy bágyadtszagú
fogadóból, félálomban az omnibusz piros bársonyülésén. Tél volt, a házak
kék és fehér bundák alatt aludtak, a vasúti állomás piros és zöld
lámpásai fáradhatatlanul égtek, valamerről a reszkető sötétségből kell
megérkezni annak a vonatnak, amely engem elvisz. Atyám komolyan,
hódprémes sapkában és bundában ült mellettem az omnibuszban. A kerekek
csattogtak a miskolci kövezeten, egy kávéházból, mint varjúcsapat akkor
mendegélt hazafelé a cigánybanda, cigarettájuk tüze fénylett, hangjuk
mormogott. A kocsi sarkában aranyos sapkában üldögélt a vörösbajúszú
portás, aki hajnalban foghagymás, füstölt húst evett, – mert ilyen szaga
volt. S a házak bezárt fehér ablakai, amelyek mögött emberek aludtak,
elmaradoztak.
És most újra utaztam, hajnalban, el a nagyanyám házától, el az ákácos
kis városból, el a rizsporos Jellától, pomádészagú nagyatyámtól, öreg
síroktól a Szent Mihály-temetőben és el a Juliskától. Ő fájt legjobban,
mert lábamnál virrasztott egész éjszaka, hogy el ne mulasszam az órát,
amelyben indul a pesti vonat… Pestre! Már majdnem meghaltam, úgy
vágyakoztam Pest után.
Juliska, mielőtt felköltött volna, hozzám símult. Aztán az is elmult,
mint egy álom.
Hirtelen tettvágy, akaraterő, ambició, bátorság lepte meg félénk
szívemet. Indulni s menni… Új emberek, új életek kerülnek az utamba, a
régi ház füstölgő kéményével, alvó eperfáival majd elmarad a hátam
mögött. Ismét jön a vonat, mint gyermekkoromban. A piros bársonyüléseken
mogorva utasok mérgesen üldögélnek, de a kalauz külön fülkét nyit, mert
egy forintot adok majd kezébe.
Gyorsan öltözködtem.
Juliska csöndesen, nesztelen, hangtalan nézte készülődésemet. Sohasem
mondta, hogy szeret. De ebben az órában, midőn arcomat a mosdótálra
hajtottam, hogy hideg vízzel üssem el álmomat: úgy éreztem, hogy e
szótlan leány a hátam mögött végtelenül szenved.
– Csak meg ne szólaljon – gondoltam magamban, amint gyorsan készülődtem
az útra.
Juliska szótlan maradt.
Félrevontam a függönyt és az udvarra, a kertre néztem. Már belépegetett
a vándorlegény a nagy kőoszlopos kapun át az udvarra és fehér füstöt
fujt a száján. Minden lélegzetével több és több fehérség terjedt el a
gömbákácok, orgonafák és kőrisek között. A láthatatlan pipás telefujta
szürke füstjével az alvó kertet, a kutat, a háztetőt. A fehér kerítés,
amelyről gyakran azt gondoltam sűrű éjszakákon, hogy besötétedéssel
elszökik az udvarból, valahová a pajtásaihoz, már láthatólag a helyén
állott. Minden visszatért a helyére, ami távol volt a fekete éjszakában.
Sőt új vendégek is érkeztek a hajnallal. Hópelyhek, amelyek táncoltak,
forogtak a levegőben, mintha még nem merészelnének leereszkedni a
földre. Szálldostak, mintha a helyüket keresnék az ismeretlen udvarban.
A fagy, mely éjszaka beköszöntött, kérges csizmájában, ropogva taposta
az udvar göröngyeit.
– Milyen jó disznóöléshez való időjárás! – sóhajtotta a hátam mögött
Juliska. – Ahová maga megy, ott nem ölnek disznót. Mi pedig a jövő héten
leszúrjuk a hízót. Legalább azt várja meg, úrfi.
Máskor tán felkacagtam volna Juliska szavain, de most e furcsa hajnalon:
különösen hatottak rám gyermekes hangjai. Valóban, úgy látszik,
drágalátos események elől szököm meg botor módjára. Hisz itt most
következik a tél, amely telve van örömökkel, szánka és csengő
hangjaival, piros tüzekkel. Most jön az a várva-várt időszak, midőn
valóban megváltozik az egész világ képe. Jön a csörgősapkás, kurtafarkú
február, amelynek fénylő, sötétpiros ablakai mögött nagybőgő mormog,
klarinét rikolt és hegedű táncol; farsang van és a hegyek és a disznók
piros vére folyik a fehér udvarokon; a nők ezerfodros szoknyája
fellebben a tánc viharában és lábszárait, harisnyakötőit mutogatja a
dáma; élveteg mosoly, fénylő, meleg szem, ringató illat a bálterem, –
míg kívül a mély, hallgatag tél, amely a Nyíren ilyenkor szokott
komolyra fordulni.
Juliska észrevette elgondolkozásomat. A hátamhoz símult, mint egy meleg,
puha kendő. A fülembe dudorászott a téli szél hangján, amelyet olyan jó
meleg kályha mellől hallgatni:
– Ne menj el csillagnak, aki jár. Én sokszor néztem éjszaka a
csillagokat. Mindegyiket ismerem. A legboldogabbak azok, akik mindig a
helyükön maradnak. Egyformán, nyugodtan, szenvedés és öröm nélkül,
mindig csak fölkelnek esténkint és reggelig nézegetnek a barátaikra…
Most hófelhők borítják az eget. De lehet, hogy később, amikor elmúlik a
hóesés, kivillan egy-két csillag.
Már láthatólag szürkült az udvar. Az éjszakai hóesés a maga különös
bundáiba öltöztette a fákat, háztetőket. Valamely ritka, fehér bundát
hozott az éj magával nagy messziségből. Kedve lett ártatlannak és
vidámnak felöltöztetni a világot. A kútra sapkát nyomott, mintha
bolondját járatná. A háztetőkön elfödte a foltokat. A fák sovány,
mellbeteg karjait bepólyázta. Tiszta fehér lett a bűnösök útja e
gyalogösvényen. Szűz lett minden leány, aki a frissen esett hóba
belépett. Édesded érzések lephették meg az életúntat a meleg kályha
mellett, amikor odakünn mély havával beköszöntött a tél. Télen mindenki
szeretne újra gyermek lenni, pipázó hóembert építeni az udvar sarkába,
hogy megrémüljenek tőle a nőcselédek, szánkón rohanni, egészségesnek
lenni, hangosakat kacagni az elnémult tájon. Az ereszek jégcsapja
fénylik, mint a fiatalok szeme. A kémény füstölög, mintha ezentúl örökre
ez volna a hivatása. És a nagy álomból, amely a világot átkarolja, a
disznó visítása hangzik, amelyet éles késsel torkon szúrnak, hogy örömet
okozzon az embereknek. Mily jó szaga van a füstnek, amely a disznóra
szórt szalmából felszáll! Mily karcos a bor, amelyet jegesen öntenek le
az emberek a torkukon a csapzott bajszok mögé! Mily örökkévalónak
látszik az élet, midőn a disznótor elkezdődik és mindenki egy gombot
kinyit a mellényén!
– Vajjon, hova mennél? Idegen, hidegszívű emberek közé, amikor itt
mindenki téged szeret? – folytatta Juliska. – Lehet, hogy találkozol még
leányokkal, akik szeretnek, – ámbátor azt hiszem, te soha sem hiszel a
nőknek! – de úgy senki már nem szeret, mint én szerettelek. Én voltam a
te ifjúságod. A szöghajad puhasága az én tenyeremben marad, mert én
simogattam, amikor álmodtál. A lélegzetvételed, az alvásbeli sóhajtásod,
a nyögésed, a mosolyod, a révült nevetésed és a haragos felkiáltásod,
amelyről nem tudsz, mert álmodban történt: amikor királyleányokkal
beszélgettél vagy korhelycimboráiddal barangoltál, kétkerekű kocsin
hajtottál, kútba estél, szűzlányt öleltél, öreg asszonnyal szeretkeztél,
lidércen lovagoltál vagy ember-sárban nyakig ültél: álmodban én
virrasztottam feletted, anélkül hogy tudtad volna. Megfordítottalak,
midőn a szívedre nehezedtél. A homlokodat simogattam, amikor felnyögtél.
Forgattalak, dörzsölgettelek, a talpadat csókoltam és a lebontott
hajammal fedtem el az arcod a gonosz lidércek ellen, amelyek éjszaka a
szobába lopóztak. A füledbe sugdostam, a nyitott szájadba beszéltem, a
szívedet simogattam. A riadt hangodat fogtam a két meleg karommal, midőn
hideg tűzzel álmodtál. Én voltam a te második anyád… Hisz rokonod
vagyok, anyádnak unokatestvére vagyok. Most megmondom, ha eddig nem
tudtad volna…
Csak lehajtottam a fejem, mert komoly voltam.
– Én melegítettem meg az ágyad, amikor nagyon hideg volt. Énekeltem
neked, mikor szomorú voltál. Ébren vártalak, mikor éjjeli bolyongásból
jöttél. Megmosdattalak, midőn elaludtál. Talán rossz nők szagát éreztem
meg rajtad… Nóták voltak a hajfürteid között, amelyeket én nem ismertem,
ledér, festett szájú nők nótái: megtisztítottalak tőlük. Idegen nők
szappanjától, izzadtságától, verejtékétől volt néha szagos a kezed:
megmostalak tőlük. A halovány, beesett arcodon olyan kísértős látományok
nyomai látszottak, amilyeneket Szent Antalnak mutatott az ördög a
pusztában. Kisütött hajú, lepke-kedvű, de orvosságot ivó nők árnyékai
vontak ráncot a szemed alatt. Melléd feküdtem és az én egészségemből, az
én fiatal véremből küldtem egészséget a te gyöngülő véredbe. Ha azt
akartad volna, hogy a szívemet vágjam fel, mert látni akarod: nem sokat
gondolkoztam volna, szívesen kibontottam volna a szívemet előtted.
Mint egy távoli szép mese, egy régen olvasott rege, amelynek semmi köze
sincs a valóságos élethez: úgy hangzottak a fülembe Juliska szavai. Csak
el, el a nagyvilágba… Költő akartam lenni, Pesten.
– Minden éjszaka véled álmodtam s mindig betakartalak. Ha valami mást
kezdtem volna álmodni, amelyben te nem voltál benne, hirtelen
felébredtem, megráztam a fejem… Menj, menj, te rossz álom. Én a
kedvesemmel akarok lenni álmomban is.
Szürkült, szőkült, derengett odakünn a világ. A zsebórám sietett, mert
este előreigazítottam. Nem feleltem, de menni készültem…
– Tehát elmégysz s én többé nem látlak. Hiába jönnél vissza, engem már
nem találsz ennél a háznál, ahol csak azért voltam szolgálóleány, mert
téged szerettelek. Mostam, súroltam, fát vágtam és rongyos kis
szoknyámban szaladtam: mert estve a te lábadnál fekhettem le. Gondolj
csak anyádra… Elmegyek messze és soha sem találhatsz meg, bármikor
keresnél. Pedig egykor keresni fogsz. Majd súgok neked valamit, miért?…
Olyan lesz a hajad, mint a sirály szárnya, a kedved, mint a kéményben a
szél, a szomorúságod, mint a sír. Mikor keresni kezdel, engem, az
ifjúságodat… Nem gondolsz álmatlan éjjelen többé a nőkre, akik
betöltötték életedet, akik miatt szenvedtél, nyugtalankodtál,
szaladgáltál, türelmetlenkedtél… akiket úgy hordoztál darab ideig a
szívedben, mint bálványképeket… akik nélkül nem tudtál volna élni… akik
végül mind megcsaltak, kiraboltak, lelkiismeretfurdalás nélkül
elfelejtettek… mindenki elhágy, mind elfelejt, kíváncsi kis lábaikon új
utakra mennek, újabb szerelmet űznek mohó, falánk kis szívükkel, a
férfiak új mondanivalójára kíváncsiak… szeretők, szerelmek: tüzek és
fagyok a férfi életének az országútján… időrabló oktalanságok, megkívánt
borok, óhajtott mámorok… nadrágok és szoknyák… veréb- vagy
fülemilehangok… éjszakák, amelyek elmúlnak… De én örökre a tiéd maradok.
– Hisz nem az enyém voltál – feleltem búsan.
– Igaz. Először a pócsi Szűz Máriáé és egy útszéli fáé… De azért mindig
megmaradok neked. Már nem láthatsz, nem foghatsz, nem csókolhatsz, hisz
öreg asszony leszek én akkorára, midőn ismét eszedbe jutok. Elbúvok
előled, soha fel nem találhatsz, mert azt akarom, hogy mindig így láss,
mint most, mint tegnap… Hogyha másképpen nem: az emlékezésedben ismét a
tied lehessek.
Így beszélt-e Juliska, vagy hallgatott az egész idő alatt?
– Pedig keresni fogsz és az útonjárók csillaga lesz a te csillagod.
Keresni fogsz a mezők illatában, a rozsföldek hajlékonyságában, az őszi
reggelek ecetfavirág pirosságában, midőn egész éjszaka az Útonjárók
csillaga ragyogott a fejed fölött és reggelre egy ismerős tájra értél,
ahol az én lábnyomaim voltak. Keresni fogsz, mint öreg ember az
ifjúságát, de már akkor nem találsz meg, sem a téli reggelekben, amidőn
a fák gallyain oly friss a hóprém, hogy megcsókolni kívánná az ember,
sem az őszi délután messzehangzó, tülök módjára búgó csendességében.
– Járni, kelni, bolyongani fogsz… Keresel engem… Vagy legalább is a
magzatot, akit már szívem alatt hordok.
Eltakartam az arcom a két kezemmel, hogy ne lássam Juliska fájdalmát…
Mire ismét körülnéztem, azon a helyen, ahol az imént Juliska állott, –
anyám állott. Ő volt Juliska – öregebben, szelídebben, megbocsátóbban. A
barnasága, andalgó mosolygása, kimondhatatlan melegsége szinte
megvilágította a szobát, mint a karácsonyfa.
– Itt akarsz hagyni minket, fiam? – kérdezte olyan halkan közeledve,
mint a galamb kering az udvar fölött, mielőtt leszállana.
Hozzám lépett és megsimogatta az arcomat. Soha se volt még ilyen jó
illata a tenyerének. A gyermekkori meggybefőttek illata maradt a
tenyerében, amely befőttekkel egy téli betegségemben traktált. A
hangjában csörgők, mesemondások, dédelgető turbékolások voltak. A két
karjának az ölelésében erő, amellyel egykor ölében és hátán hordozott,
midőn tizenötesztendős koromban egy betegség folytán mozdulatlanul
feküdtem, mint egy fadarab.
– Hová, merre mégy az ismeretlenségbe? Mit látsz ott messzire, ami
elvisz tőlünk, holott itt mindnyájan szeretünk?
– Nem tudok felelni… Már a kapu előtt vár a kocsi, már megyek, Isten
veled, anyám!
*
A hóesés elállt. A felhők eltakarodtak az égről. A még félálomban lévő
pályaház felett, a messziségben, egy kis csillag pislogott. Vajjon: az
az Útonjárók csillaga?
A nagy némaságban, amilyen a téli hajnal, a szűzesség csendességében, az
álom mélységében, a hótakarta utca néptelenségében felnéztem a
csillagra, amely a félig alvó állomás kéménye felett álmodozott.
Ráfüggesztettem a szemem, mert hittem benne, – hisz róla beszélgettünk.
Felé küldtem a gondolatom, mint az álom után, amely ott rezeg egy pár
percig a szempillák előtt, az ébrenlétkor. Róla gondolkoztam, mintha
egész éjszaka róla duruzsolt volna mesét egy hang, amely hangban benne
van egész gyermek- és ifjúkorom, a rőzseláng, a kedves iharfa pattogása,
a fosztóka álomporhintése, kocsiszínek és őszi kertek merengése, pincék
sustorgó éledezése és mély, nagy tél üveghangú hallgatása… Abba az egy
kis csillagba költözött minden a földről, ami eddig volt s történt
velem. Olyan messzire, amilyen messze az a csillag van.
A kétkerekű talyiga olyan gyorsan vitt, mintha időt sem akarna adni,
hogy még egyszer mindent meggondoljak. A hetykeségre, virtuskodásra
nevelt nyírségi ló hosszú ügetésben emelgette a lábait; a rövidszőrű
gubában, a ló farkánál üldögélő kocsis röviden vette az utcafordulókat,
mintha isten tudja, milyen nagy publikum gyönyörködne az ő hajtási
művészetében. Nagyokat ugrottak a könnyű kerekek, mintha utoljára
akarnák megmutatni, mily könnyedén és frissen tudnak vinni.
Végignyargaltunk a Szent Mihály-utcán.
A Szarvas-kocsma felett újra megjelent a kis csillag.
De most már másképpen láttam őt.
Mintha emberi alakja lett volna. Még pedig egy vásáros asszonyhoz
hasonlított. Mézeskalácsosnéhoz, perecesnéhez vagy lacikonyhásnéhoz
hasonlított, akiket gyakran elnézegettem mindig útban levő szekereiken,
télen hetyke, kecsegeorrú, kecskecsecs-puha, cifrázva varott csizmáikban
tulipános bundáikban, friss, egészséges jókedvükben, kívánatos
menyecskeségükben, ropogósságukban, fáradhatatlanságukban… Láttam őket
éjszaka utazni juhászbundák alatt a szekereiken, midőn ló és kocsis
alszik a hosszú útban. Láttam őket állomások várótermeiben pénzüket
olvasgatni, jókedvűen tréfálkozni. Láttam őket a vásárokon, ahol
mindenkinek jókedve van, vevőnek, eladónak, a mézeskalács-huszárnak, a
perecnek, az álmoskönyvnek, a planétahúzó madárnak, panorámásnak és
szappanosnak… Amíg feljön a csillag az országút felett, az Útonjárók
csillaga. Akkor valamennyien összepakolnak, sietve elindulnak, arra,
amerre a csillag vezeti őket. Otthagynak kedves, behavazott házikókat,
barátságos tereket, szeretetreméltó tornyokat, víg embereket, tréfás
kocsmákat, üres ládákat: egy egész napot, amilyen napokból az élet van
összerakva.
És mennek új városokba, új vásárokra, új emberek közé, mindig frissek,
soha el nem fáradnak, jóétvágyuk s egészségük van, mindig hangosan
beszélnek, soha sem búsulnak (még a rossz vásáron sem), soha sincs egy
percük, amikor kételkednének magukban, erejükben, jókedvükben, az
életben… S a gyerekeik, akik születnek, éppen úgy kívánják a
vándoréletet, az utazás szabadságát, a levegő változásait, az emberek
napról-napra való jövését-menését, a haragtalanságot, a néma
búbánatnélküliséget, az élet gyors és gondolkozás nélküli lefolytatását:
mint maguk a szülők.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nem néztem hátra, – csak tíz esztendő mulva, amikor elfáradtam.
És eliramlottak az évek, mint a folyam habjai, amelyeket többé viszont
nem láthatunk; lehullottak a fák levelei, amelyek oly gyengéden
legyezgették arcunkat, mintha nem akarnák elmondani azt a nagy titkot,
hogy nemsokára el kell válnunk; az esztendők sorban meghaltak, mint a
jóbarátok, akiknek nagyszerű tulajdonságaival csak akkor jövünk
tisztába, midőn a föld alá tesszük őket… Öregszülőkként megbocsátottak a
Karácsonyok a tékozló fiúnak és kancsi mosollyal csalogatott az
Ujesztendő. A házak kisebbek lettek, a fák túlnőttek a tetőn, az
udvarban nem visszhangzott a kiáltás, az ostordurranás, néhány lépéssel
be lehetett járni a kertet, amelyet gyermekkorunkban végtelennek
láttunk. Még a tornyok is alacsonyabbak lettek a városban, a kerítések
kidőltek-bedőltek, rossz szagú a város vége, ahol azelőtt mindig a
tavaszt éreztük és a nagyszerű szélmalom úgy összezsugorodott, mint
öregasszonyka. A sikátorokban fujdogáló szél, amely nagybőjtben csaknem
a falhoz lapított: alig érezhető. A Bujdos-liget, amelynek óriásfái úgy
álldogáltak a szemhatáron, mint a fosztóka mesemondásaiból való vitézek,
a liget kis sétány, amelyen unatkozva szállnak át a madarak. Az égbolt
magasságában kerengő felhők többé nem viszik magukkal a képzeletet. Az
öreg doktor bácsi, aki örökéletűnek látszott, meghalt egy tavaszi napon.
Még Sáry úr is elbandukolt a temetőbe, pedig sánta volt.
Szakállam volt, mint akár egy falusi uraságnak. És bolyongásaimban
elvetődtem a Sóstófürdőre, ahol egy nyáron pihenni és megnyugodni
akartam. Ezek a kis fürdőhelyek, amelyek a régi Magyarországon csaknem
minden város határában előfordultak, igazi pihenői voltak azoknak, akik
a nagyvárosok zajgása elől menekültek. Mily boldog, egészséges emberek
lehetnek azok az emberek, akik a nagyvárosok zörgetegét nyaranta a még
lármásabb tengeri fürdőkkel, divatosan megszállott üdülőhelyekkel tudják
felcserélni és nem lövik főbe magukat a megérkezésük estéjén! Én a
nagyvárosból mindig olyan helyre futottam megpihenni, rejtőzködni, ahol
senki se alkalmatlankodik ismeretségével, – az isten háta mögé. Ismertem
sok kis magyar fürdő kopott evőeszközeit, csizmás pincéreit, savanyú
borait, dohos szobácskáit, töredezett zsalugátereit, ólálkodó
csizmahúzóit, elmélyedt, esős délutánjait, melankólikus estéit, (amikor
a fürdővendég ráér a hosszú levelek írására), megváltó énekes madarait a
hajnalodásban és a séták boldog élveit. A Sóstó a világegyetem
legcsendesebb fürdőhelye volt. Olyan összetört és szomorú voltam
ezidőtájt, hogy csaknem visszaborzadtam még erről a helyről is, amikor
egy pipacskalapos asszonyt pillantottam meg a vasúti állomáson.
Szerencsére, a pipacsos elutazott a vonattal s így megnyugodva foglaltam
el szobámat, amelyben bizonyosan régi idő óta nem lakott senki, mert a
vaksi tükör akasztott ember arcmását mutatta. Az ablakomból az erdőre
lehetett látni, – mennyi mindent mondtak a fák két lépésnyi távolságból
az éj csendességében! Út ment az erdőn keresztül, amerre a fürdővendégek
szoktak sétálni, ugyanezért azt képzeltem magamban, hogy ez az út téli
időben valóban gyönyörű, midőn legfeljebb pirosképű vadászok szánkója
nyargal erre, vagy falusiak szélestalpú szánjai tűnnek el a ködben,
zuzmarában. Valaki énekelt egyszer az erdei úton, valami nő, s ezért se
mentem többé erre. Inkább a tó partján üldögéltem és hosszan bámultam a
ballerina-ruházatú szitakötők után, amelyek elszállottak a messzi szikes
pusztaság felé.
Mindenki földszinten lakott és reggelenkint a nyitott ajtókból,
ablakokból elmondogatták egymásnak a fürdővendégek, hogy mit álmodtak az
éjszaka, miként viseli magát beteg lábuk, kelésük, májuk, szívük: a
Sóstó vize minden betegséget gyógyított. A fürdővíz megráncolta a bőrt
az ujjak hegyén és a betegek ezt a gyógyulás jelének vélték.
A kalapskatulyákban, az ódon bőröndökben, a kopott utazókosarakban itt
nem mutatkoztak a nagyvilág tarka rongyai, a divatszalonok remekei, a
parfőmök változatai. Éberlaszting-cipős tiszteletesnék, környékbeli
kisbirtokosnék, hegyesorrú falusi tanítónék, kendős asszonyságok,
vérszegény leánykák forgatták a kölcsönkönyvtár megkopott
Jókai-regényeit. Mindenki a vasárnapot várta, amikor Nyíregyházáról
megérkezik Benci bandája és vele a látogatóba jött férjek és apák,
valamint a piké-mellényes városi gavallérok, Juhász Etele babos
nyakkendőjével, szőke oldalszakállával, Leveleki Molnár Guszti
vadkacsatollas kalapjában, Kálnay László úr hetyke kedvével és
táblabírós bölcsességével, Csapkay Gyula vaskereskedő, aki addig fel sem
állott az asztal mellől, amíg az teli-teli nem lett üres boros és
szolyvai-vizes üvegekkel, akkor egy másik asztalt és új cimborákat
rendelt… És mind eljöttek ők a régi hírességek, ifjúkorom hősei, akiknek
a mulatozásban való fáradhatatlanságát, mulatozáson kívüli bölcsességét,
erélyességét egykor csodáltam.
Hajnalban még a nagybőgőt ölelgették, kertek alatt jártak, olyan régi
nótákat daloltak, mintha a nagyapjukkal koccintanának, – nappalra pedig
ki rendőrkapitány, ki kereskedő lett és okosan végezte a dolgát. A régi
Magyarország bölcsei voltak ők, akik a korhelylevesre mindig vizet
ittak.
A sóstói falusi asszonyságok és kisasszonyok a cigányok zenéje mellett
sokáig ébren voltak, álmodozva ingatták a fejüket, cserélgették lábukat
és a nagyvilágra gondoltak, amely a keringők hajlékonyságából, a
muzsikák ropogásából, Benci fehér kendőre illesztett hegedűjéből
áramlott feléjük. Ah, bizonyosan van valahol messze, az erdőn túl egy
olyan világ, ahol az emberek mindig oly szerelmetesen és önfeláldozóan
élnek, mint a valcerben… vannak valahol férfiak, akik mindig térdeplő
helyzetben foglalnak helyet a hölgyek előtt és életüket kínálják egy
csókjukért… élnek valahol nők, akiknek nincs gondjuk a tyúkültetésre, az
ebédfőzésre, a gyerek szamárköhögésére, akiknek csupa dal, ünnep és
ragyogás az életük… A keringők nem hazudnak.
A tölgyfák sűrű lombjai között megbocsátólag, csendesen nézegettek alá a
nyári csillagok. Az öregasszonyok hosszadalmas elbeszélésekbe kezdtek
fiatalkorukról, a konyhán nagy lánggal égett a tűz, a savanyúvizes
üvegek dugaszai nagyokat pattantak, mintha sohase lenne vége az életnek.