iskoláslányos cipőcskén kívül: egy álmoskönyvet hozott magával. Ez az
álmoskönyv volt az ő legnagyobb kincse. Mások őriznek mindenféle
okmányokat, amelyek alá királyok írták valaha a nevüket s ütötték
pecsétnyomójukat. Ismét mások végrendeletek, adóslevelek, bírói ítéletek
birtokában színezik a jövendőt. A vidéki házak tele vannak
álmodozásokkal. Az embereknek nincs egyéb dolguk: ábrándoznak. (Az öreg
Suszternének csupán darabka papirosa volt. Ráírva ennyi: _Elismerem_… S
egy meghalt püspök neve. Ez a darabka papiros varázserővel bírt. Késő
vénségéig a püspöki uradalom látta el minden jóval.) De nem utolsó
álmodozók azok sem, akik takarékpénztári könyvekkel bélelik a
derékaljukat. Mennyi mindent tudnak azok a könyvecskék beszélni!
Juliskának csak egy álmoskönyve volt, amilyent a vásáron is árulnak,
ponyván s néhány garasért. Kis fametszetek, levélbélyegnagyságuak voltak
a könyvecskében: az álmokat rajzolta meg egy művész, akinek bizonyosan
nagyon gyengén ment sora. Ott állott a fehérlepedős ember, a terhes
asszony, a koporsó, az öklendező öregember, a táncosnő és mindenféle
egyéb bolondságok, amelyekkel az emberek álmodni szoktak. A képecskék
sarkában egy-egy numerus. A kellő helyen feltalálható volt az álom
magyarázata.
Sokszor nézegettük esténkint ezeket a képecskéket.
Juliska az öklöndöző öregemberrel szeretett volna álmodni… Miért? Ki
tudhatná ezt manapság, ennyi esztendő után?
Nem kérdeztem meg Juliskát. Általában semmit sem kérdeztem tőle. Szomorú
voltam, mint egy szentimentális kamasz. A szél fütyült a háztető felett.
És az őszi szél zúgásába helyeztem át az egész életemet. Boldog voltam,
ha az éjifüttyöt hallottam felszisszenni a háztető felett. Képzelt nők
visongtak. Öreg halottak mormogtak. Koporsófedelek csapkodtak. Régi
sírboltok visszhangoztak. Megvadult paripák vittek egy fogatot, amelyet
riadt kísértet hajtott.
Bár az álom sokáig elkerült, jó darab idő mulva vettem észre, hogy a
lábomnál egy fiatal, egészséges lány halkan sóhajt álmában, a
hátgerincén fekszik és két térdével felemeli a teveszőr takarót.
A tücsök és az anyja.
Egyszer így szólt a tücsök:
– Ha elfelejtettem volna mondani, most vallom be, hogy én:
szerelemgyerek vagyok.
Zabi-gyereknek csúfoltak a messzi gyermekkorban.
Anyám szegény pórleány volt. De a legszebb nő, akit valaha láttam.
Hollófekete haja volt, igen fehér arca és könnyes, barna szeme. A
lényéből valamely csodálatos melegség áradott. Ha a szobába lépett
alacsonykás, kövérkés, de finom alakjával: egyszerre felélénkült minden
és mindenki. Napsugár és humor jött vele, bár mindig csöndes és
kevésszavú volt. Én tizenötesztendős korában voltam a szíve alatt és a
kőműveseknél dolgozott, miután a szolgálatból – nagyanyám házából – ki
kellett lépnie. (Ezt ma így mondják. Valójában pedig az igazság:
elkergették a kis cselédet.) De atyám nagylelkűsége – valamint anyám
csodálatos szépsége – nem sokáig engedte, hogy a tizenötesztendős,
jövendőbeli anya annak a háznak a tégláit hordja, amely házat akkor
nagyanyám a maga részére épített. Anyám csupán azért vállalta a nehéz
munkát a kőműveseknél, hogy néha-néha láthassa atyámat, aki a
házépítésre felügyelt.
Késő években, midőn lakkcsizmás, kacsafarkhajú és rézgombos fiúcska
voltam: mindig megdobbant a szívem, midőn épülő házak mellett
elhaladtam. A keskeny, lábnyiszélességű deszkákon, hidakon, meredek
lejtőkön cipelték a házépítőlányok a köveket, téglákat, a maltert
keverték… S így járt a magosban, szíve alatt velem egykor az édesanyám,
elég egy tévedt lépés, hogy a nyakát kitörje a szegény munkásleány.
Gyűlölettel néztem a házra, amelyben én is laktam, hisz anyám verejtéke,
kínja, sóhajtása volt beépítve a kockakövek közé. Talán azért voltam
szomorú mindig ebben a házban? Talán ezért nem szerettem a szilárdul
megépített falakat? Ezért kívánkoztam el oly ifjan a szülői háztól? Csak
az vigasztalt, hogy nehéz munkájukban a kőműveslányoknak mindig jókedvük
volt.
S egyszer, midőn Juliskára néztem hirtelen, – egy szomorú este, ismét
születésemmel foglalkoztam gondolataimban – hirtelen az jutott eszembe,
hogy ilyen lehetett az anyám tizenötesztendős korában, mint ez a leány.
Barna, mint a fiatal Szűz Mária és szelíd, mint egy eltévedt galamb,
amely idegenbe került s mindenképpen kedvében akar járni az embereknek?
Olyan csendes, szelíd volt anyám, mintha mindig cselédi sorban volna a
háznál. Pihenni sohasem láttam őt. Versenyt dolgozott a
szolgálóleányokkal. Hajnalban kelt (mikor Juliska és a többi cselédek),
a nagymosásnál első volt, a konyháján forgolódott, mindenkihez csak jó
szava volt s szabad idejében az „Illik? Nem illik?“ könyvecskét
forgatta. Bár vendég ritkán fordult meg a házunknál, – többnyire
vörösborarcú falusi urak, azok közül is az öregebbek, mert atyám
féltékeny természetű volt – anyácskám sokat adott a társadalmi
szokásokra. Mégis: nevelőbe nagyanyámhoz adtak, az udvari házba, ahol
atyám kívánságára ifjúságomat töltöttem.
S e naptól, egy estétől kezdve úgy vonzódtam Juliskához, mint senkihez a
világon. Elfelejtettem a lovarnő-alakú Jellát a rizsporos nyakával,
szappanszagú arcával, olcsó parfőmjével és fess lábszáraival. Ma már úgy
képzelem, hogy nélkülözött anyai gyengédséget s melegséget kerestem a
fiatal leánynál. Vágytam, hogy valaki úgy megsimogasson, mintha az anyám
volna.
Ez pedig így történt:
Már havazott odakünn, beköszöntött a tél, az ablakon át mindenféle
csodálatos dolgokat lehetett látni.
Az ősi, sárga ház, színes üvegfolyosójával, köpcös, állandóan füstölgő
kéményeivel, piros cserepeivel, külön pincéjével, padlásával, fehérajtós
nagy szobáival, fénylő, fehérrámás ablakaival – ahol anyám és atyám
laktak, mint választékos uraságok ebben a szegényes világban – a
hóesésben olyanforma lett, mintha egy Jókai-regényből metszették volna.
Ennek a háznak világos, barátságos ablakai, melegen füstölgő kéményei,
szeretetteljes tűzhelyei, puha ágyai, hófehéren terített asztalai: azok
a csábok, amelyek után a szegény vándorlegény botorkál a behavazott
éjszakában. Itt örömteljes minden szó. Atyám előkelő nyugalma, anyám
szívélyes, csöndes magatartása, a cselédeknek családtagsága, – anyám
többnyire szegény rokonait vette a házhoz, akikkel tegeződött s akiket
öltöztetett, akikkel együtt imádkozott és mesét mondott – a konyha
bősége és vendégszeretete, a kamra kifogyhatatlansága, a csibuknak finom
dohányból szálló jóillatú füstje, a falba épített üvegszekrényeknek
narancs-, tea-, kávé-, olaj-, konyakszaga… Ott állott a hatalmas
Beregszászi-féle zongora, amelyen atyám vasárnap délutánonkint régi
zenedarabokat kidülledt szemmel, pontosan eljátszott a sárgult
kottalapról, – azután a kaszinóba ment, miután jó családapa módjára
eleget tett kötelességeinek.
Az ősi házat belepte a hó, hogy az üvegajtót sem lehetett kinyitni. A
cseléd-rokonok nagy viháncolással, szinte ujjongva csinálták meg a
gyalogutat az udvaron a kútig, az istállóig, a fáskamráig, a kapuig,
amely gyalogutakon anyám végighaladt papucsában és a cselédlányok
örvendeztek, ha mindent rendben talált.
Mindig nagyon szerettem a gyalogutakat, amelyeket a havon találtam.
Vajjon ki ment először végig itt, aki az utat megcsinálta? Manapság
gyermekes dolognak tartom az efféle gondolatokat, – régen eltévedtem az
élet keskeny gyalogútjáról – de ifjúkoromban szerettem hosszasan
megálldogálni a gyalogösvényeken, mezőkön, réteken, havas tájakon…
vajjon merre, hová mentek innen a lábak, az emberek?
Megfigyeltem, midőn leesett a hó, az első gyalogút a kocsmába vezetett.
S nem a templomba.
A kocsmának külön csillaga van az égboltozaton: a Kocsma-csillag. Ezt a
csillagot nézték azok az emberek, akik az első gyalogutat kitaposták a
friss havon a kocsma felé. Hogy hajladozik, tréfálkozik, görbül és
megpihen ez a gyalogút, mint valami nóta. Tapossák ezt az utat
gyermeklábak, asszonytalpak és vaskos férfilábbelik. Mennek-mennek a
kocsma felé: az örömhöz, a felejtéshez, az újjászületéshez. Kocsma? Csak
vidéki ember tudja, hogy mi vagy te igazában, a petróleumlámpásoddal,
amely tán még a bederesedett ablakon át is visszahivogat a temetőből;
kéményeddel, amely mindig úgy füstölög, mint a szójárása egy tarka,
ráncosszoknyás, barátságos nőszemélynek; ajtóddal, amelynek nyílásával a
friss éjszakai hideggel idegen, víg, okoskodó, vidámkodó, nyiladozó
emberek nyomulnak be, mindegyiknek más és más verkli a kabátja alatt,
amelynek zenedarabjait lejátszadozza a kocsmaasztal mellett, –
okoskodik, vidul, ugyanazokat a dalokat énekli, végül hazamegy, a
temetőbe! Kocsma! Mily vonzó vagy te a boldog, mosolygó családi körben,
mint egy másik csillag, ahol az emberek más nyelven beszélnek, ahol a
gondolatoknak más irányuk van, ahol a hangulatok, színek, meggyőződések
oly csalogatók, mint a lidércek! De mily csodálatos mennyország vagy te,
kocsma, akkor, ha a levegő a mellre telepedik az otthon négy fala
között, a kedv az asztal alá gurul, mint egy leszakadt nadrággomb, a
szem elkomorodik, mert semmi megnyugtatót nem lát a földi létében, sem
asszonyban, sem gyerekben, sem holnapban nincs többé reménysége,
legfeljebb a halál kopogtat éjjelenkint az ágydeszkában, amit szúnak is
szokás nevezni.
Azok találták meg a csillagodat, kocsma, az égboltozaton, akiknek sok
okuk volt arra, hogy benned bízzanak és reménykedjenek! – Sohasem
csodálkoztam, midőn az első hó lehulltával azt tapasztaltam, hogy a
gyalogút a kocsma felé kanyarodik. Ment, ment a gyalogösvény s rajta az
emberek, akik felejteni kívántak multat és jelent, mindent… Mily jó
szaga volt a zsidólánynak, aki a borodat az asztalra helyezte! A
kocsmáros szakállának, beszédének, okoskodásának és az utasembereknek,
akik a messziségből jöttek, ahol az ég a földre hajlik és a messziségbe
utaztak, ahol a tornyok s hegyek köddé, szürkéskék párázattá válnak! A
végeszakadatlan keréknyomnak, amely az egész világot végigfutja, egy kis
állomása minden Kocsma, amely felett nyugodalmasan állong a csillag, az
útszéli lámpás, az utasok megpihenője, nyelvek, gondolatok feloldozója.
Aztán megint tovább fut az út az ismeretlenségbe…
Egy este Juliskával a korcsmába mentünk borért.
Nagyanyám borai a pincében valamely megtisztulási folyamaton estek át,
nem volt szabad hozzájuk nyúlni, mint a gyermekágyas asszonyhoz,
bármiként csalogat.
Juliska kis lámpást vett a kendője alá, hidegszájú kancsót a másik
kezébe és én elkísértem őt a nagybajúszú Juráshoz, a korcsmároshoz, mert
nagyon félt. Este volt, nyolcra járt. Apró pelyhekben havazott, mintha
most szabná a szűcs azokat az aprófürtű, fehér gubákat, amelyeket falusi
emberek oly kérkedve viseltek. Az utcákat hó fedte és a házak a kertek
alatt oly mélyen aludtak, mintha teljesen bevégezte volna itt mindenki
napi teendőjét. Még csak messzire sem nyikorgott valamely titkos ajtó;
kamara, ahol fiatal nő fekszik és hozzá a gazda lábujjhegyen
belopódzkodik; konyhaajtó, ahol üde cselédleány alszik, mint a
szakajtóban a téli alma; istálló ajtaja, amely mögött az állatok
párázatában vackán a szolgalegény a hatökrös gazda leányával álmodik… A
gyalogút szinte elárvultan kanyargott a korcsma felé és felette csillag
szikrázott az üvegtisztaságú égboltozaton. Dideregve, fénylően, mint a
cigányleány szeme állott a csillag.
A korcsmában vadul, mintha a világ vége közeledne, dolgozott már délután
óta Dombi Gyula bandája. A nagybőgő recsegett, mint egy táncban kifáradt
vénember. A cimbalom vadul pengett. Egymással versenyzett hegedű és síp.
Huray László mulatott odabent, persze hitelben s ugyanezért mindenki,
még a korcsmáros is félrecsapta a sapkáját. Ha már hitelbe megy!… A
cigányok minél hamarább leitták magukat. A nagyanyám bankóforintosának
nem is nagyon örült Jurás, mintha bolondnak tartaná azt, aki ma este is
fizet, miután ő kelme is részeg volt délután óta.
Nem tudom, manapság is divatban van még a vidéki részegeskedés, amelyben
a kocsmáros együtt issza le magát a vendégével? Nyolc-kilenc órára
mindenki ittas volt egy-egy városvégi kocsmában, csupán a bevetődő
kucséber volt józan. A rendőrök télszagú bundáikban, a kocsisok havas
vállukkal, a cimbalom- és bőgő-hordozók jókedvűen melegedtek a tűznél.
Az égboltozaton szikrázott a Kocsma-csillag és jó útmutatással szolgált
mindenkinek, aki szomorú vagy jókedvű volt. A korcsmaajtó oly boldogan
nyikorgott, hogy örökre el lehetett felejteni hangjától az otthon,
setétben síró asszonyokat, gyermekeket. A gyaluforgácsot, amely a
padlásablakból lógott, csak sejteni lehetett a setétségben. A
korhelyeket szállító talyiga vagy fiáker oly otthonosan helyezkedett el
a korcsma udvarában, mintha a világ kezdete óta itt lett volna a helye.
A lovak aludtak és a kocsisok a vendég kontójára ittak.
Természetesen: be akartam nyomulni Juráshoz, ahol barátaimat sejtettem.
Ekkor Juliska megfogta a kezem:
– Én egyedül nem megyek haza, úrfi, – szólt komolyan és olyan szorosan
állott mellém, mintha ikrek volnánk ez éjszakára s azután is.
Tél volt, este volt, a városvégi házak kék árnyékaikat vetették a hóra,
mintha ez az éjszaka az ő idejük volna. Míg az udvarból, mint a
mennyország, hangzott Dombi bandája és Huray László rekedtes hangja.
– Ma nem hágy el, úrfi, – szólt komolyan Julis. Hazavisszük a bort és
otthon csendesen megisszuk.
Ágaskodtam, legénykedtem, vidultam és szomorodtam. Mily jó szaga lehet
odabent a kucséber-kosárnak! Mily örömteljes mámora a szamorodni bornak!
A kolbásznak és a hurkának íze, a pirítosnak fokhagymája, a részeg
cigányoknak a humora, Jurás gazdának szép fekete bajusza, a
szivarfüstnek illata, sarokba somfordáló házőrző ebnek télszaga,
beszédeknek és daloknak értelmetlensége, a korcsmárosné arcának
pirossága… Ámde a kezemet fogta Juliska.
– Mindjárt jövök a borral, – súgta, mint egy cinkostárs. Aztán a
kerteken át megyünk haza, mert arra rövidebb az út.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az égboltozat csillagos volt.
Amint a kertek alatt haladtunk, kis átjáró hidakon, sövényekkel
szegélyezett gyalogutakon, magányosan búsongó jegenyefák mellett,
kerítések mentén – ahol most mindenütt halotti némaság honol – a kertek
mélyeket álmodtak, mint öregemberek ifjúságukról, gyümölcsszedésről,
szerelemről, szeretkezésről, titkokról, amelyeknek rendszerint tudósai a
kisvárosi kertek: Juliska a csillagokat magyarázta:
– Van ám Favágók csillaga is. Az ott keletfelé, amely olyan árván,
egymagában ragyog. Némely vidéken vontatók-csillagának nevezik, de
nálunk Favágók csillagának mondják, mert mi felénk ők a legszegényebb
emberek. Mindig csak felemelik a fejszét, mindig csak egyet sujtanak
vele. Soha egyebet nem tesznek. És mást nem hallanak, mint a fa
kopogását. Mikor nagyon megöregszenek, akkor rájuk szól a vén fa, amit
éppen kivágni akarnak.
– Elég lesz már a fejsze-emelgetéséből szomszéd, – szólal meg a fa.
A favágó hazamegy, lefekszik és panasz nélkül meghal. Hát az ő csillaguk
az amott, a szegény favágóké, akik már hajnalban elindulnak az erdőbe.
Melegen hangzott a vállkendő alól Juliskának oktató hangja. A
setétségben hozzámsímult, mert azért mégis csak nő volt, aki félt az
utonálló, néma fáktól, hirtelen kanyarodó gyalogösvényektől, amelyek a
sövények mögött rejtezkedtek, mintha a maguk meglepetését tartogatnák az
úton járóknak. A kis hidak elszoktak attól, hogy ilyen időben terhet
vigyenek. Szinte felkölteni kellett őket lépéseinkkel, mint a
vámszedőket, midőn leeresztették a sorompót. A kertekből ismeretlenül
hajoltak ki a fák téli gallyai, mint a megöregedett szomszédasszonyok
könyökölnek az ablakukba és a fiatalságot szidják.
A hidegtől vagy a félelemtől: az elhagyott helyen magamhoz szorítottam
Juliskát. Ő oly gondoskodva nyújtotta a vállát lehajló fejemhez, mint az
anya beteg gyermekének. Percekig tartottam átölelve. Ő csendesdeden
állt, nem védekezett, nem türelmetlenkedett. Csendesen, nyugodtan
csókolta vissza az arcomat. A nagykendője alól elővette a boroskancsót
és így szólt:
– Igyon egy kis bort, mindjárt melegebb lesz a szíve.
Úgy adta a bort, mint a bibliában a nők a vándorlónak.
Estére, midőn nagyanyám elaludt, az ölébe vette a fejem és sokáig
turkált a hajamban, simogatta a hátamat, mint valaha szentanyám, amíg
gyermek voltam.
Különös, jó illata volt ennek a fiatal nőnek. Mint a téli almának a
kamra polcán.
Leguggolt a lábamhoz és esténkint hosszú-hosszú meséket mondott,
suttogva, titokszerűen, félig alva, mintha az éj mesemondása jött volna
száján. S ő maga talán nem is tudta, hogy mit beszélt.
Persze többnyire zsiványokról, betyárokról beszélt, akik ott rothadnak a
nagykállói régi vármegyeház börtönében. Rozsdás láncokat, húszfontos
vasgolyókat, kulcsa-vesztett lakatokat viselnek: a rabság rendeit,
amelyeket tán már a nagyapjuk is hordott. Ott öregedtek meg a börtönben
és többé eszük ágában sincs, hogy kívánkozzanak a szabad mezők után.
Minek is mennének vissza az emberek közé? Kötelességük volna újra
gyilkolni, mert azok réges-régen megcsalták őket, akiket szerettek. A
tűzhelyek mellett, amelyeknél melegedtek, mások ülnek, az asszonyok
szívében más arcképek élnek, a házőrző kutya új névre hallgat, a hold
másként világít… Vajjon minek is mennének vissza? – Ámde Sóvágó
visszament. S ezt így mesélte Juliska:
Sóvágó tücske.
Sóvágó harminc esztendeig volt a kállói vármegyeház lakója.
Mint afféle régi tömlöc-töltelék, napközben szabadon járkált a városban,
de ő nem igen élt szabadságával. Kistermetű, ragyás, vörhenyes
férfiúcska volt, leginkább a hervadt ecetfavirághoz hasonlított.
Naphosszat pipázott egy bizonyos rendes helyen a vármegyeház udvarán.
Szemhunyorítás nélkül nézegette a jövő-menőket. Tisztelettudóan köszönt
a vármegye urainak. Unalomból segített a többi raboknak a vízhordásban.
Az alispánnénak ő vágta az aprófát. Nagyon hasznavehető volt a
disznóölésnél. Vendégeskedés idején értett a nyársforgatáshoz. Komái,
jóismerősei laktak Kállón, akiket néha, vasárnap délután meglátogatott.
Soha se volt vele semmi baj a börtönben. – Egy egész családot irtott ki,
valami hat-hét embernek vagdalta össze fejszével a koponyáját, amiért
életfogytiglan a vármegye lakója lett.
A harmincadik esztendőben valami bolondot álmodott egy éjszakán, alig
várta a reggelt, amikor a várnagy szabadjára eresztette, a kapufélfától
sem búcsúzott, elindult Kállóból. Ment haza, a szülőfalujába, Pazonyba.
– Megbolondult vénségére, – mondták a vármegyén, amikor eltűnését
észrevették, aztán nem sokat törődtek vele. Csak egy öreg porkoláb
aggódott, hogy valamely baleset érte az öreg rabot. Csak nem esett tán a
kútba!
Sóvágó pedig ment, mendegélt, vitte a bolond álom.
Harminc esztendő óta nem látott országutat.
De az országút harminc esztendő alatt sem változott.
Ugyanazok a nyurga ákácok, tüskés bokrok szegélyezték kétfelől az utat,
amelyek azelőtt is várták már az életúnt vándorlegényt, hogy hurkot
vessen a galyra, amelyen a varjú szokott károgni; a tüskék meg azért
voltak a világon, hogy megtépjék a szegény ember amúgy is rongyos
gúnyáját, mert hiszen az urak kocsin jártak.
Az országút mellett az árok.
Tavaszkor és ősszel itt halad a szennyes víz, csúf béka köp undok
nótával a vadvirág levele alól a ropogós menyecskék után, kígyó
tekergőzik a vizes füvek között, ki tudná merre s hová megy, tarka
bankamadár fut bóbitás fejével a korhadt fűzfatörzsek között, mintha egy
cifrálkodó öreg asszony meglátogatná megvénült, az élettől visszavonult
barátnőit.
Sóvágó otthonosan érezte magát az országúton, amelyen legénykora óta nem
járt.
A pocsolyában most is a nap nézegeti magát. A keréknyom, a sár ugyanaz,
mint harminc esztendő előtt. Most is szaladnak a kocsikerekek, végtelen
vonalat vonva az úton. A kocsin emberek ülnek, akik ugyanazt gondolják,
amelyeket apáik, nagyapáik gondoltak. A magos fák megritkult gallyaira a
köd teregeti ki szegényes ruházatát. A keresztútnál a vándorszínészek és
cigányok színes rongyait fujdogálta a szél. A feszületen mezei virágból
való koszorú szárad, mintha örök élete volna annak a kéznek, amely a
megváltó emlékét megkoszorúzni szokta.
De Sóvágó ismerte a nádast is, amely az országút egyik oldalán elterült,
rejtélyesen, sugdolózva, visongva, nyiladozva s összeborulva, örökre
hallgatva. Betyárkorában járta ő ezt a magyar rengeteget, amely lápon,
ingoványon, zsombékon, vadvizen, az örök csend tájain, az emberfiától
nem látott szigetek pázsitján, kiismerhetetlen utakon nőtt olyan sűrűn,
olyan messzire terjedve, mintha soha véget nem érne… A farkas, a betyár,
a róka, a vándormadár csak addig volt bizonytalanságban, amíg a nádason
kívül volt. Amint bemenekült az öles, buzogányfejes, nyughatatlan
erdőségbe: mentve volt az élete… A látszólag holt, szótalan nádas kellős
közepéből kanyarogva, szőkén szállott fel a füst. Majdnem mindig
ugyanazon a helyen, vagy ötven esztendő óta… Vajjon miféle betyárok
heverésznek mostanában a nádasbeli tűzrakás mellett? Legyűrt süvegük
alól megismerné szilaj szemük az öreg Sóvágót, ha az nagyhirtelen
közöttük teremne az általa jól ismert úton?
Sóvágó csak ment, mendegélt. Kiöregedett abból, hogy vadmadár kiáltása
legyen az altató dala. Mindent megismert ő azóta, mióta fiatal korában a
pásztortűzben csupa rejtelmességeket, titokszerűségeket látott a
virrasztó éjben. Már tudja, hogy a pásztortűzben duruzsoló, hintázó,
sistergő, forgolódó öregemberke, aki egyik lábáról a másikra ugrik,
leveti meg felveszi báránybőr bundácskáját, a lánggal a levegőbe dobálja
turi süvegét, mindig csak hazugságokkal traktálja a szegénylegényeket.
Harminc esztendeig nézett ő a setétbe, volt ideje kigondolni mindent,
életről-halálról.
Nem hitt már a hegyeknek sem, amelyek az országút másik oldalán az
ördögszekeres, sápadt napraforgós, sóhajtozó kukoricaszáras mezőségből
kiemelkedtek. Az a tokaji Kopasz, a maga nagy bolond fejével, kéklő
mentéjével, a lábán ezüstsarkantyúként fénylő Tiszájával: már csak annak
lehet iránytűje a sárga őszben, akinek még ismeretlen a hegyvidék.
Sóvágó tudja, hogy a hegyek között hideg szél üvöltözik, a fák kegyetlen
hallgatagok az ember kétségbeesett panaszára, a szilfa csak akkor tanul
meg beszélni, midőn akasztófát faragnak belőle a szegénylegény számára.
Hová ment hát Sóvágó a két rövid lábszárával, amely elszokott a
hosszadalmas járás-keléstől, erdőkön való andalgástól, nádas feje felett
futó széllel való versengéstől? Mért nem tért le az egyenes útról,
amelyen egyszer csak bizonyosan felhangzanak a háta mögött a pandúrlovak
patkói, – öreg vásárosok riadt fecsegései az útszéli kocsma pihenőjénél,
– mezőkön őgyelgő falusiak árulkodása az esti ködben, midőn a
faluházánál pohár bor felhajtása után megtörli bajszát a lovagló
csendbiztos?
Sóvágó a falujába ment.
Nem volt vele semmi gyilkos szerszám, a lelkében sem haragvó indulat.
Csak ment, mint álmában megy az ember, akarata ellenére, valamely
ismeretlen szándéktól vezetve.
Őszi idő volt.
Korán beesteledett a kis nyírségi faluban, amelyet Sóvágó a magáénak
mondhatott. A kis házakból lopva jött egy-egy kis világosság a göröngyös
falusi útra, hisz nem szokott itt este járni senki, még a bakter se. A
szérűkbe, istállókba, kocsiszínekbe eltalál mindenki, ki hová való. A
kutya setét éjszakában is megtalálja a vackát, a legény a szeretője
keblét, a gazdasszony a kotlóstyúkjait, öreg ember a ház végét, gazda a
pince bejáratát. Falun kell a setétség, mert csak a setétben mer forrni
a bor, érni a tök, nőni a gyerek, álmodni a lány, ölelkezni a gazda. A
setétben pihennek jóízűet a kertek, fák, állatok és emberek. A
kimerített kút megtelik vízzel, pirossággal a mező és az őszi cinke még
hajnal előtt elindul az erdőről, hogy téli vendégszereplését elkezdje az
emberek között.
Mire ahhoz a házhoz ért Sóvágó, amelyet keresett, döngő léptei már a
magányos setétben hangzottak. Setét volt a ház, aludtak lakói. Sóvágó
letelepedett a ház előtt a padkára és hosszan elüldögélt.
Mit, mit nem gondolt magában a vén zsivány?
Egyszerre csak elkezdett cirpelni, mint a tücsök.
Megtanulta a tücsök hangját a börtönben, volt hozzá elég ideje.