férfiak csillagvizsgálatra tűntek el a tó irányába, Bakai klarinétos
előbátorkodott a banda félhomályából és Kálnay úr füléhez illesztve
hangszerét, teli pofával fujta a recsegő dalokat, egyik-másik úriember
kigombolta mellényét és öklendező szemmel nézett körül: kit hívjon ki
párbajra, amelyet holnap reggel kell megvívni nehéz kardokkal a
huszárlaktanyában, – de papiroson való elintézés nem fogadtatik el… A
legbölcsebbek még az enni- és innivalókon vitatkoztak, borok és sörök
mineműségén, a kisüstön főttek elkészítésén, a jeles hazai
konyhaművészeteken, de már itt is paprikás lett a hangulat, amint
Csapkay Gyula kijelentette, hogy káposztalevesre igenis lehet bort inni,
még pedig vereset…
A zenekart élvező öregasszonyságok tudták tapasztalatból, hogy a
mulatság most kezd vadulni, ezért sietve hajtották csirkéiket a
vendégszobák felé. S a nagybőgő hajnalig brúgott álmaikban. Hétfőn
reggel olyan volt az egész, mint egy álom. Milyen messzire van a
vasárnap, amikor ismét eljönnek a hangszerekkel a tündérek, a
pepitanadrágos gavallérok, a gyönyörű dalok és az élet talányainak
könnyed megfejtései! Jön egy hosszú hét, amikor mindig csak
betegségekről, éjjeli álmokról, kelésekről, nyavalyákról lészen szó,
nyögések, sóhajtások, perlekedések hangzanak a zsalugáterek mögül,
számlát kell fizetni és mindennap közeleg az augusztus, amikor haza kell
menni a tündérhonból… A gavalléroknak tán sohasem kell hazamenni és
sohasem betegek ők, úgy halnak meg, mint a csillag, lefut az égről, új
csillag jön helyére.
*
Teliholdas éjjelen, darvak, gémek, vadludak, vándorrécék éjszakáján,
amikor a nádasokból idáig hangzik Vencel vadász puskázása, a csillagok
alig bátorkodnak ki házikóikból, a fürdőhely svájci házikói, földszintes
épületei kék függönyök mögé rejtőznek, mintha az alvók nyugalmát
őrizgetnék, csend van, éj van, egy tölgyfa alatt ég az üveges
gyertyatartó és ott fekete árnyékok arról beszélgetnek: hogyan kell
boldognak lenni a hosszú életen át… teliholdas éjeken magányosan
bolyongtam a tó körül. Barátom volt az útszéli vadkörtefa árnyéka, még
nem felejtett el a mogyoróbokor, amely alatt a pázsiton egykor
szundikáltam, a nádas szelíden susogott, mintha jóbarátját, a vadrécét
várná, a denevér, amely a víz felett elcikázott, mint útját tévesztett
szellem, merőlegesen állott meg fejem felett, mintha jelt adna
valakinek, mint egy setét rakéta, hogy itt bujkálok a nádban, az éren, a
csendben, a fájdalmas magányban… ha valaki megtalálni akarna: itt
keressen, a mohos hidacskán lépjen át, ne ijedjen meg az árokban
bukfencet vető varangytól, a félálomban jelt adó szél szisszentésétől, a
tó másvilági csillogásától, a síkság felett kísértő vadludak más
országbeli hangjától, a messzi akácfák kísérteties álldogálásától, az
éji szúnyogok muzsikálásától, amely úgy hangzik néha, mintha haldokló
felett vonnák a végső zenét… Itt vagyok. De senki sem jött utánam. A
csillagok tekintgetnek alá. Vajjon hová lett az én csillagom?
Lássuk, tudnám-e még, hogy hol van az Útonjárók csillaga?…
Midőn utoljára emeltem fel hozzá a tekintetemet, a Szarvas-kocsma felett
állott, amely Szarvas-kocsma körülbelül egy vonalba esik a luteránus
toronnyal. Ha kissé világos volna az éjjel, a vasúti állomás felé, ahol
kivágták az erdőt, szerelmeseknek való cserjések, földönfutó, tövistől
elkeseredett bokrok váltják fel a némán élő és a világból megvetéssel
távozó tölgyeket, ahol mindig úgy kiáltozik a szél, mint a hetivásár: a
vasúti állomás felé látni a horizonton a lankás úton a luteránus torony
gömbös fejét. Mint egy kék mutatóujj álldogál a messziségben a torony és
ott van felette, a nyírott gubás felhők között az én csillagom. De most
alszik a csillag, mintha elfáradt volna a sok járás-kelésben. Az
Útonjárók csillaga együtt jár az útonjárókkal. Vajjon mit csinál ma
éjszaka az a sok szegény lélek, aki a keresztutaknál, ócska
szélmalmoknál, egyik határból a másikba mendegélve: hiába pillant fel az
égboltozatra? Ő talán már el is felejtette, hogy a világon vagyok…
Asszonyi alak állongott a tóparton, a bujkáló holdvilág remegő fényénél.
Állongott, mint a régi költők verseiben, a régi írók regényeiben, amikor
az érzelmes nők a holdas éjtől tanácsot, életprogrammot kértek…
Elhagyták ágyaikat, kertekben, ligetekben merengtek és elmerültségüket
oly szent védelemnek gondolták, hogy nem féltek még éjfélkor sem az
erdőn. A mult században, mikor jóval ifjabbak voltak az emberek… Mikor a
holdas éjszakát az úri társadalom felhasználta érzelmességére, néha
együtt, máskor külön is bolyongtak szerelmesek, ábrándosak, kalandorok.
Csak az hiányzik, hogy megszólaljon valahol a tóparton Virágfi Aladár
fuvolája: „Elbolyongok sötét éjjel…“ kezdetű dalt fujván, amely daltól a
másnapi befőzést is elfelejtették a nyíregyházi hölgyek és mindnyájan
leginkább meghalni szerettek volna a fuvolás éjszakán.
A tó felett valaki a nevemet kiáltotta. Nem kétségbeesetten, sem riadtan
hangzott ez a kiáltás, csak úgy, mintha valakit álmunkban keresünk az
erdőn. Meg-megállunk és elmondjuk a nevet.
Nyomban megismertem Juliska hangját.
Kövérebb, asszonyosabb lett, az arcán bizonyosan szőlőpiros vonalacskák,
ráncocskák láthatók, mint a bővérű, jól táplálkozó falusi asszonyságok
arcán, de most csak a szeme látszott, amely a régi alázatossággal nézett
reám.
– Későn este érkeztem meg, mert útközben eltört a kocsikerék – kezdte. –
Ámde bizonyosra vettem, hogy megtalálom még ma este, mert hallottam,
hogy a Sóstón ferdőzik.
– Ugyan kitől hallotta? – kérdeztem.
– Abból a faluból, ahol most lakom, a tanítóné itt nyaral. Természetesen
nyomban megírta, hogy maga itt időzik, mert téli estéken sokszor
beszélgettünk magáról.
– A faluban?
– Bujiban. Szüleim meghaltak, kis magyar birtokot örököltem, falusi
asszony lettem és nem történt velem semmi, mióta nem láttam. Még ha
történt volna is valami, azt most mind elfelejtettem.
Szürke porköpenyegben, fácántollas barna kalapban volt, amint vidékünkön
a falusi úriasszonyok a hetivásárra járnak. Nem látszott fáradtnak, bár
körülbelül tíz órát kellett utaznia azon homokos, kerékmarasztó, mély
utakon, amelyek a Nyírséget keresztül-kasul szelik s rajtuk óraszámra
napraforgót és kukoricát látni. Néha felugrik egy nyúl, miután elúnta
hosszú füleit billegtetni a kukoricásban. Máskor éppen harangoznak a
faluban és napsütötte arcú, setétszemű asszonyok vetnek haragvó
pillantást a sárból tákolt, náddal épített garád megül az utazó kocsija
után. Vad kutyák akaszkodnak a lovak elé minden falunál és az otthonülő
parasztok alkalmat találnak köpési ügyességük bemutatására.
– Hát hogy és mint van? – kérdeztem darab idő multán, midőn a multakat
átgondoltam.
Juliska mosolygott. Vállat vont.
– Mindjárt visszajövök, csak a kocsisom után nézek. Csak Szent György
napja óta van nálam, körmére kell nézni.
… Az éj hátralevő részében a hold közelebb jött a tölgyfák csúcsához,
mintha arról akart volna meggyőződni, hogy valóban mindenki alszik a
Sóstón. Aludt is mindenki, csak mi voltunk ébren a földszintes, hosszú
épület eresze alatt, ahol a vendégek kopott padokon üldögélni szoktak,
midőn az ereszről lecsurgó eső a fák előtt árkocskát vont, amelyben
kedvére való karikákat szerkeszthet.
A fák között mint álomkép mutatkozott az alvó tó és a szikes kopár
síkság, az őszi szeleknek, téli viharoknak e nagyszerű versenytere, de
most állt az éj; állt a zsebóra, állt a csend. Olyan halkan
beszélgettünk, mintha valaki kihallgatná szavainkat. Pedig csak az
asztmás tanító forgolódott valahol ágyában és olykor hosszadalmasan
köhögött, mintha valami kínzó emlék jutott volna eszébe.
Juliska fonott kosarat állított kettőnk közé a padra és a kosárból
mindenféle elemózsiát szedett elő, mint a vasúti állomásokon,
nagyvásárokon szoktak a falusiak, mikor megéheznek. Tarka kendőjében a
cipó úgy illatozott, mint a soha véget nem érő boldog egészség. Falusi
ház illatát eregette a hideg sertéspecsenye. A só olyan fehér volt, mint
a tél, amely bizonyosan boldog és hosszú Bujiban. Pirult a paprika, mint
az ünnepnapok neve a kalendáriumban. A szarvasaggancsos kés kopott és
éles volt. Falusi étvágy, gondtalan jólakottság áradt a kosárból. Akik
ilyen kosárral utaznak: nem is veszíthetik el az életük nyugalmát. És a
kulacsban kotyogó bor édesded és üde volt, mint a lugasszőlőből való
bor. Sohasem ettem ily jóízűen. Juliska fürgén megtörölgette a kezét,
leseperte szoknyájáról a morzsákat és megelégedetten, hálásan nézett
rám, mert ennivalóját velem megoszthatta.
– Hát most mondja el maga, hol járt annyi esztendő alatt, hogy még hírt
sem adott?
Elgondolkoztam, hogyan magyarázzam meg az egyszerű, jóságos teremtésnek
az én furcsa, eszméletlen életemet?
– Én… én idegen voltam Pesten… Vezettek férfiak, vezettek nők, hogy
kiismerjem magam a városban. De mégis többnyire nőktől tudtam meg
például, hogy merre van a Kacsa-utca, a Zöldvadász-vendéglő, a divatos-
és kalaposbolt a Belvárosban, a ráctemplom a Tabánban, a vasúti töltés a
Zuglóban, az újpesti határcsárda, a császárfürdői sétány, az óbudai
Flórián-szobor, a Jánoshegyi-út… Különösen egy asszonyismerősöm vette
fejébe, hogy úgy kell ismernem a főváros külső területeit, mint a
legöregebb bérkocsisnak. Három esztendőn keresztül vitt sétálni olyan
utcákba, amelyekről fogalmam sem volt addig. Kis vendéglőkbe estünk be.
Erdőkbe jártunk, amelyek messzire terültek el a főváros határában.
Vajjon hol tanulta e drága nő ezeket a rejtélyes utakat? Egyik férjétől,
akivel ugyancsak végigjárta ez utakat. Midőn már nem volt több tanulni
való, a tanítónő szabadjára engedett.
Juliska fölkacagott.
– Tehát asszonyok nevelték Pesten?
– Valóban, amit tudok az életről, azt mind asszonyoktól tanultam. A
jóbarátnők egymástól átvettek, olykor elkérték egymástól a recepteket
is, amelyek az általam szeretett ételek elkészítési módját tartalmazták
s annyit meséltek életükről és mások életéről, hogy ezeregyéjszaka kevés
volna megismétlésükre. Úgy bántak velem, mint a városba tévedt szegény
ifjúval. Egyik ruhával ajándékozott meg, a másik finom cipővel lepett
meg, kvártélyt és ebédet adtak, megismertettek férjeikkel és barátaikkal
és rokonaikkal, fitogtatták tehetségemet és előkelő, befolyásos férfiak
pártfogásába ajánlottak. Sok életrövidítő küzdelemtől menekültem meg,
hogy életemet és nyugalmamat felajánlottam a nőknek.
– Legalább hűséges volt?
– Bizonyos ideig, amíg a meghatottság malaszttal töltötte el a szívemet.
Álltam hátuk mögött vigasztaló szóval, bátorító tekintettel és bánatot
felejtető sokféle hazugságokkal. Várakoztam utcasarkokon és templomok
ajtajában, elmulasztottam értük az álmomat, barátomat és röpke
kalandomat, életúntságomat és a vagyonszerzés tennivalóit. Kóborló
lovagként járkáltam előkelő külsejű házak ablakai alatt, csodálom, hogy
le nem ütöttek a dühös szeretők és a férjek. Mindig olyanformán léptem
be egy-egy vendégszerető házba, kiválasztott fogasra akasztottam a
kabátomat, megbarátkoztam a cselédekkel és házi szokásokkal: mintha
végre megtaláltam volna azt a helyet, ahol majd csendesen megöregszem.
Én valóban ragaszkodtam a házakhoz, amelyek befogadtak, a házigazdák
gyöngéihez és a háziasszonyok becsületéhez és a ház nyugalmához
irányítottam magaviseletemet. Nyugodt szívvel állok bármikor a másvilági
bíró elé, hűtlenséget nem követtem el, sohase hagytam volna el
megszokott karosszékemet. Ámde a sors azt akarta, hogy megint csak
vándorútra keljek, ismét csak keressem a forrást, mint a zarándokok,
akik keresztül-kasul vándorolnak Magyarországon a búcsújárókkal…
szerencsére, nekem csak Pesten kellett kutyagolnom egyik városrészből a
másikba, hogy az igazságot és az embereket megismerjem.
– Tehát búcsújáró volt?
– Az is. Egy-egy asszony imádásában hónapokig bolyongtam és mindig csak
reá gondoltam. Esti és reggeli imámba foglaltam nevüket és ki tudná,
hány veszedelemből mentettem meg őket hő fohászkodásommal. Nyugodtan
alhattak, mulatozhattak, végezhették mindennapi dolgaikat, ráncolhatták
a homlokukat, foltozhattak régi fehérneműt és szőhettek pletykát
barátnőjükkel: egy szív, egy férfi mindig rendelkezésükre állott a
városnak egy messzi pontján. S így tulajdonképen jótékony életet
folytattam, amiért a másvilágon elnyerem jutalmamat.
– És hogy nevezték? Hívta valaki Tücskének?
– Neveztek Kutyulinak, Biminek, Apucinak, de Tücsöknek nem mondott
senki. Általában minden új szerelem kezdetén új nevet kaptam a szerelmi
keresztelőn. Egy mélyhangú, bajuszos, negyvenesztendős asszonyka
állandóan Bátyámnak mondott. – Csak annyit ismételhetek, hogy boldoggá
tettem őket, midőn nevüket elfogadtam és szeszélyeiket tiszteletben
tartottam. Egyik korán reggel kavicsot dobott az ablakomra Füreden és
mindig jó reggelt kívánt. A másik nem tudott aludni menni, amíg
mindenféle mesékkel el nem altattam. Elvittem őket mesemondásaimban
Casanova Jakab Hadnagy-utcájába, a granadai éji szállásra, a zuglói
Páskál-malomba, Alagra egy vadszőlővel benőtt fogadóba, bécsi derbyre,
nizzai lóversenyre, előkelő kártyaházba, komédiásnék öltözőjébe,
cigánylány putrijába, őrültek házába és Indiába. Minden az övék volt:
amit átéltem és olvastam. Egy változatos élet szenvedélyeit és örömeit,
szokatlan gyönyöreit és titokzatos szavait ismertettem meg velük.
Altatóitalukba hangulatot adtam, amitől Kelet háremeibe, kikötővárosok
matrózkocsmáiba, vagy szűz hegyek méla fenyveseibe álmodták magukat.
Néha úgy beszéltem velük, mint egy félkarú zsoldoskatona, aki Európa
minden börtönét meglakta, máskor illedelmes és választékos voltam, mint
egy táncmester. Nagy társaság kellős közepén trónoló úrnőknek odavetve,
természetes hangon mondtam jelentős szavakat; elhagyott erdei utakon nem
akartam észrevenni, hogy csókra szomjaznak…
Juliska nem szűnt meg csodálkozni szavaimon. Bujiban, az ő falujában
bizonyosan nem beszélnek ennyit a férfiak. Tekintetén látszott, hogy nem
érti meg minden kifejezésemet (holott valóban nem akartam a férfiak azon
fogásával élni, hogy hiszékeny nőknek ismeretlen fogalmakat fejtegetnek,
amelyekről talán maguk is csak aznap olvastak a lexikonban vagy az
álmoskönyvben), arca elváltozásain nem mutatkozott féltékenység, csak
gond és aggodalom: mintha képzeletben követné annak a férfiúnak
veszélyes lépteit, aki mellőle egykor elment az ismeretlen nagyvilágba.
Aztán, mikor végleg elhallgattam és elgondolkozva a messziségbe néztem:
vajjon nem felejtettem ki valamit életemből, elmondtam-e mindazt, amit a
holddal szoktam beszélgetni, amit a szélben hallok dudolgatni, amit az
álomtalan éjszaka síri setétjében szoktam gondolni, amit elalvás előtt
végigfuttatok a gondolataimon, amit napfelkeltekor érzek tavaszkor? –
azt láttam, hogy semmit se mondtam el Juliskának magamról, csak üres,
élettelen szavakat. Pedig ha valaki megérdemelné, hogy minden titkomat
közöljem vele, mindent, amiért szomorú és fáradt vagyok, amiért gúnyosan
mosolygok, amiért néha a szívem a torkomban ver és régi dal tolakszik a
szájamra, – Juliska megérdemelné, hogy beavassam őt a misztériumba,
amely az én életemet éppen úgy körüllengi, mint akár másét.
És Juliska, bár nem volt művelt hölgy és csak annyit tudott az életről
és halálról, mint egy falusi tücsök, csalódottan mosolygott, mintha
megbántottam volna. Talán észrevette, hogy hazudtam neki…
Jó darabig csendesen ültünk.
A nyári hajnal ébredezett a messzi mezők felett. Kis utazók (hangok,
sejtelmek, érzelmek), akik lefeküdtek az éj beálltával ott, ahol a
sötétség érte őket, akár mezők kellős közepén, akár bokrok alatt, akár a
tó partján s a fülükre gyűrt süveggel egyet szundítottak, mint a
vándorlók szokták, mielőtt tovább vennék útjukat: nyújtózkodtak,
ásítoztak, a levegőben megpróbálgatták a lábukat, vajjon jól érzik-e a
szelet, amely hirtelen végigfut a síkságon, amint a holdvilág elérte a
tölgyfák magasságát. Az álmából ébredő vándorlegény mindig a lábát
emelgeti föl először a levegőbe; részint, hogy szemügyre vegye
lábbelijét, részben a szél erejének kipróbálása szempontjából. Vajjon
egész nap harsog a szél a falombok között, üvölt az országúton,
zsindelyt és kéményt tör a falvakban, felforgatja a fazekasok kocsiját?
A hajnali szél mindezt előre megmondja. S ezért lábamat csendesen
fölemeltem, midőn Juliska szólni kezdett. Lássuk, merről fuj a szél.
– A gyerekét nem is kérdezte, pedig nagyra nőtt! – szólt Juliska és
csendes, hamar megbocsátó szemrehányás volt a hangjában.
… Némelyek érzelmes dalokat hegedülnek a nőknek, mások borízű hangon
dudolgatnak fülükbe, egyesek a tenorista arc- és torok-gimnasztikájával
férkőznek a női szívek közelébe. Voltak, akik a bolondok tarka
köntösében bukfenceztek… Ám minden színjátéknak vége lett, amint egy nő
gyermekéről kezdett beszélni.
– Fiú?
– Az.
– Hát most beszéljen maga nekem a fiamról.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Olyan szép, mint általában a szerelemgyerekek. Ostora van, amellyel
nagyokat durrant a konda után. Pártfogója az öreg csősz, akitől nemzeti
történelmünket tanulja, amikor beköszönt az esős időjárás és kezdetét
veszi a kukoricahántás. Az öreg csősz Milanóban szolgált és tudománya
rengeteg.
– Nem fél a lótól, sem a bivalytól. Végigjárja a háztetőt, kulcsot
készít és eddig földhözvágott mindenkit a faluban. A könyvhöz nem sok
türelme van és hamar megúnja a leányokat. Télen csíkot halász a Tisza
kiöntéseiben a jég alól, mindig a szénás-szekér tetején ül,
leereszkedett az elhagyott pusztai kútba, hogy megnézze az ördögöt,
amelyről a vénasszonyok beszélnek, nyáron a csőszkunyhóban alszik,
átússza a Tiszát, a kovácsnak segít szilaj ló patkolásánál, szóba
ereszkedik ijesztő külsejű vándorlegényekkel, a nádasban vadkacsatojást
szed, földhözvágja a parasztleányokat, nem engedi, hogy Gyugyilinak
nevezzem, mint csecsemőkorában, Györgynek kell szólítanom, hogy
meghallja a szavamat.
És még sok történetet mondott el Juliska soha sem látott fiamról. Az
erdőn, a tájon megérkezett a nyári hajnal, mint egy csengő-bongó
komédiáskocsi. Egy pinty kezdte félálomban… aztán rágyújtott nótájára a
madársereg, amely eddig láthatatlan volt. Fényfoltok tűntek fel a szürke
tó vizén, mintha egy játékos gyermek katonatükrével játszadozna az
erdőszélen. Kocsikerék pergett a távolban. Az öreg Sziszkay doktor
hálóingben kihajolt az ablakon és kinyújtotta füstölgő pipáját.
– No, lumpok és cigányok – kezdte recsegő reggeli hangon. – A hasatokra
süt már a nap.
– Én ma visszamegyek Bujiba, amint megfürödtem a gyógyforrásban – szólt
Juliska és áhitatosan nézett a fürdőház felé, ahonnan már gőzölgés
szállott ki a magas ablakokon. Falevelekkel volt tele a sétány. A
kocsiszín felől utazókocsi lovainak szerszámcsörgése hallatszott. Hegyes
bajuszkája alatt hegyesen fütyült egy kis kocsis, amint csizmáit
kefélte. Az erdei úton messziről hangzott a kerékpörgés, mint az
útrakelő élet.
Az igazi tücsök.
Körülbelül déltájban érkeztünk Bujiba.
Addig végigkocsiztunk a nyírségi országutakon, amelyek lomhán,
rezignáltan kanyarognak mindig ugyanazon ákácok alatt. Ahol szőlők
vannak, Oros felé, onnan sárgarigó kiáltott a bricskára a kéklő, jó
szagokkal teli gyümölcsösökből. A nagyfejű, bámész napraforgók táján
seregélycsapat röppent fel a földekről. Az árkok felett szarkamadár
lappangott ingujjban. A határkocsma környékén rengeteg veréb csipogva
beszélte el, amit az utasoktól hallott. Az agarászok már hazafelé mentek
a fáradtan utánuk nézegető mezőkről. Őrgébics kiáltott ránk éles hangján
egy száraz fáról: hová mentek? És a napraforgók nagy bolond fejüket
csóválni látszottak, amint együtt láttak bennünket Juliskával, a kis
kocsi sárga ülésében.
Juliska útközben elmondta, hogy legjobb barátnői az elszegényedett
Ónodi-kisasszonyok, akik egy kidőlt-bedőlt vén udvarházban laknak, egész
nap cigarettáznak és a legelőkelőbb hölgyek a vármegyében. Tőlük
tanulta, hogy utazás közben zöld fátyolt kell kötni a kalapra, valamint
számos cukrászsütemény receptjét is. Általában sokat beszélt a szegény
Ónodi-kisasszonyokról, akikhez muzsikaszóval szoktak beállítani a
nyíregyházi fiatalemberek. A minap egyik úgy leitta magát, hogy két
napig észrevétlenül aludt a lucernásban. Éjféltáján fölébredt és
kopogtatott az udvarházon. A kisasszonyok nyomban fölkeltek ágyukból és
tovább folytatták a mulatságot. Cigány hiányában a falusi mester
zongorázott nekik. Ugyancsak az Ónodi-kisasszonyoktól tanulta, hogy a
férfiakat keresztnevükön kell szólítani. S ugyancsak az
Ónodi-kisasszonyoknak köszönhető, hogy Juliska eddig minden kérőjét
elutasította. A kisasszonyok mindegyiken találtak valamely kifogásolni
valót.
– És sokat beszélgetünk magáról, ha együtt vagyunk – fejezte be Juliska.
Juliska háza, amely a falun kívül feküdt, földszintes, fehérre meszelt
tanyaház volt. Olyan volt, mint a legtöbb nyírségi tanya, amelynek kis
ablakából a gyenge fénysugár messzire elkíséri a síkságon az utazót.
Szilvafák borultak össze a ház mögött, mint örök hűséget fogadott
barátnők. Macska hevert a háztetőn, a láncos kutya röviden végzett
velünk, mintha megsértettük volna.
– Lassú tűzön, foghagymával párolva a rostélyost, – szereti így? –
kérdezte Juliska, amint a kocsiról leszálltunk.
Félig paraszti, félig kopott úri bútorokkal volt megrakva a ház. Egy
pipatórium mutatta, hogy Juliska ősei nemesemberek voltak, mert jól
kiszítták pipájukat.
Általában a jóság illata érzett ezen a házon. A függönyök, amelyek az
ablakokon lengtek, tisztaságukkal mutatták, hogy kíváncsi kéz ritkán
vonja őket félre. Kanapé horgolt terítői szabályos helyükön voltak. És a
kőporral fehérített padlón bizonyosan mezítláb szokás járni. Ecetszagú
légyfogó az asztal közepén. A falakon réz- és acélmetszetek, mint a
legtöbb magyar házban, amely a mult századból jött át a jelenbe. Gonosz
szavaknak és indulatoknak nyomait semmi sem mutatta e halk helyen,
amelyet az ajtófélfára írott C. M. B. betűk őriztek egyik vízkereszttől
a másikig. Ismétlem, vannak még házak Magyarországon, ahol az embernek
nem jut eszébe, hogy éjszaka meggyilkolják; valamint arra sem gondol,
hogy hány esztendeig ült börtönben a házigazda, a padló alá vérfoltos
fejsze van elásva, fojtogató kötőfék a szénakazalban, hamisság a kút
vizében és gyötrelmes álmok száradnak a mestergerendán. Itt jó emberek
laknak, mint a kályhalyuk is mutatja, mely nyáron is tisztára volt
seperve. Az asztalfiókban régi csíziós könyv mellett kártyacsomag
feküdt, amelyből esténkint megnézetik a jövendő. De öreg biblia is
fekszik az ablakpárkányon, amelyben minden vigasztalás megtaláltatik a
nehéz órákban.
Mintha sohasem járt volna erre ördög, amely kénszagot ereszt magából.
– És egy polcon – akár csak az anyám házánál! – pirosba és aranyba kötve
fekszik Kisfaludy Sándor regéskönyve és a lap a Szent Mihály hegyi
remetével nyílik. Anyám nevelését mutatta még egy könyvecske, amely a
mult században a vidéki házaknál sűrűn feltalálható volt, címe: Illik?
Nem illik? Boldog Magyarország volt, akkor az emberek legtöbbet az
illedelem kérdésével foglalkoztak.
S a keskeny, magoshátú ágyak, amelyek az ablakok felé feküdtek, olyan
lezártaknak látszottak, mint szekrények, amelyekben a ház kincseit, az
álmokat őrizgetik. Mit álmodhat Juliska ebben a keskeny ágyban, midőn
eljönnek a hosszú téli éjszakák?
– A fiú kinn csavarog valahol az éren, a réten. Legutóbb Toldi Miklósról
mesélt a mindentudó csősz. Toldi Miklós módjára farkast fogna, – mondá
Juliska, midőn az ebédet egy seprőnyél módjára hajladozó öregasszony
segítségével feltálalta. Gyermekkorban érzett illatok szálltak az
ételekből. A kenyérnek íze a multból való. A kertibor kancsójában a
nagyanyám üldögélt és fáradhatatlanul mesélt.