_N. N._
_(EGY SZERELEM-GYERMEK)_
_REGÉNYKE_
_ÍRTA_
_KRÚDY GYULA_
_BUDAPEST, 1922_
_AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T._
_KIADÁSA_
10514. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
_Emlékül ifjúságomnak._
Újhold volt, – farsangban – és N. N., ennek a történetnek ismeretlen
hőse, azzal töltötte idejét, hogy a városon kívül, egy kocsmában
üldögélt, amely a Fehér Farkashoz volt címezve.
Sokan azt mondják, hogy elmult már a régi világ, midőn az emberek a
kedvteléseiknek éltek. A kémények nem füstölögnek oly őszinteséggel
Magyarországon és a szívek befásultak. Ámde akármint újhódik a világ, –
hiszen ez a természete, – mindig akadnak utasok, akik a vonatról
lekéstek.
Ezek a lemaradt pasasérok (akiknek egyike N. N. is) tovább hordják régi,
molyette bundáikat és szinte sírból feltámadt hangulataikat. A
borbéllyal ugyanazt beszélgetik beretválkozás közben és hajukat úgy
fésültetik, mint harminc esztendő előtt. A nőkről megmaradt a
véleményük, amelyet Vörösmarty úr könyveiből merítettek. A barátság
szent fogadalom és az élet célja: a temető… Bármikor találkozol velük,
mindig egyforma a kedvük s mindig ugyanazt mondják. Sokáig viselnek egy
kalapot. A nyakkendőjükben a tű örökös. Az órájuk sohasem áll meg, bár
rendesen apjuktól örökölték. Legfeljebb a fejük hajlik közelebb a
földhöz és hosszasabban ásítanak. Nem csodálkoznak sem a télen, sem a
nyáron. A kék téli este, hókertjeivel, mozdulatlan öreg fatörzseivel, a
faágak között rejtezkedő fehér fészkekkel, újholdas árnyékaival,
mindentudó hallgatagságával éppen úgy nem zavarja meg a kedvüket vagy
bánatukat, mint a nyári éjszaka holdfénye, boszorkányossága. Drága,
boldog, csendes emberek, akik egykedvűen veszik tudomásul, hogy az erdőn
kopog a favágó fejszéje s messzire elhallatszik, valamint azt, ha
meghalt egy barátjuk, vagy ismerősük. Jégszürkeségükben – az élet vége
felé – azután oly nagy csendben kezdenek üldögélni, mintha arra
spekulálnának, hogy a halál nem veszi őket észre. Mindennapi emberek, s
mégis csodálatosak, mert emberek. Ó, hányszor néztem őket! Vajjon miről
gondolkozhatnak?
N. N., aki meglehetős öreg ember volt, például azért járt a Fehér
Farkashoz címezett korcsmába, a külvárosba, mert az a régi pesti vásárok
idejében: vásárosok, utonjárók tanyája volt. Ebben a tisztátalan,
félhomályos söntésben hangzott el sok élettörténet, amelyet utasok
egymásnak elmondogatnak. N. N. kedvelte a változatosságot, két kalapja
volt, amelyeket felváltva hordott.
Miután megismerkedtünk, egyetmást elmondott életéből, amit feljegyzék.
Ha ugyan kíváncsi valaki egy hétköznapi ember ifjúságára.
A tücsök volt a dajkám.
Mennyi mindenfélét tud énekelni a tücsök egy régi ház környékén, ahol a
lakók a végtelen életre rendezkednek be?
Egy olyan sárgára meszelt, fehér ablakszárnyas, piroskéményű, sötétvörös
cserépzetű, nagy kapujú, négyszögletes oszlopú, hűséges komondorú,
mélyen hallgató magyar házban, ahol például én is születtem, sohasem
gondol senki az életnek a befejeződésére. Az egyik esztendő a másik után
múlik tökéletes megszokottsággal. A forduló évszakok nem hoznak magukkal
rendkívüliségeket. Sohasem történik olyasmi, ami váratlan volna. Az élet
egy befejezett, kész feladat, amelynek elviselésétől senki sem kíván idő
előtt megszabadulni. Végigélik az emberek az életüket, mint az esztendő
különböző évszakai tökéletes bizonysággal következnek. Mindenkinek van
tavasza, piros nyara, hosszadalmasan ásító ősze, megnyugtató tele. Élet,
amely pontosan igazodik a kalendáriumhoz. Vannak fiatal napok, vannak
öreg napok, jönnek és mennek ködök, szomorgó esők, májusok, novemberek,
jó és rossz kedvek, ájtatosságok és káromkodások, betegségek és ropogó
egészségek. Senki sem csodálkozik az életen, amint nem lep meg
különösebben a tavasz áhitatos napsugara és nem váratlan az ősznek
mogorvasága. Bolond az, akinek nem tetszik, hogy elmúlik a nyár. Okos
ember megnyugszik a tél hótakarója alatt, az örökös némaságban, az
emberhangtalan magányban. Az én ismerőseim olyan emberek voltak, akik
örvendeztek télen a mindennapi tűznek, a fiatalosan lengő lángoknak, de
a duruzsoló hóesésnek is odakünn, a házon túl. Az én rokonaim a sárga
házban kezüket dörzsölték reggel, ha sűrű köd feküdte meg a tájat, de
gyorsan kitárták az ablaknak mind a két szárnyát, ha napsugár volt. Öröm
volt a zuhogó, furcsa hangú tavaszi eső, de nem szomorkodott senki sem,
ha megjöttek a csendes, halott-gyermekek lépéseinek koppanására
emlékeztető őszi esőzések. Nem volt olyan sűrű éjszaka, amelynek ne lett
volna mondanivalója. Nem lehetett oly komor a tél, amely végleg elvette
volna az életkedvet. És nem szólalhatott meg a tavasz ezernyi
csengetyűhangján, hogy megértetlenül maradt volna egyetlen csengőnek is
a hangja. Boldog emberek között éltem, akikre szívesen sütött a nap.
Nyár pirosa, ősz fakója, tavasz lilája, tél fehére az élet színei
voltak. Az udvarházban élet volt, amely mindig a külső természeti
rendhez igazodott.
Tavasszal jobb kedvük volt az embereknek, mint ősszel. A tücsök, a
dajkám is másképpen énekelgetett nyári estéken. Lehetett bármily
körmönfont a gondolat: a szem, a lélek, a kedv, a szív, az étvágy s az
egészség mindig az időjáráshoz igazodott. Minden ember körülöttem egy
eleven kalendárium. Fontos volt a holdtölte, megjegyeztük a szél
irányát, az eső mennyiségét, a közelgő felhők alakját, a naplemente
látnivalóit, a dérnek és fagynak jövetelét, a folyó áradásait, vagy az
első hó beköszöntését. A zsebóra csak a delet jelentette. Maga a nagy
élet: a természet, az évszak az időjárás alakulásától függött. Nem a
percnek éltünk, hanem a hosszadalmas esztendőnek, – amit körülbelül
jelképez egy emberélet a maga tavaszával s őszével. Nem egy napra volt
feltéve az életünk, hanem sok-sok napra, amelyekbe belekombináltuk a
tavaszi napok röpkeségét és az ősz ásítozó hosszadalmasságát. Senki sem
gondolt csupán arra, hogy mi történik a legközelebbi órában vagy holnap:
az élet messzi-messzi távlatokra volt berendezve, mint a gondos
asszonynak a kamarája, padlása. A perc eliramlik, mielőtt megfoghattuk
volna szivárványos szitakötő szárnyát. De az élet tovább, soká, messzire
ér, ahol az égboltozat a földre lehajlik. Addig kell mindenkinek élni,
míg ezt a távolságot eléri. Ezért nem féltettük az elosonó percet, az
elsuhanó napokat, észrevétlenül jött és ment évszakokat. Mert még sokáig
akartunk élni.
A fáradhatatlan tücsök volt a dajkám; aki oly hosszadalmasan
énekelgetett a ház sarkában, mintha a legtávolabbi időkre helyezné a
célt, midőn éneklését abbanhagyja. Senki sem öregszik meg. Senki sem hal
meg. Az élet körülbelül örökké tart. A betegség oly meglepően jött, mint
a váratlan vihar. A halál, nagyritkán, oly csodálkozást keltett, mint a
vastag hóbunda, amely reggelre kelve, betakarta a tegnapi tájképet. Ám a
halottak sem látszottak örökre elmenni. Csak egy kicsit félreálltak,
megengedték, hogy örököljenek utánuk, osztozkodjanak maradékaik s életük
történetét apróra megbeszélhessék az élők. Elmentek, lepihenni egy
kissé. Bizonyos, hogy húsz–harminc esztendő mulva visszatérnek, miután
jól kinyugodták magukat. S előlről kezdik az egész életet.
Legalább ezt dalolta a tücsök nyárvégi estéken.
Hol lakott a tücsök?
Nyáron talán a kertben, ősszel valamely zugolyban a házban, amelyet
hiába próbáltam megtalálni.
Néki sohasem volt bánata, mindig egyforma kedve volt. Jó kis zenész
volt, aki hegedüje mellett elfelejtette a mindennapi eseményeket, amíg
feladatát elvégezte. Pontos időben játszott, nem késett s nem jött
korán. Nem gondolt arra, hogy érdekessé tegye magát váratlan
elmaradásával vagy szokatlan érkezésével. De nem törődött azzal sem,
hogy a ház lakói betegek az unalomtól, bánattól vagy örömtől, vagy
józanok az élet egyhangúságától, fáradtak a hétköznapoktól, egykedvűek
az elkerülhetetlen végzettől, reménységesek vagy reménytelenek. Ő
rágyújtott a maga nótájára, mintha fizetést húzott volna egy ismeretlen
hatóságtól. Nem bánta: sírnak odabent vagy semmiségeken nevetgélnek.
Kisbaba figyel zenélgetésére vagy mindenéből kiégett öregember.
Csókszomjas fiatalok vergődnek illemszabályok zsarnoki képmutatásában,
vagy élettől megcsömörlött férfiak feküsznek a kanapén és hosszadalmasan
nézik a levegőt. Vénasszony kotorja helyét a tűzhely közelében, mint a
tyúk, mielőtt tojna, hogy majd babonássággal, mesékkel, furcsa
mondanivalókkal népesítse be hallgatói közelgő estéjét, vagy
megcsalódott férfi bámult a pisztolycsövébe magányos szobájában. A
tücsök fáradhatatlanul cirpelt a ház zugában. Énekelt, midőn a ház
hölgyei életbevágó leveleiket irogatták, vagy a költő munkáját
rakosgatta össze cifra betűkből; öregember ásítozva verte ki pipáját,
vénasszony orvosságot kevert, a vendég csörömpölve nyitott be a kapun,
női szívet loptak ki az ablakon át, romlott kolbásszal megmérgezték a
házőrző ebet, feljött az égen a Kocsma-csillag, asszony siratta a dívány
sarkában elköltözött szerelmét. A tücsök csak énekelt.
Énekelt azoknak, akiknek egyéb örömük sem volt már estéjükön, mint
kovácsműhely csengő kalapácsainak hallgatása.
Elringatta azokat, akik már nem tudnak megnyugodni bús fejükkel semilyen
nő ölében sem. A szemük láz, a szívük seb, az ajkuk jég, az álmuk a
börtönök lakóinak álmaival azonos. A boldogtalanokat mulattatta a
tücsök.
Dalt mondott a hosszant hallgatóknak, a csillagváróknak, a szótlan
búsaknak, a panasztalan némáknak, a setétlő kertbe meredő szeműeknek, az
őrület fantómjaival viaskodó dézsafejűeknek.
Cirpelt azoknak, akik évek óta várják, hogy a kapu előtt megjelenjen a
levélhordó, valamely olyan üzenettel, amilyent csak egyszer lehet kapni
az életben. Vagy megálljon egy kocsi, benne utazó, akit szívrepesve
várnak a tunyán elmuladozó évek.
Danolgatott a tanyák, kerti házak, lugasok, toronyszobák magányos
lakóinak, akikre sohase nyitja rá senki az ajtót, bár ők ezt napjában
százszor elképzelik.
Himnuszt fujt az ágyak sóhajtozó, nyögő betegeinek, a lábtörötteknek, a
kuckókban guggoló bénáknak, a mankójukkal homokban író sántáknak, a
végképpen megsiketülteknek és a mélázó, figyelmező vakoknak.
Szép hangokat pengetett az életuntnak, aki csak akkor áll töltött
vadászfegyverrel az ablaknál, midőn a hold merőlegesen néz le az
udvarra, a kutyák veszettül ugatnak: hátha megjelenik az őszi éjszakában
egy árnyék, amelybe bele lehet lőni a töltést, ahelyett, hogy önmagába
lőné?
A tücsök tehát mindenkinek a szívében lakott, aki nem volt az élet
kiválasztottja, boldog ember… Talán nincs is boldog ember a világon. És
így a tücsöknek igen sok házikója volt Magyarországon.
A tücsök művészete.
Az álomtalanoknak dalolt csak a tücsök istenigazában!
A holdfény végiglépkedett a mezőn. Álmukban lehet látni a virágokat.
Ilyen holdas estéken tapasztalhatni, hogy a növények is alusznak
éjszaka, mert az éj mindenkinek a pihenésére van rendelve. Némelyik
virág, amely napközben illatos, bujálkodó, méztől terhes, az éj óráiban
szinte illattalan. A holdfény hideg, mint a másvilág. A felhők is
megállnak az égen, mintha egyet szundítanának, mielőtt végtelen útjukat
folytatnák. Az álom sűrű, hangtalan. A csodálatos éjben, tán ilyenkor
száll le Krisztus a keresztről az útszélen, hogy körülnézzen a közeli
falvakban. Köntöse elvegyül a holdfénnyel. Ő maga csak egy árnyék, test
nélkül, amint tovalebeg a mezőkön, fehérlő országutakon. Ilyenkor válik
valósággá a vándorkatona meséje, aki nem találta meg a Krisztust a
keresztfán, amely a falu határában emelkedett.
És boldogtalanul bolyonganak a holdkórosak. A tücsök fujja a nótájukat,
mint valami másvilági karnagy, aki csupán azokra a különös éjszakákra
kapott megbízást, midőn a holdvilág felszívja az emberek lelkét.
Nesztelenül dugja ki lábát a takaró alól a feleség, hogy mellette alvó
férje sem veszi észre. A zárak, ajtók, kilincsek valamely másvilági
hangtalansággal nyílnak fel kezük érintésére. Senki sem tudja, hogyan
jutnak ki a padlásablakokon át a háztetőre. Ámde valóban ott állnak a
gerincen, a kémény mellett és karjukat kitárják a néma hold felé. Minden
zaj, lárma, kocsikerék nyikorgása felébreszthetné őket különös álmukból,
csupán a tücsök cirpelése kedves zene nékik, amely nem zavarja álmukat.
A tücsök a holdvilág cinkosa. Ha lunátikusat lát a háztetőn bolyongani,
nyomban szebben dalol, mint valaha. Hangja édesded, andalgó, ringató,
mint egy trubadúré. Előbúvik csúnya feketeségében a kert bokrai közül és
közvetlenül a ház alatt dalol a tetőn lépegetőnek, amint az
bizonytalankodva mendegél a legmagasabb kémény felé.
Ti nem hallottátok még a tücsköt, amint éjfél felé valamely különös,
varázslatos, másvilágias zene hangzik fel hirtelen egyhangú dalában?
Ilyenkor jár valaki a háztetőn a holdfényben és a tücsök előveszi azokat
a hangjait, amelyek földi ember előtt titokzatosak, érthetetlenek. Egy
elvarázsolt tündér énekel a kertben. Valaki, egy rejtelmes idegen, egy
kósza, gyönyörű szellem szólal meg hirtelen a tücsök hangjában.
Elképzelhetetlenül édesded zene vibrál, olthatatlan, örök szerelem,
kimondhatatlan vágyakozás, sóvárgás, epedés, boldogság peng, peng,
flótázik… Amikor a tücsök egyhangú éneklése váratlanul megváltozik és
megtelik ismeretlen melódiákkal, vigyázz, szegény álomtalan barátom, ne
jusson eszedbe az ablakon kibámulni a néma kertbe, mert tán valaki a
nyakad közé zuhan a háztetőről.
A tücsök őszi látogatása.
Én októberben születtem, amikor ritkán hallatszik a tücsök, de annál
szomorúbb a hangja. A kovácsműhely esti harangozása nagy messziségből
közeledik a leszálló ködben. Dúsan, füstösebben pipázik a kémény a
dércsípte háztetőn, mint fehéredő, tömött szakállból bővebben omlik a
pipafüst is. A ház mögött elterülő szőlős, gyümölcsös, veteményes kerten
egy pillantással végig lehet látni, nincsenek kövér lombok, megtelt
bokrok, szélesszoknyájú szőlőtőkék, amelyek a kilátást megállítják. A
fehér filagória közelebb jött a lakóházhoz, mintha a közelgő téli hideg
elől menekülne a gyengéd, vékonylécezetű alkotmány a zömök oszlopú
udvarházhoz, amelyben ama nagy fehér szelindekek, farkcsóváló
komondorok, barátságos kemenceóriások tanyáznak, amelyek lángfogaikkal
kettéharapják a hideg lábát, ha az a ház belsejébe akarna nyomakodni.
Reggelenkint hűvös nedvesség csorog a fák kopasz gallyain, a szín
zsindelytetőjére vetett sárga tökök gyorsan pirulni kezdenek, a cinkék a
kertre nyíló ablakokig bátorkodnak és halkan kocognak az üvegen.
Az ősz elkomolyodva fekszik rá a ligetekre, kopott pirosságú
kerítésekre, hirtelen elhagyatottnak látszó gyalogösvényekre, elárvult
folyócskákra, amelyeknek partjairól elszökdöstek a virágok és bokrok. A
mult században, melybe az én gyermekkorom esik, nagyon pontosan
igazodott az időjárás a csillagászati évhez. Szinte napra ki lehet
számítani, mikor kezdődik az ősz vagy a tavasz. Nem emlékszem abnormis
időjárásra. A születésem napja körül (október második felében) komoly,
esős, ködös, csípős ősz volt mindig. Az eső halhatatlan
emlékezetességgel csorgott napokig a háztetőn. De nem volt ez azért
kellemetlen idő, mert mindnyájan vártuk a hosszadalmas őszi esőket,
amelyek nélkül nem lettek volna teljesek az élet örömei. Szükség volt az
esős, csorgó, juhászbunda-szagú őszi napokra, hogy megszokjuk kissé az
otthonülést. Hisz alig egy-két hét előtt még a szőlőket jártuk,
préposthangú nagy üres hordókat gurítottunk le a pincékbe, anyányi
rozsdás kulcsokkal nyitottuk és zártuk a présházat, nagyokat
visszhangzott a táj a napsütéses kakaskukorékolástól vagy jókedvű
fehérnép rikkantásától, aki az almafán hintázott lengő szoknyájában,
telt lábszáraival, hogy az őszi almákat kosárba szedje.
A padlás, amelyen olyan por és csend volt, hogy az ember könnyen
elhihette, hogy éjfélkor itt kilép valaki a tűzfalból és a pince,
amelynek vakságát bolygó gyertyafény, némaságát boros szájízű
pincemesterek döngő hangja, penészszagát boroknak kellemetes savanyú
illata váltotta fel: a padlás és a pince az esős napokon nagy
változásokon mentek keresztül. Ilyenkor csinálták itt a télire való
rendet. Korán eljött az alkonyat, még napvilágnál kellett gyékényre
rakni a télire való almákat, diókat a padláslyuk gyenge világosságánál.
A pincét úgy lezárták estére nagy lakattal, mint valami börtönt,
amelyben nagyon szökhetnékje van egy értékes rabnak. Az esőzés
beláthatatlanul, napokra terjedt. A kutyáknak a bundája átázott, mintha
többé sohasem száradna meg. A gyalogutakat mély sár fedte. Az országuton
tengelyig sülyedt az eltévedtnek látszó utazókocsi. Azért kellett
október közepéig elkészülni minden külső munkával, borbehordással,
gőzmalommal, tanyával, mert őszkor a nyírségi országút csak vándorcigány
ötpengős gebéjének vagy parasztfuvaros nyúzott, bundás, mit sem érő
lovának való. Most már otthon marad addig mindenki, amíg beköszönt a
tél, a hó, a fagy, a szán talpának való országút. Csoroghat tehát az eső
kedvére, a házőrző kuvasz se megy túl a kerítésen, mindenkinek megvan a
tennivalója a házban. Faragómunkák készülnek a színben, káposztát gyalul
a zergetollas tiroli, aki a legnagyobb pontossággal megérkezett az esős
napokra évről-évre, ajtókat, ablakokat reperálják, kályhákat, kürtőket
seprik, friss, tarkán szőtt háziszőnyegekkel vonják be a szobák kőportól
fehérlő pádimentumát, a felfogott esővízbe faszenet tesznek, eljön ideje
a korai lefekvésnek, az újságolvasásnak, a könyvforgatásnak, az
atyafiságos levelezésnek, naplóírásnak, Rocambolenak és más
hatvankötetes regényeknek. Az eső fáradhatatlanul kopogott a háztetőn
éjfélkor vagy hajnalban, mindig nagyon nehezen virradt, mintha elszokott
volna a világ a reggeltől, csak néha akadt látnivaló egy óriási
köpenyeges, hallgatag sapkás utazó alakjában, aki isten tudná milyen
okból vontatta magát a forsponttal a nyírségi országúton. Legfeljebb az
üstfoltozó cigány tévedt be néha a kapun lobogó szemével, ezüstpitykés
mellényével, füstös szakállával és volt nagy mulatságuk az unatkozó,
ázott komondoroknak. Vagy pirosszoknyás, igézően karcsú, csengő-lengő
cigány lány villantotta be a gyujtogató szemét a konyhába, házvégébe és
mindjárt készen volt arra, hogy keresztbevetett lábbal a földre üljön és
hosszadalmasan, jóízűen jövendölgessen. A falusi cigány inkább elbírja a
kopogós-fagyú, csontkemény telet, mint az őszi esőt. Ürge módjára bujik
putrijába, holott minden vágyakozása a szabad levegő, a csavargás, a
céltalan kóborlás.
Ilyen volt a pontosan megérkező ősz a mult században Magyarországon. Én
nagyon szerettem. A köde, a csendje, a szomorúsága, a lemondó unalma,
békésen elterülő alkonyata és mesemondásosan hosszú éjszakája az enyém
volt, az álomtalané, aki a leghosszabb regényeket olvasgattam vagy
álmodtam ez évszakban.
És néha, midőn az eső meg-megállott, mintha szünetet adott volna az
embereknek, hogy az agyukról, a lelkükről eltisztuljon az őszi köd, hogy
kimenjenek a petróleumlámpás-szagú alacsony szobákból a szabadba, hogy
eloszoljon alkonyati szomorúságuk, csendes egykedvűségük, ásító
melankóliájuk, szalmatűzbe néző szemükről lemenjen az őszi füst korma:
nagy csendben, szinte észrevétlenül megállott az eső, a kis lábak,
amelyek a háztetőn kopogtak, elvándoroltak… ilyenkor valahol megszólalt
a házban rekedt tücsök. Hej, hogy haragudott a gazda, amikor rájött,
hogy a tücsök beköltözött a házába! – De én mindig boldog voltam, amikor
szomorú kis pajtásomnak a hangját meghallottam. Bármilyen egyedül
voltam, többé nem voltam árva. Leejtettem a könyvet és fejem hátrahajtva
hallgatóztam a rejtekhelyről hangzó tücsökcirpelésre. Mintha messziről
eljött volna valaki hozzám és azt mondta volna:
– Ne félj, nem felejtettelek el.
A kétlábú tücsök.
A Nyírség, ahol a gyermekkori őszök és az ifjúkori tavaszok elrepültek
felettem, telve volt magányos tücskökkel.
Ez az álmos álmodozó, ködös, szeles, egyhangú vidék nagyon alkalmatos
arra, hogy magányos embereket neveljen, akik félig elvadulva,
eldugaszolva, megecetesedve éldegélik napjaikat. A Nyírség az a hely,
ahol legtovább volt agaruk és vizslakutyájuk a tönkrement gavalléroknak
és ahol mindig-mindig emlékeztek a régi uraságra, elkótyavetyélt
tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó nemességre. Itt mindenki a
multjából akart megélni. Abból, hogy valamikor volt valami az apja vagy
nagyapja. Furcsa, hetyke, legénykedő, virtuskodó Magyarország itt
hortyogott, ásítozott, unatkozott, dologtalankodott, nyomorgott
legtovább. Máshol már beletörődtek az emberek, hogy vége a régi
világnak, dolgozni, tanulni, igyekezni kell, hogy megélhessünk. A
Nyírségben még mindig a követválasztást várták, a takarékpénztár körül
sompolyogtak értéktelen váltókkal, az öregek a fiak házasságától
remélték sorsuk jobbrafordulását, vagy egy százesztendős családi per
eldőltétől. A fantasztikus tervek, légvárak, szépen kicirkalmazott
remények, édesded ábrándok jól kifejlődtek ezen a mocsaras, ködös,
szegényes, kidőlt-bedőlt tájon. Mintha mindenkinek reskontó lett volna
párnája alatt, amelyet egyszer okvetlenül kihúznak. Alig jutott eszébe
valakinek, hogy dolgozni is kellene. Legfeljebb a vármegyét
nyomorították meg, mert hisz az övék volt a megye. Szélmalmok mutogatták
csonka vitorláikat a láthatáron, mint a vármegye régi hatalmát.
Agarászbálokat tartottak, de egyik-másik zsidó birtokosnak jobb agara
volt már, mint az elnöknek. Kártyáztak, ittak, vetélkedtek, cifra kocsin
jártak, hajdut tartottak, párbajoztak, barátkoztak, hangosak voltak a
kurjantásaik, de már mindenki tudta, hogy vége a világnak. Én mindig
nagyon szerettem őket vadászkalapjaikban, macskanadrágjaikban,
vadmagyarságukban. Csak el, el erről a ködös, életúnt és fontoskodó,
szomorú és hencegő tájról, bár ifjúkoromban többször megmutattam, hogy
van olyan kemény öklöm, mint bármelyiknek közöttük. Tizenhatesztendős
koromban nehéz kardokkal, derékig mezítelenül párbajoztam a
huszárlaktanyában s nem is csodálkoztam, hogy ép bőrrel menekültem. (Bár
eljöttem közülük, hogy csak álmomban járjak vissza, legfeljebb az apám
sírját látogattam meg néha, sokáig nem tudtam elhagyni virtusaikat,
vakmerőségüket, attakírozásukat, lógós szomorúságukat.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A városban még nádasházak voltak, amelyekben kis ablakok mögött epedő
fiatal nők, mániákus vénasszonyok, bogarászó, elgondolkozó öregemberek
laktak. S bár köztük éltem, sohasem tudhattam meg, hogy mit csinálnak a
vályogfalak mögött. Az úri hölgyeket többnyire csak vasárnap lehetett
látni az utcán; de néha estefelé is elsuhantak a házak mentén, amint
látogatóba jártak egymáshoz. Ilyenkor nem volt szokás kalapot tenni,
többnyire csak kendőt borítottak a fejükre, nem felejtették otthon a
kézilámpást, osontak, halkan fecsegtek, vigyázva nevetgéltek,
illedelmesek voltak, csak a kaput csapták be nagy zajjal, mintha
végtelenül megörültek volna, hogy végtére hazaérkeztek. A szívbajos
öregemberek, az álomtalan betegek, a könyvforgató szomorúak az ablakaik
mögött mit sem hallhattak a lábujjhegyen járó kisvárosi estéből. A sarki
fűszeres ajtóján csörgött néha a csengő, mint a messze kalandozó élet.
Az ablakok le voltak függönyözve, soha egyetlen lámpavilágot nem láttam
a házakban, midőn éjszaka néha egymagamban bolyongtam. Sehol egy hang,
sehol egy panasz, se sírás, se nevetés… Itt mindenki aludt, tán mert
mindenki boldog volt? Istenem, hányszor jártam éjféltájban a kisvárosi
utcákat, a nádtetős, girbegurba, gödrös, akácos, hosszant-hosszant alvó
utcákat és sohasem találkoztam senkivel! A lépéseim kopogását egyedül
hallgattam, a fütyürészésemre nem felelt senki, a vágyaim felé nem nyúl
ki fehér leánykéz az ablakocskából, kisajtó nem nyikordult a kerten,
hogy lopott csókkal megajándékozzon valaki. Magamban voltam, magamnak
gondoltam mindenféle gyönyöröket, szívringatókat, elandalítókat.
Én voltam a tücsök.
És mindenki tücsök volt körülöttem, mert mindenki magának élt.
Hosszú, hosszú kíváncsi estéken hányszor jártam be a várost, hogy
valamit észrevehessek e nyírségi nagyfalu éjszakájából! Csak egyetlen
éjszakai regényt láthassak, amelyekről a szép színdarabok szólnak,
költők énekelnek! Egy érzelmes hangot szerettem volna felfogni a
nyíregyházi éjszakákból. Legfeljebb részeg emberrel találkoztam a 3
Rózsa táján, aki öklendezve szidta a feketeszakállú Frid borát. A
tornyok csodálatos nyugalommal nézegették az alant elterülő házakat,
udvarokat, mintha bizonyosak lehettek volna arról, hogy odalent nem
történhetik semmi rendellenesség. Mindenki ágyában van, a részeg ember
is hazavergődik, nagyot csattan a kapu a háta mögött, a Kocsma-csillag
egyedül marad az égen, idelent kialszik az utolsó világosság is a
csárdásleány pacsuli-illatú rossz kis szobájában.
A cigányok hegedűkkel hazafelé bandukolnak a szűk Holló-utcán, mint
dologtalan kísértetek. A Veres Lámpásnál egymás között huszonegyest
kártyáznak a leányok. Huray ügyvéd úrra nem vár a taligás a hársfa
előtt, Kálnay László döngő, recsegő, rikkantó hangja nem veri fel a
Mátyánszky-féle vendéglőt, ahol Dálnoki Gaál Gyula nyugalmazott
színésszel vitázott, kérkedett, gorombáskodott, kibékült s véle nagyokat
ivott, alszik Csapkay Gyula, a vaskereskedő. A gyaluforgácsos serházak,
a gyanus kis kávéházak: a Betyár, a Vörös Tehén, a Zabolch vezér oly
csendesek, mintha már elrepült volna felettük az a húsz esztendő, amely
alatt a régi híres korhelyek a kocsmából a temetőbe vándoroltak. Mintha
már mind megöregedtek volna a kaszírnők, akik kegyeiket szívesen
osztogatták, dalt tudtak, csókot adtak… vajjon hová lettek?
Egyedül barangoltam az őszi éjszakában, mint egy eltévedt vándorló.
Szerettem volna szerelmessé tenni magamat? De kibe? A kantinos
kisasszonyba tán, aki rám se nézett? Valamelyik zsidó kisasszonyba, kit
nem ismertem? Az alispánnéba, aki után olyan sóvárogva néztem (a
gömbölydedségére), mint azóta sem nőre?
Magányos tücsök voltam.
Csak jönne valaki, akivel néhány szót válthatnék. Ó, siralmas, alvó,
szomorú kisváros!
A szerelmes tücsök.
A nagyapám negyven szivart szívott el napjában, meg is halt csaknem
százesztendős korában. De kocsmába nem járt, inkább a cselédszobák körül
settenkedett. S nem minden siker nélkül. A katonás, nyalka,
keménytekintetű öreg úr, aki még nógrádi kiejtéssel beszélt magyarul:
nem kis eredményeket mondhatott magáénak a fiatal nőszemélyek körül.
Magam is ösmertem azt a fiatalos, kellemetes leányasszonyt, aki három
generációt boldogított szívével.
Így: egyszerre szerette nagyatyámat, atyámat s engem. Hárman udvaroltunk
neki egyszerre s azt hiszem, mind a hármunkat szeretett.
Úrihölgy volt. Jellának hívták, francia nyelvre, illemre, táncra,
zongorára tanította a városka fiatal hölgyeit. Nagyatyám bizonyára a
copfos növendékleányok iránt sem mutatott ellenszenvet, de itt meg
kellett elégedni Jellával.
Fene féltékeny volt.
Nagyatyám szegény volt, mint a templom egere, bár gavallérságában ezt
sohasem mutatta. Szép szavakon, ritka bókokon, finom udvarlásokon kívül
nem igen lephette meg egyébbel a hölgyeket.
Atyámnak erszényében ezerforintos bankók voltak, bár férfiasságban és
úriasságban sem maradt el nagyatyám mögött.
Én tizenhat esztendős voltam s költőnek készülődtem.
Jellának egy felejthetetlen napja volt. Egy vasárnapi dél, mikor is
hárman együtt kísértük őt haza a templomból nádfödeles házáig. Hárman
csókoltunk neki kezet a kapuban. Jella mindig büszke volt erre a napra,
de nem így atyám, aki rátarti, gőgös ember volt és ezentúl ugyancsak
megválogatta az alkalmakat. Jella leginkább irodájában szokta felkeresni
őt az alkonyati órákban. Atyám sohasem járt Jella házához.
De azon a vasárnapon az utcákon kísértük Jellát, amely utcák messzire és
sárosan nyúltak el, mint a hétköznapi élet; ákácfélékkel voltak
szegélyezve, amelyeket többnyire piros, hideg, szeles tavaszi
alkonyatokon ültettek, midőn valaki született a háznál és az ákác együtt
növekedett a gyerekkel, amíg el nem hagyta; és ezek az utcák mind a
temetőben végződtek. A Szent Mihály-temető, a Morgó-temető, a
Vasúti-temető elrakosgatták a maguk utcáiból az elnyűtt, elfáradt
lakosokat. Jött egy kis szél, befujt a padláslyukon, meglóbálta a régi
csizmákat, száraz vadásztarisznyákat, felszárította az utat a temetőig,
amelyen a kiszemelt öregembert el kell kísérni. Így mentek el nagyon
sokan a szomszédaink, ismerőseink közül. Ezért nagyapám mindig komoran s
bozontos szemöldökét összeráncolva, haragtartóan nézett a temetők felé
és nem mert köhinteni, krákogni, amit pedig szeretett. (Atyámnak
ezidőtájt csak a mesteremberek számlái okoztak némi gondot a temetővel
kapcsolatban. Nagyanyám, miután elvált nagyatyámtól, temetőlátogató lett
és mindig talált valami javítani valót a családi sírbolton, ahol alig
ismert, alig látott testvéreim is aludtak. Szegény atyámnak sejtelme nem
lehetett arról, hogy hármunk közül – megtermett, életerős emberek
voltunk – ő legszálasabb, legkomolyabb, legrendesebb és legvigyázatosabb
megy el elsőnek a Morgó-temetőbe.)
Nagyatyám kissé már lehajtotta sörtés, kerek, törökös fejét. Különböző
öreges sajátságai is voltak. Dohogva káromkodott, ha erre a legkisebb
alkalma nyilt. Abban az időben azt mondták a káromkodó emberekre, hogy
katonás magatartásúak. Nos, nagyatyám valóban honvédkapitány volt 48-ban
és a komáromi sáncokon a menyecskéket táncoltatta, amikor a német
ágyúzott. Mintha egyebet sem tett volna a szabadságharcban: mindig csak
táncolt darázsderekú, riszáló, hevült kebelű honleányokkal a bástyán, –
nem sokat beszélt különben a hadjáratról. Találkoztam öregasszonyokkal,
akik így látták még mindig őt a hatvanesztendős, dohányszitaarcú, szürke
bajuszú, de választékos ruházatú öreget. Trombitaalakú kézelői, fehér
mellényei, karcsú kabátjai, gombos cipői, struflis nadrágjai kellő
hatással voltak a nőkre. Nagyanyám, aki körülbelül negyvenesztendős
korában vált el tőle (féltékenységszülte felháborodásában), élete végéig
bolond, szerelmes rajongója maradt a férfiúnak, akit a családi körben:
_a gróf_ néven mindenféle rossznak elmondtak.
A _gróf_ köhintett és ifjú gazdasszonyával, egy Stuart Mária külsejű
pórleánnyal a város másik végébe költözött, meghagyván a sárga kúriában
elvált feleségét s unokáit. Csupán a családi címert vitte el magával a
megúnt hajlékból. Ez pléhtáblára volt föstve: pelikán, amely önvérével
táplálja fiókjait. Csillagok, kardot tartó kéz, ötágú korona a címerben,
amely jelvényeknek megvolt a maguk jelentősége, amiről nagyatyám
levelezést folytatott Nagy Ivánnal, a nógrádi levéltárossal. (Nekünk is
volt családi pörünk, mint a legtöbb magyar familiának. A Bibics-féle
milliókat szándékoztunk visszaperelni Arad városától. Ezért lett
nagyatyám s atyám is ügyvéd; ugyancsak fiskálist szándékoztak nevelni
belőlem is. Téli estéken, szél és tűz zúgása mellett megjelentek a
Bibics-milliók, amelyek után a _grófnak_ csak a kezét kellene
kinyújtani. De a gróf még vár a perrel. Nagy Ivánnal levelez. S egyik
esztendő múlt a másik után.)
Az ifjú gazdasszony, akinek vöröses hajába, fehér húsába, piros
sláfrokjába, görögdinnye-ajkába távolról magam is szerelmes voltam, mint
a legtöbb kívánatos nőbe szokott a tizenhatesztendős ifjú, – nem nagyon
gátolta nagyatyámat, hogy más nők után is „kivesse a hurkot“ (mint
mondani szokta). Igaz, hogy ezért messzire hangzó veszekedések és
verekedések voltak a címerrel ékesített nádasházban. Stuart Mária
visítását, nagyatyám basszusát a távolabbi szomszédok is hallhatták.
Edény tört, – még hetven esztendős korában is; egy csésze törött
darabkáival volt telve a szobája, midőn névnapján unokái tisztelgését
fogadta.
– Bizonyisten, bolond ez az asszony! – szólt röviden és elharapta a
szivar végét, hogy pattant egészséges foga.
Ámde e nagyszabású veszekedések sem gátolták nagyatyámat, hogy
szerelmeit minél gyakrabban felkeresse. A galambmellű és kékbajuszkájú
Fánika, a dohánytőzsdében, valamint a ropogós, derekas, kívánatos
Sternné csaknem mindennap láthatták nagyatyám deres bajszát. Nem
panaszképpen mondom, hisz magam is próbáltam egyet-mást az életben: úgy
sohasem láttam mosolyogni nőket, mint nagyatyámra ragyogtak fel Fánika,
Sternné és mások, akikre már nem igen emlékszem. Fánika és Sternné éppen
eléggé foglalkoztatták ifjúkori fantáziámat, s irígyen gondoltam
nagyatyámra, aki bizalmaskodva közeledett e nőkhöz s azok nem haragudtak
reá. Általában minden nővel úgy bánt, mintha legalább is a szeretője
lett volna. Megtapogatta, megsimogatta, megveregette őket. A fiatalokat
tegezte.
A szemükbe nézett és olyan hangon beszélt velük, mintha mindig a
legtitkosabb dolgokról volna szó. A nők arca felhevült, zavartan
felelgettek, lesütötték a szemüket, láthatólag védekeztek nagyatyám
szavai ellen… (Be sokszor lestem messziről a kalászhajú Sternnét, amint
sokatmondó, keleties szemeivel a bolt setétjében nagyatyámra hallgatott!
Vajjon hová lettek azok a különös, varázsló szavak, amelyeket ez a
dohogó, portorikó-szagú, káromkodó öreg honvéd a nőknek osztogatott,
hogy elbűvölve hallgatták? Legalább ezeket a csodatevő szavakat hagyta
volna nekem örökségbe, midőn százesztendős korában meghalt, miután
Stuart Máriával halálos ágyán házasságot kötött!)
Ám térjünk vissza Jellához, ahol egykor hárman ütöttük a vasat.
Nagyatyám (atyám jelenlétében) szokás szerint öregesen dohogott. Szidott
valakit, mint a bokrot.
Én tanulmányaimról referáltam Jellának. Míg atyám mindig szótlan,
büszke, megvető maradt.
De Jella boldog volt.
Nem tudom, hogy mennyit adott volna a lelkiüdvösségéből, ha az egész
város a Szent Mihály-utcára tódul s mindenki a két szemével látja,
hogyan udvarol három generáció egyszerre az okos nőnek.
Egyébként Jella olyan volt, mintha lovarnőiruhát, rugalmas trikót,
repkedő szoknyácskát viselt volna valódi ruházata alatt.
Huray László ügyvéd úr hajtatott taligáján (bizonyosan a „Kiskorona“
nevű sörházba), Jella alig várta, hogy elfogadja a korhely fiskális
köszönését, mint egy királynő, aki jobbágyai hódolatát fogadja.
(Pedig Huray ügyvéd úr alatt leszakadt az ágy…)
Egyéb nem is történt vele életében. Minden dolga elfelejtődött tán, ha
neve szőnyegre került, csak a leszakadt ágyra emlékeztek az emberek; tán
azért nem is kapott feleséget.
A Hársfában történt ez, ama városvégi fogadóban, ahol legjobban tudtak
főzni a kocsin utazóknak, vásárosoknak, kupeceknek. Valami olyan különös
jó szaga volt a Hársfa konyhájának, hogy utas ember élete végéig nem
felejtette el. Ha tíz esztendő mulva jött vissza a Hársfába, akkor is
emlékezett az orra arra a pompás illatra, amely itt egykor várta. Mintha
éjjel-nappal lacipecsenyét sütöttek volna a tűzhelyen, fiatal hagymát
ennének az ajtó mellett bicskáikkal a kupecek, a cipót reggel vették ki
a kemencéből és a piros borban játszik a napsugár. A Hársfa volt Huray
uram tanyája, itt töltötte el életének nagy részét, a csárdás mondta el
neki: mit olvasott a Journalban s a Nyírvidékben, a csárdásné, hogy mit
beszélnek a piacon… Idővel saját szobája is volt a Hársfában. Igaz, hogy
közel a háztetőhöz, majdnem a padláson, ahol annyi bolha volt, mint
Falstaff fogadójában, az őszi eső befolyt egy lyukon a köddel együtt, a
szél koncertet tartott, mint megőrült muzsikus, – de Huray ügyvéd úrnak
ez egészen mindegy volt, mert ő Hársfabeli szobácskáját már csak
olyankor fogadta el, amikor, mint mondani szokták: Hekuba volt neki az
egész világ. Itt feküdt napokig Huray tekintetes úr (aki különben
szikár, asszonyszemnek tetsző, legényes figura volt, sovány, mint a
nyírségi agár és a zöld nyakkendőket összevásárolta a városban) és
csaknem kicsirázott, szakállt eresztett, a konyhából felszállongó
ételillatokat szagolgatta, lutriszámokat álmodott, a csárdásnéval
játszadozott, sőt peresfeleket is fogadott, ha nagyon sürgős volt ügyük.
Egyszer meghízott itt az ágyban fekve, hogy nem ment fel rá a nadrág. Új
nadrágot kellett varratni, hogy hazamehessen végre a Hársfából.
E különös férfiúval történt aztán, hogy este korábban fektették le, mint
arra megérett. Nyugtalankodva forgolódott rozoga ágyában, dörömbözött,
káromkodott, – míg egyszerre leszakadt vele az ágy s a pádimentum. A
földszinten találta magát a vendégszobában, ahová éppen nászutasokat
kvártélyozott a fogadós. Huray ügyvéd úr a nászutasokra zuhant s erről
lett nevezetes további életében, amely nemsokára bevégződött.
Jella nem mulasztotta el, hogy az összes üdvözléseket zsebrevágja a
hosszú Szent Mihály-utcában. Mint jól nevelt úrileányhoz illik:
öregasszonyoknak előre köszönt. Mindenkit ismert. Barátságos volt a
sáros kuvaszokhoz, amelyek a kapuk előtt tanyáztak. A félszemű Adolfnak,
a helybeli cselédszerzőnek végtelen grandezzával bólintott.
Jella körülbelül harmincesztendős volt ekkor. Inkább fiatal asszonyhoz
hasonlított, mint leányhoz. Hervadt és édes volt, mint a szőlő, amely a
tőkén felejtődött. Arca itt-ott piros volt, mint a dércsípte ecetvirág.
A haja mindig nedves a fésülködéstől. Olyan hangosan nevetett, mint egy
vidéki primadonna. A szemével sok huncutságot tudott és emberismerettel,
tréfával, humorral volt telve a szája. Száz meg száz története volt vén
emberekről, akik utána koptatták a lábukat a Szent Mihály-utcán. De ő
csak nagyatyámat szerette…
S néha engem. A temetőben.
A vidéki városban Jella volt a nagyvilági raffinéria, a hölgyi kacérság
(amelyről a regényekben olvastunk), a beillatszeresített báj és a csengő
humor. Ő olvasta Kiss József hetilapját: A Hét-et, a francia divatlapot
tőle kérték kölcsön, zongoráján játszotta a legújabb zenedarabokat,
emlékkönyvében mindazok a művészek s írók hagytak sorokat, akik valaha a
városban megfordultak. Babérkoszorúk, emlékek, fotográfiák voltak
szobájában. Rudnyánszky Gyula verseskönyvére húsz előfizetőt gyűjtött,
sajnos, a költő elfelejtette megküldeni a könyveket, amiért Jella évekig
levelezett a szórakozott poétával.
Hogyan szeretett Jella?
Borpiros őszi délutánokon megengedte, hogy a temetőbe kísérjem, ahol
hozzátartozói feküdtek a magas, sóhajtó ákácok alatt, amelyeknek kopasz
galyain nagyon szerettek hintázni a varjak a felszélben. A János bácsik,
Milka nénik, Rozik és a többiek homokkővel, vagy márvánnyal megjelölt
halmok alatt nyújtózkodtak, emlékezetesen zörögtek a száraz falevelek és
lehullott ágak a gyalogösvényen, a bokrok kopaszodó, tüskés gallyai
összeborultak, egymásba kapaszkodtak, mintha az utat védelmeznék, amely
a minden titkok megértéséhez vezet. A nap lemenőben volt a szélmalom
mögött s a temetőben nem volt látogató, a koszorúk elhervadtak, mint
otthon az emlékezés, árny- és ködlovagok nyargalásztak a messziségben, a
lutheránus torony nagyon távolra látszott innen, mintha az egész életet
a legnagyobb messziségből lehetne látni innen a Szent Mihály-temetőből.
Jella két gombot kinyitott feszes, bársonyos lovarnői derekán,
közvetlenül a szíve felett s megengedte, hogy keble havát megharapjam.
Lehúnyta a szemét, arca elváltozott. Letérdepeltem és ő mellém guggolt…
De a harmadik gomb kinyitása ellen erős kezével tiltakozott. Szomorúan
mentünk haza a bealkonyodott temetőből.
Holdas éjjeleken a kertre néztem s azon gondolkoztam: vajjon Jella
ugyanannyit megenged a nagyatyámnak is?
Sohasem jöhettem tisztába a lelkes, szentimentális, tréfás, érzelmes
hölggyel, aki nem panaszkodott senkinek szenvedéseiről. Gyermekként bánt
velem. Sokkal erősebb volt, mint én.
A tücsök szomorkodik.
Talán már mondtam is, hogy nagyon szerettem az őszi estéket, amikor
szomorkodni lehetett?
Gyermekkoromnak egy részét nagyanyámnál töltöttem, aki a legnyugodtabb
asszony volt, kit valaha ismertem. Elvált férjétől, akit halálosan
szeretett, meghalt egy fia, akiért csaknem mindenét feláldozta, hogy
bolondos, korán végződő, katonatiszti életében kellően támogassa;
egyedül volt s mozdulatlan arccal kötögetett az ablaknál, késő vénségéig
vállfűzőt viselt, alig állott szóba az emberekkel, Párisból hozatta a
ruháit s majdnem mindig egyedül volt. Általában senkit sem szeretett (az
elvált férjén kívül, de azt rajongva, mint egy cseléd vagy egy szent),
közömbös volt neki élet és halál, az emlékezőtehetsége megállott a
48-iki forradalom eseményeinél, azóta – mióta a gróf a sáncokon táncolt
– nem történt érdemleges esemény a világon.
E szótlan, büszke, boldogtalan öregasszony mellett töltöttem
gyermekéveim egy részét.
Két szobája volt.
Az egyik szalon, amelynél különbet azóta sem láttam. Királyok házába
illő bútorzat volt a meglehetős alacsony szobában. Aranypiros fotelek,
indiai kendők, kázsmírok, selymek a székeken. A falakon híres hollandi
festők olajfestményei. Rembrandt és mások függtek a vidéki ház falán.
Majd tájkép, amelyen olyan messzire lehetett látni, mint az élet. Fára
festett képek, amelyeknek értékét senki sem tudta, mert nagyanyám
hallgatott. A díványon heverésztem s órákig néztem egy erdei
találkozást: cigányok és olasz csendőrök között. Tűz piroslott,
cigánylány szoknyája világított, öreg cigány szeme fénylett, csendőr
csizmája s ruházata imponált, vándorkocsi ponyvája alól kidugta fejét
egy boglyas gyermek és ujját szopogatva nézte az erdei vallatást.
A falakat mind elborították a nagyszerű olajfestmények. A sarokban
embernyi kínai vázák az elmaradhatatlan fácántollal és száraz virággal.
A legfőbb helyen egy halott gyermek fotográfiája, Jeney és társától, a
fotográfia alatt reszketeg vonásokkal egy évszám. Ez volt Ilonka,
nagyanyám utolsó gyermeke, aki korán meghalt.
A puffadt, mozdulatlan arcocska a halotti párnán, a félig lezárt
szempillák a merev szemekkel, a halál: amely e fotográfiáról hidegedett,
még ma is eszembe van, míg Rembrandt-tollas, fátyolos, lengő
asszonyalakját elfelejtettem. – Ez a szalon csupán vaskályhával volt
fűthető, ugyanezért nagyanyám télen szívesebben üldögélt a szomszédos
kis szobában, ahol meleg, búbos, falusias kemence volt, telve sok-sok
lánggal, piros színnel, kékséggel, zölddel, amelyet sokáig lehetett
látni az eloltott lámpa felett a hosszú éjszakában. A szoba mennyezetére
vetődtek a lángok árnyékai és ott nagy álarcosbált rendeztek este és
setét hajnalban. Fekhelyemről lehúnyó, álmodozó szemmel néztem a
végtelen táncot, míg valahol, valamerre, talán a falban, valaki mindig
egy cigányos, bús románcot fütyült. Mindig ugyanazt a melódiát, de csak
két-három taktust… Aztán elhallgatott. Mi nem sokat törődtünk vele, mert
egyébként nem alkalmatlankodott a kísértet.
Nagyanyám többnyire álmatlanul feküdt az ágyban, míg én egy kis
törökdíványon gyorsan elaludtam. Bár egy fiatal cselédleány kuporgott a
lábamnál, közel a kemencéhez, aki télen s ősszel ott aludt tarka
rokolyája alá vont meztelen lábával, édesdeden, mozdulatlanul, mint a
kenyér, álmában néha mélyen sóhajtott és mezítelen karjaival a levegőt
ölelte át. Aztán egypár sírósat nyögött, mint a madár füttyent az erdőn,
fekvést változtatott s tovább aludt. Juliskának hívták s a nagykállói
börtönigazgatónak volt a leánya. Valami rossz fát tett a tűzre, azért
kellett szolgálatba lépnie. Kancsi volt, de bőre fehér mint a
kisasszonyoké. Néha észrevettem, hogy hosszadalmasan rajtam felejti a
hibás szemét, amelyet nem tudott mindjárt levenni rólam, bár tekintetem
már ott függött keresztbenéző szemén. Elvörösödött, mint a láng.
És tovább foltozott a függőlámpa alatt, hol nagyanyám példátlan
komolysággal olvasta újságját, amelyet este hozott a postás, hidegen,
esőtől nedvesen, míg én regényeimet bujtam. – Néha elővettük Petőfi
díszkiadását és a rövidebb verseket felolvastam nagyanyámnak és
Juliskának. A hosszabbakhoz nem volt szabad hozzáfogni, mert úgyis
lefekszünk addig, mielőtt a végére érnénk. Juliska ilyenkor nem merte
fölemelni a szemét, csak lángba borult arca árulta el, hogy hallja s
megérti a verseket.
Nem sokat törődtem vele, mert akkoriban az volt a foglalkozásom, hogy
szomorú legyek.
Még mindig jobban kedveltem a fagyos, őszi fákat, mint a nőket. A
mezőket, amelyeken úgy közelgett a köd, mint egy északi regényben a
melankólia. A tarka-barka cinkéket, amelyek az első hóval, a hideggel
megérkeztek az erdőkből a kertekbe és itt csodálatos tréfáikat
elfütyölgették. A sármányt, amely aranyos mellénykéjében sütkérezett a
jeges országúton, a varjakat, amelyek a fa tetejéről kiáltoztak az
ismeretlen nyelven, a friss hó orgonavirágaival bevont fákat, a mélyen
alvó zöldséges-vermeket, a meggyfán pirosló cinkefogó tököt, a fénylő,
iskolakerülő reggelt és a leguggoló alkonyatot, amely a füzesben
letelepedett parasztasszony módjára. Sistergett, sustorgott az új bor a
pincében, susogott a szél a fagallyak között, sziszegett a setétség,
amely az ereszről ereszkedett alá, sóhajtott valaki a padláson: mintha
egy óriásnő borította volna a szoknyáját a világra, midőn bealkonyodott.
A malom hallgatott, megállni látszék a patak, a füst láthatatlanná
válott a kéményeken, az udvar idegen szellemeké lett, akik a setétségben
bizonyosan megtelepedtek itt, mint vándorlók! Hányszor csodálkoztam
Andráson, aki kézilámpásával nyugodtan végigment a setét udvaron és
sohasem tért vissza azzal a hírrel, hogy valamely különösséget
felfedezett volna az áthatatlan, vastag setétségben!
De Juliska éppen úgy félt, mint én, amint este lett a ház körül.
Ismétlem, hogy csupán otthon féltem én is, a négy fal között. Ha künn az
utcán, akár a temetőkertben, vagy szabad mezőn lepett meg a setét:
eszembe se jutott, hogy féljek valamitől. De otthon, midőn az udvarház
ablakából rám meredt az éj, gyorsan zártam be a fatáblákat.
Juliska a kályha mellett ült és mindig talált valamely tennivalót! Mily
barátságossá tette az estét az ő tengerireszelése! Kis széken ült,
amelynek egyik oldalában kés volt. A lehántott, lemorzsolt
tengericsutkákat a tűzre vetette és a tűz a kemencéből ilyenkor mindig
biztatólag, bátorítólag, sőt szeretettel nézett ki. A lemorzsolt
tengerit majd megeszik a malacok és a hízókat a tűz elégeti, megsüti
nekünk. Így élünk.
Jó, egészséges illat volt a szobában, mert Juliska mindig hozott valamit
magával, ami a mezők szagát ébresztette képzeletünkben. A nagyarcú
napraforgó magvait ügyesen hámozta, majd kendert font, fehérruhát
varrogatott. Oly illedelmes és hallgatag volt, mint egy jó kis szellem,
aki mindenképpen a háziak kedvében akar járni. Sohasem álmosodott el,
mindig vigyázott az ibrikre, amelyben kávé vagy tea melegedett,
hangtalanul ette meg vacsoráját, szelíden és barnán nézett, nagyanyám
parancsait örömmel teljesítette, azt hiszem, leginkább akkor volt
legfürgébb, midőn nyolc óra felé az ágyakat kellett felvetnie. A
párnákat oly szeretettel paskolta, mintha azok is az ő gyermekei lettek
volna, mint a köcsögök és fazekak, csészék, amelyeket különösen
szeretett s tisztán tartott, mint a kis babát.