Szemfira.
Oh, mondd barátom, bánod-e már
Hogy mindent elvetél magadtól?
Aleko.
Hát mit vetettem el?
Szemfira.
Nem értesz engemet talán?
Az emberek honát: a várost.
Aleko.
Mit bánnék rajta? – Oh, ha tudnád
Képzelni a nagy városoknak
Nyomasztó rabbátartó kényszerét!
A hol csoportban elfalazva
Az emberek egy reggelen sem
Szihatják a szabad leget
S a pázsit tavaszillatát.
Szégyenli e nép a szerelmet is.
Szabadságát eladja ez galádul,
Bálvány előtt fejét a porba hajtja
S koldul magának pénzt és lánczokat.
Hát mit veték el? Aggodalmakat,
Az áruló barátokat,
Előitéletek nyomását,
Egymást kitúró tömeget;
S tán szégyenteljes ragyogást.
Szemfira.
De ám ott fényes palotákban,
Tarkára szőtt pokrócz között
Mulatságokat ünnepelnek.
S a lányok czifrán járnak ott.
Aleko.
Veszszen a város ünnepélye,
Hol nincs öröm, se szeretet!
Hát a leányok?… Minden ékszer,
Gyöngy, párta nélkül, mindazoknál
Százszorta szebb vagy te magad! –
Maradj te drága lélek, a milyen vagy.
Nekem csak egy kivánatom:
Veled megosztani szerelmem
S magam választott számüzésem.
Öreg.
Hiszen szeretsz minket, szeretsz.
Pedig gazdag népek között születtél. –
De nem mindig jó a szabadság
Annak, ki el van kényeztetve már.
Van nékünk egy régi mesénk.
«Elűzve a császárja által,
Közénk került a dél fia
(Nevét tudtam is valaha:
Nehéz volt, biz elfeledém.)
Öreg legény volt a fiú már,
De a lelke még fiatal.
Tudott versekben énekelni.[5]
Olyan volt hangja, mint a csermely.
Szerette őt mindenki itt.
Itt a Dunaparton lakott.
Békében élt az emberekkel,
Kik a meséin jól mulattak.
De gyenge volt, s gyámoltalan,
Mikép egy gyermek, semmihez
Nem értett, a miből megéljen.
Idegen emberek vadásztak
Számára és fogtak halat,
S mikor befagyott a folyam
S zúgott a téli förgeteg,
Beburkolák a szent apókát
Jó bundabőrrel, hogy ne fázzék.
Soha nem szokta azt meg ő,
Az élet ilyen nyomorát.
Sápadtan és kiaszva, szerteszét
Lézengett és panaszkodott,
Hogy Isten őt sulyosan bünteti,
Pedig nem vétett oly nagyot.
És várta, hogy megszabaduljon
S mindig mogorvább, mérgesebb lett,
S a parton járva könyezett,
Keservesen siratva otthonát.
Aztán még haldokolva is
Azt kérte, kedves délhonába
Küldjék kiszenvedt csontjait.
Mert még halottan sem találná
Nyugalmát itt e föld alatt.
Aleko.
Óh büszke Róma, fiaidnak
Ez lett a sorsa. A dalnoknak is,
Ki a szerelem és az istenek
Felkent nagy énekese volt.
S mi a te nagy hired most?
Sirbolti viszhang, szóbeszéd.
Mig a dalnok dicsőitése
A czigány dalban él tovább,
A füstös ponyvasátorok alatt.»