Miként a gondtalan madár,
A számüzött menekülő
Nem ismer csendes nyugvó fészket.
Nem tartozik már senkihez.
Mindegy az út: fel, vagy alá,
Ott alszik, hol az éj eléri.
Ha megvirradt, úgy éli át,
Hogy Isten adja, a napot.
Világ zaja meg nem zavarja
Az ő lelkének mély nyugalmát,
A bűbájos dicsőség csillaga
Egykor felé is ragyogott,
Csábítva; – őt is csalogatta
A dobzódás, a kényelem, –
Az ő fejét is fenyegette
Az elvonuló zivatar. –
De mit törődött ő ezekkel?
Verőfénynyel, vagy zivatarral? –
Ő él daczolva végzetével
S tagadva a sorsnak hatalmát.
Vaksorsnak az ember fölött!
De jaj! hogy játszik lelkivel
A szenvedély. Hogy főnek, forrnak
Keblében kinzó habjai!
Elaltatád őt? Ah, megint
Fölébred az; várhatsz reá.