Két év folyt már le. A czigányok
Csoportja egyre vándorolt,
S békét, tanyát talált mindenhol,
Miként előbb, úgy mostan is.
Aléko, oly szabad, mikép ők,
A mivelt világ lánczait
Megvetve, vándorol velük,
Gond nélkül és bánattalan.
Olyan lesz, mint a többi, a család.
Nem gondol a multakra vissza többé.
Megszokta a czigányvilágot,
A rongyos sátoréletet,
A renyheségnek mámorát,
Szegény czigánynyelv szólamát;
A barlangból elszoktatott
Medvével osztja fekhelyét.
Azt szokta tánczoltatni ő
A moldvai kastélyok udvarán
S bömbölteti a nép előtt,
Mely fél, s röhög a tánczain.
Mig az öreg, botjára dülve
A csörgős dobot püföli,
Addig Aleko énekel
S Szemfira a bámész paraszt közt
Czintálba rézpénzt szedni jár.
Elesteledve mind a hárman
A főtt málépuliszkát
Körül ülik,
Melynek tövét nem ők kapálták.
Elalszik a vén: csend leszen,
És a sátor alatt sötét.