Krizsanovszkinak nagyon igaza volt, a mikor azt mondá, hogy a
lengyeleknek semmi okuk sincs a maguk sorsát az orosz szabadságharczosok
terveibe beilleszteni.
A lengyel népnek nem kellett már azt magyarázni, hogy mi az a
Constitutio?
Hanem az is igaz, hogy a lengyelekre nézve Constantin felesége csaknem
az volt, a mi a Constitutio. Ő volt rájuk nézve a gondviselés. A minden
rosszat jóvá tevő, a haragszelidítő, büntetéselfordító, az áldástervező
gondviselés.
A hirhedett «nyepozvolim» (nem akarom!) nem fordította meg annyiszor a
lengyel királyok akaratát, mint az alkirályét ez a szelid szó: «én így
szeretném».
Mikor aztán meg volt érve az idő és alkalom, rendbe volt szedve a
szükséges erő, akkor egyszer teljes, országrendítő hatalmában állt föl
az egész nemzet. Öt hónapra X-ik Károly futamodása után Párisból.
Egy éjjel a lengyel ifjak betörtek a Belvedere kapuján s egész a
nagyherczeg hálószobájáig hatoltak fegyveres kézzel.
De előbb Johanna szobáján kellett keresztül törniök.
A nő fölriadt álmából, mikor már a tőrök a szive fölé voltak emelve:
«egy hangot se ejts!»
– Mit! kiálta fel a hölgy. A lengyel orgyilokhoz nyult! Gyalázat!
S azzal félrecsapva a fölemelt tőrt, kiugrott az ágya tulsó felén, s
átrohant a férje szobájába. Meg sem érezte, hogy egy tőrszúrás a hátába
hatolt. A szőnyegajtót, melyen át menekült, hirtelen bereteszelé, s
azzal a mélyen alvó alkirályhoz futott:
– Ébredj! Ránk törtek.
– Mit? Orgyilkosok? kiált az alkirály, fegyvereihez kapva.
– Nem orgyilkosok! szólt a nő, büszkén palástolva szégyenét. Hanem
szabadsághősök. A lengyel nép föltámadt ellened. Menekülj.
– Mit? A lengyel nép föltámadt? S te, a lengyel leány, nem a néped mellé
állsz, hanem engemet védsz? Csoda ez!
– Férjem. Szeretlek. Megszabadítalak.
Azzal a férje szobájában egy szögletben megnyomva egy rugót, feltárta a
rejteket, a min keresztül az ősz Krizsanovszki odajárt hozzá, s a miről
Constantinnak tudomása sem volt.
– Siessünk. Ez a lépcső a kertajtóhoz vezet.
A szőnyegajtó vassal volt bélelve, a megrohanók nem birták azt betörni.
Johanna is hirtelen öltönyt kapott magára s eltitkolá, hogy meg van
sebesülve.
Sietve vitte kézen fogva férjét az ismerős rejteken át a kerti alagut
ajtajáig.
Meg voltak menekülve, de csak rövid időre.
A közel Varsóból áthangzott a félrevert harangok kongása. Ott a fölkelés
már diadalmaskodott.
A Lazienka falán kívül czirkált egy dzsidás lovas. Azt odakiáltá a
nagyherczeg s leszállítá a lováról. Arra aztán felült maga, s Johannát
odaemelve maga elé a nyeregbe, menekült tova.
Hanem a dzsidás sietett tudatni az alkirály menekülését a felkelőkkel, s
azok utána eredtek.
Egy ulán-szakasz utolérte a menekülőket a bjelogrodi erdők alatt. Az egy
lónak nehéz volt a kettős teher.
A csapat vezére maga volt Krizsanovszki.
Mikor férjét utolérték, Johanna átölelte őt.
– Csak testemen keresztül juthattok az övéhez!
Krizsanovszki hüvelyébe dugta kardját.
– Legyen úgy. A «te» férjedet ne bántsa senki. Mi védkiséretül fogunk
szolgálni Constantinnak.
És maga a lengyel lovas-csapat kisérte el a menekülő alkirályt a
táboráig, mely épen hadgyakorlatokra volt összegyülve.
Ellensége védte a futót.
S a nemeslelküség is ragály. Nem mindig, de néha elragad.
Constantin, táborába érve, tudta csak meg, hogy Johanna sebet kapott, az
ő életét védve. Ez nagyon hatott kedélyére.
Csak a mély elérzékenyülés teszi felfoghatóvá, hogy egy orosz
nagyherczeg, egy alkirály, egy hadvezér arra a monstruosos
nagylelküségre vetemedjék, hogy táborába érve, azt mondja a hadirendbe
felállított katonáinak:
– A ki lengyel, s jobban szereti a hazáját, mint engemet, váljon ki és
menjen el innen!
S elbocsátá zászlóstul, fegyverestül a lengyel ezredeket, a mik parancsa
alatt voltak, mind. S akkor a megmaradt orosz sereggel kitakarodott
Lengyelországból. Hazavitte az oroszokat Oroszországba.
Lehetett egy ilyen szörnyeteg nagylelküséget megbocsátani?
Soha!
Constantin, mire táborával Minszkbe ért, hirtelen meghalt.
Ki ölte meg?
No hát ki? A zöld szemű ember. Csakhogy ezuttal nem a Tsatir Daghi,
hanem a Ganges-parti. A cholera.
Azt mondják, hogy el is temették. Azt mondják, hogy oda tették le a
koporsóját a szentpétervári Péter-Pál templom sírboltjába.
Csakhogy ezt a nép nem hitte el.
A népmonda azt beszéli, hogy elfogták őt és elvitték a szent szigetekre.
Egy évben parasztlázadás tört ki s a vezetőről azt kiáltották ki, hogy
az Constantin. A zendülés nagy mérveket öltött. Leverték; de a vezért
nem birták kézrekeríteni, a nép úgy elrejté azt.
S még most is hiszik, hogy Constantin herczeg él.
A lappon halászok, mikor éjjelenkint csónakaikkal a Solevecski zárda
körül kalandoznak, gyakran látnak ott a holdvilágnál a bástyafokon
sétálni egy ősz alakot, a kit közelbül fegyveres őr kisér s a ki
összetett kezeit fölemelve az égre, imádkozni látszik. Azt suttogják
egymás között, hogy ez a rejtélyes foglya a szent szigeteknek, az eltünt
Constantin. Pedig majd negyven éve már annak.
*
A hó messze beteríti a vidéket; az utakat se látni. Szürke, ólomnehéz
égmennyezet borul a láthatárra. Minden elcsendesült.
Hanem a mély hó alatt most is zöldül még valami, a minek a gyökere nem
vész ki soha.